the yellow milk

Much of our existence
resembles the emptiness of this text editor;
we imbibe a void while experiencing our breath
and attempt to pretend that
there are no connections
between our shadows and the light.

You were disappointed as rarely.
The particles of air around you,
And your fingers
and the furniture was identical;
we were sleeping on a light blue sheet
outlined in chalk by a red line, 
That must be crossed,
and should be a capillary
that drives you into the lacuna.

Barriers have eaten the beginning of that void;
they loved its suffering;
No rhythm that would be a privilege
I was not able to achieve it. Thunderstorms?
The dead epistemology mustn't be a source of their silliness.
They laughed at the sunset today.
It felt utterly foolish.
That landscape has been painted.
In that. The moment had become that gap that nobody could see.
Encrypted. You can now lick the satan's back and bottom, right?
Translated. Achieving such profit is truly impressive. 
What a success! You contribute to the destruction of the biospheres.
Are You there? Is You me? Am I Us?
Encrypted.
You tried to slowly destroy everything,
sit down, and you are so proud,
you never had contemplated.
You love each part of capitalism.
You always thought it was the only model that worked.
It is evil, but most of them love it. 
Although You think You know it.
I presume that you feel this poem is a ridiculous metaphysics.
Who cares? Encrypted. Done. You must buy a new planet.
It might be cheaper now.
Firstly, You need to sell the existing one. But before all these, You should
be successful,
popular, and positive. I would say I love your positive attitude.

Do you work, and do you attend a lot of positive meetings?
Does your company do greenwashing?
You know about it, but you pretend that it is normal?
Do you know this might cause most deaths and extinctions like fascism or communism together?
Are you aware that you can possibly take part in demolishing the future?
It can be quickly sold and hidden. Sell and hide. Behind Your Smile. Your depression.
It cannot be seen. Nobody saw that You have become neurotic and ill. 
The primary happiness is an advert and marketing.
Online shopping, drugs or watching TV series or shows.
Friday night alcoholism?

Do you love travelling with the cheap flight ticket you found?
Your void loves You.
The emptiness loves You back. 
Shhhhh. Shhhh. We need to smile. Are you OK?
Turn left. Turn right. Jump. Are our philosophy, religion, and ethics part of capitalism?
We sold those beliefs and our tuition fee, and we need to love them,
5 pound, 100 £, 123.99 $, 1000 yen, love them? What a dogshit we are?
Did You know? Are You positive? Did you smile enough today?
If not, you should travel somewhere with palm trees and blue sky
and enjoy it. And smile.

I will hate you and think you are an idiot, but this does not matter.
The whole civilisation is rubbish.
We, unfortunately, have failed.
Our story has ended.
You killed your grandchildren,
because you were egoist, silly, greedy and mainly:
Narcissistic idiot.
Hello, and be positive.

Lw61QwertB25

Nézed a kőrisek ágait,
elszunnyadtak,
az ősz maradékát épp kirágja belőlük a szél
ujjcsuszamlás egy arcon,
talán az enyém, mint "a ketrec amelyben élek".
A virágdobozok mohával kárpitozott koporsók?
Dehogy. Vidámabbak! Mondjuk...
A kukák közt megmaradt fonnyadt füvet
személyes névmások legelik.
Beborult.
Hódarával untat a tél,
apró gömbökkel hintőporozza be magát az utca,
newtoni fizika.
A hátsó szobából a Kingslea Road házait fürkészem,
falak, téglák - bárcsak tudnának bámulni,
visszakacsinthatnának,
az ablakok pedig?
Hétköznapokat takargatnak,
pont mint itt, amelyik mögött ücsörgök.
Közben az ég tovább zabál,
szája sarkából a földre hullat még néhány
poliészter gömböt,
elgurulnak a Fog Lane park felé.
Az ott én lennék? A folt a képernyőn.
Papírtörlővel próbálom letakarítani a koszt.
Maradok. Ragadok.
A kerítésre vörösbegy libben,
hússal töltött porcelánfigura,
Lezuhan és összetörik. Kirohanok.
Felszedegetem a madárka szilánkjait,
próbálnám összeilleszteni,
de nem sikerült, 
visszasétálok, nincs sem sírás,
sem megszentelt pillanatok,
ha olykor áldozik az életnek nevezett kémia,
leggyakrabban  kudarccá vedlik.
Mosolygok - a dara esőre váltott,
üres doboz vagyok,
falak közé szorult levegő.

JK29ubn21

"A csend a legjobb kommunikáció, való igaz?" - kérdezte vagy állította?
Nem tudtam eldönteni,
a meg nem történt beszélgetésünkkel kapcsolatban
bizonytalannak éreztem magam,
felhúztam az arcomra a futókabátom nyakát,
egészen a homlokomig felért,
jól esett nem látni semmit - illetve kellemesebb volt mint gondoltam volna.
Azt remélem, hogy így kevésbé fogok fázni. "
Úgy képzeled, hogy így nem hűlsz ki." - merengett magában,
közben a pocsolyában - amelyet éppen átléptünk, észrevettem,
hogy szokatlanul fehérek a fogaim, mintha kicserélték volna őket.
"Talán az éjjel fogorvosok támadtak rám?" - elmélkedett szinte lelkesen
és én meg voltam győződve afelől,
hogy nem bírja ki mosolygás nélkül.
De végül nem mosolyogtam,
és nem is gondoltam rá.
"Kellemetlen megszólalni." - közölte.
"Úgy hiszem, hogy neked se jó az a sok beszéd,
a felesleges szájmozgások kusza formái, az "ó"-k, "ő"-k körei, az "í"-k vonalai
és így tovább,
na meg persze a belőlük képzett - a pontosság irányába hiába csörtető szavak
és az ezekből kifeszített mondatok."
Csupa felesleg. "Természetesen" - sziszegte félhangosan,
olyan arckifejezéssel, mint azok szoktak akik bajba kerültek és éppen felfogták ezt -
pedig csak emberként működött
néhány másodpercig,
de ez mindkettőnket meglehetősen zavart.
"Nem akartam ember lenni." - gondolta.
"Mert szégyenkeznem kellett emiatt."
És ez a szégyen - ez is csak egy olyan emberi tulajdonság volt,
ami még jobban megijesztett,
mert kilátástalannak tűnt tőle a szabadulásom,
egy megszakíthatatlan, végtelenbe hajló ismétlődés bizonyítéka volt,
egy örök ciklus,
mely mint egy halálos betegség,
a tudatom történetének végéig kitart.
És ettől annyira szomorú lettem,
hogy nevetni kezdtem,
és megértettem, hogy felesleges aggódni és mégsem,
mellékes, hogy mit tennék,
mert minden a valószínűtlen és valószínű határmezsgyéjén bukdácsol,
és bármit teszek
nincs irányításom a dolgok felett.
És ettől a létem végre mulandónak kezdett érződni,
ami olyan volt mint belebújni 
egy orgonabokorba
ahelyett, hogy tudatlanságomban és ostobaságomban ágakat metszenék róla.
Nem akartam többé sem írni, sem beszélni,
sem másokkal kapcsolatba kerülni,
a véget sem vártam,
de tisztában voltam azzal,
hogy a jelenben
csak ennyit tehetek,
mert a technikai fejlettség
és ez a civilizáció nem enged többet,
de jó volt a majdnem-tudása annak,
hogy a jövőben,
mások leszünk és valóban nem ilyen lesz a testünk,
mint ez a kétlábú,
gombfejű zselés-cukorka.

jk8932Wn59q1

szélesen lelapogat, mintha megdobogtatna,
pedig te aludnál egy éles borotva fogínyén, 
"hogyok" és ámulatok gyökereinek fürtjei védenek.

Nem tudhatok? Amire képes lettem volna? Kidobtam.
Most tt llk, figyelem az ujjaim fonálbuggyanásait,
nincs benned rettenet,
inkább csak egymásra merőleges tévedéseim,
a nem-leválasztható vétkekkel keverten,
melyeket ki-ki másképpen vontat,
ezer alkalom múlt, 
ha azt írnám újabb jön: hazudnék,
majd jobb lenne.

Amikor a derengés fájdalomszimbolika,
egyedül is maradtál, hiába szépítenéd -
gondolataim végjátéka, hogy meghalnék,
eltűnve térből, időből - mindenből.
Ijesztő? Mert magadat sem bánthatnád,
hiszen másokat csak ringatnál,
a dajkálónak miért ártanál?
Ébresztő! Fújd el azt a rossz gyertyát,
a sötét, hideg fényű csalót,
mely üreget vájna barlangod végébe,
közben vigyorogna, mintha azt sejtetné:
győzött.

...eleven húsodra varrt félkész tünet,
ezernyi jajj-ba kódolt nevetséges feszület,
bravúrjai mesterkélt indokoknak, hallgatag szándéknak,
a felsorolható és kifelejtett rosszaknak ---
és ha? mi lenne ha egyetlen mosoly eltüntetné mindezt?
Nah, nem másé és nem is másnak szánt,
hanem a tied! Egy magadnak adott mosoly ---
mely mint görbült radír,
egyre világosabb csíkokat húzna a sötétben,
ezt is - azt is, újra és újra átrendezné,
"menjen minden!"
mozdulsz, teszed - kuncogsz
a lét abszurdjai felett,
és végül magad lehetősége,
csendje,
némasága lennél.

nm5678Cv12.4

Azt hittem a csend egy biztonságos zugféle,
egy régi pajta, barlang, melegedő
ahol reményeimmel, hagynak élnem.
De nem, nincs olyan, nincs ajándék béke,
nincs magától értetődő szabadság -
pedig jó lenne, s talán egyszer megvalósul,
de most még mindenkinek tennie kellene,
akit érdekel a szabadság, egyenlőség, jó -
mert ha elbújunk a képzelt csendünk mélyére,
végül ellopnak, tönkretesznek mindent azok,
akik ha létezne pokol - ott lennének boldogok.

Magházban rekedt esőcseppek hj54678Ui12

A Bajvívó házainak összekarolása,
mozdulatlan fekete pókokként álltak,
néztem őket, ők nem tudtak rólam semmit.
Előfordulhat, hogy voltak ablakaik,
valaha lehetettem valamelyikük gyomrában,
s talán konyhának nevezték azt az üreget,
ahol elképzelhető, hogy feküdtem.

Selymes pihéik közül csillagok pislákoltak,
maguk felé vonzván a dolgok könnyeit, 
hogy mi él és mi nem --- az idő trükkje,
az apró gyertyák csak égtek és éheztek,
a gravitációjuk legyőzte a Föld vonzerejét.
Tényleg én? valóban ugyanaz a konyha?
Két nap Budapest, szívméreg, érintések.

A maradék felhők csordaként baktattak,
leszegett fejeket képzeltem torzóik elé,
a kölcsön hálózsák melege fészek volt,
lakatok fityegtek szintetikussá lett témákon,
átsiklottunk a felmerülő fájdalmak és a
pontatlan fogalmaink halott tájképei felett.

Hajnali kettőkor kimásztam, futni indultam,
néhány kör a Margit-szigeten, -- december,
mégis a nyár illatait éreztem magam körül.
A Pálcikaember még mindig eteti a macskákat,
A Furán Gyalogló úr is rója köreit,
Hajnali négyig csak mi hárman. Mesében.
Mint volt, s mint van: elmúlik majd?
Az a sziget a Duna könnyező szeme,
a pillái közt rohanok, néhány nap - nem fájhat.

A város ugyanolyan volt - rozsda ölelt fényt,
márkafüggőség és nyomor váltólépés komédiái,
a hatos villamos elmebetegeinek unalmas műsora,
szitkokat fröcsögő alkoholbetegek,
az arcokon mindenféle - kétségbeeséstől,
az örömig, mint bárhol máshol, ez itt talán
kevésbé idegen? Túl sokat éltem itt?

Azután elbúcsúztunk, én a halál felé indultam,
Reméltem, hogy új életed virága leszel.
Mindent próbáltam magammal cipelni:
A tagadó és hiátusképző gondolatpaneleket,
A meg nem született gyerek árnyékait,
A be nem hegedő sebek széleinek színét,
A nem lelt okok permanens ravatalait,
Eltűntem - ahogyan az árnyaknak kell,
csendet hagytam, lassan gyógyuló sebekkel.

gégemetszés fenyődísszel

Nem merik kimondani, suttogva sem:
a szociopata, patologikus hazudozó,
Főnököt kultúrája nagyjának
méhéből szülte annak árnyékos oldala.
Szolgái félik,
talpnyalói nyalják -
ahogyan elődeik.
Jégkrémnagyúr vigyorog.
Milyen íze lehet a hazugságnak?
Hogy ennyien kedvelik.

Itt nincsenek kínos kérdések újságíróktól,
az együttérzés foltokban,
nem létezik többé ellenzék. Ez utóbbit?
Mint lejárt MLM-es
fogkrémet, mely mosogatószernek is alkalmas,
négyévente összefogásként árulják,
lehasznált pofákkal,
melyek fűtött termekbe vágynak,
díszletnek hagyott parlamentben ücsörögnek.
A megélhetési ellenzék hitvány,
érdekből látszatot varázsol,
az elnyomás eltakarásáért fizetik.

A többség? A haszonélvezők? Az új urak? Szolgáik?
Ki-ki szerepköre szerint él.
Tapsolva bólogat vagy hajlong.
Közben egyre nagyobb árnyékot vet a gőg.
A megörökölt nyomor.
Az elnyomás, úr-szolga szerepkörök,
élik a feudalizmusra kent, urizálásra feszített,
államszocializmusban párolt őrültek háza
szürke hétköznapjait.

A hazugságra mért dölyf mindig éhes,
jachtot, kastélyt, szállót, bányát, szőlőt kér.
A hazugságban élni tudó középszer mindig éhes,
látszatot, kiutat, kibúvót, mentséget kér.
A tettetésben és buborékban élők is éhesek,
külföldi utat, látszat-választást,
meghagyott buboréksajtót kérnek,
megkapják - s bár boldogtalanok: megélnek.

Az országnyi méretű  őrültek házában nyugalom van,
karácsonyfát vásárolva duzzognak, 
vagy örülnek az ápoltak,
szürkeség, gyógyszerosztás,
olykor egy-egy dühkitörés,
zugivás, maszatolás és képzeletbeli ökölrázás.
Megszokták a falakat, s hogy kicsippentik,
a felettük lévő kezéből a maradékot.
A közös hazugságok kötélrengetege erős,
nincs oly erő, mely megbonthatná,
meg amúgy is, minek? Hiszen van bejgli,
a boltokban nyugati holmi,
lehet anyagi helyzet 
alapján nagyot s kicsit domborítani - mi kell még?
Nemzeti varangyok subában, dolmányban?
Megvan az is. 
Facebookon élő Középkor? Pipa.
Megvan minden.
Cukorrengeteg, zsírböjt, alkoholmérgezés.
Ámen!

639ut4mnj12

A csend, táj, felhők és a madarak
attribútumai egy narratívának
melyeket egy ponton fontosnak véltél
majd elmúltak

a semmiből újra semmi lesz
nem zavarja mozgás, sőt a sőt
és a zavarás értelme is megszűnik
nullát írnak az egyenlet végére

és azt is áthúzzák.
a papír és az áthúzás is megszűnik
de a Van marad és lesz
mint örök potenciál mely a variációk
véletlen trilliói közt van és nincs,
s néha oly kombinációba rendeződik
mely leírja ezt,
majd kitörlődik,
és csak a lehetőség marad

melybe reményt lát
az a rendeződés, mely most én vagyok
emlékét a kézfejed melegének
de mindez nem több a semminél?
miközben az volt és lesz a mindened?
mely mégsem több mint egy állapot
egyszerre múlik és lesz
a részecskék táncába vész
s talán újra létrejön.

És Te, emlék - mely jelek és állapotok sora,
ugyanúgy elmúlik,
nem lesz többé
ha leírod sem fog számítani,
nem jelent semmit ---
színtelen, szagtalan
csak azon a ponton létező,
melyen létrejött s ameddig lassan elhalványodott

ütem
semmi
ütem
mint táncoló medúzák sokasága
hiába a mosoly,
hiába szerettél.

dfsf edrerr5

Amikor eszembe jutsz, magától értetődőnek tűnik,
Hogy emlékszel arra amiről eszembe jutottál, Alszunk
Te az ágyban én a padlón. Odakint tigriscsíkos a kora esti ég,
Magában bőg és üvölt, Arcokat ráz az égből, Zuhannak,
Teher nélküli vonatok zörgése hangsebességet idéz, Esetleg,
Hajolj oda tizenöt évnyi távolból, Gördítsd a fejed vállára,
Engedd be a nyári este pékség melegét, A felforrósodott,
Szinte megperzselődött por illatát, A bugyogó tücsökhangot,
A megégett nyakszirt lassú kihűlésének folyamát. Pest bűzét.
Repülőket gúnyol a Nyugati felé húzódzkodó sínpárok kattogása.
Kis albérletek szürke ablakain verődnek vissza, ki tudja?
Hová veszett el a dobolás? Ahová a fehér székek a teraszról?
Honnan tudhatnád hol történt? A Kerekes utca közepére érzed?
Ahol a málló tudat magáról font rémálmát épp megszülte, Egy
soha meg nem történt színdarab elmaradt felvonása közben?

hbqrtz456

Nem felejtettem el, eszembe fog jutni,
Eszméletünkbe ömlik az a folyó, szabad ezt?
Önteltségnek tűnik? Szelídített sünné fésült bátorság?
Megvadult falak csordái legelnek a nappaliban.
Nézem őket, megnyalják a kézfejem,
Ki-lép-tem az utcára és be-ko-pog-tam magamhoz,
Majd bejöttem és megkérdeztem ki az,
De nem vo-tam ott-hon,
Kinéztem és a levegőre mosolyogtam.
Esett a hó, akkor tizenegy, most negyvenhat voltam,
Lemosta az arcomat a vízfestményéről,
Egy ágaskodó péniszt rajzolt a helyére,
Tudtam, ez is megtörténik majd.
Szomorúnak tűnnek a délutánok?
Szelídített magánnyá őrölt az önérzet?
S bár, ezek is, csak, felidézett végek - kétségtelenül hatásosak,
Mégis, mégis, mégis! Csak emészti a kitalált időt,
Newton arcát képzeli az ablakra,
Majd megsokszorozza,
Egymás után rakja őket,
Rábök az utolsóra: "Ez volt a jelen." 
Eközben a részecskék mit sem törődnek vele,
De nem nevezhetném őket különösnek,
hiszen én is belőlük vagyok,
Az meg közönséges. Olyanok voltunk
Mint tengerből merített kanálnyi rész,
mely különjárónak képzeli magát,
S törvénynek gondolja a kanál fémfalát.
Nem feledtelek el, gyakran eszembe jutsz,
Nem tudom mit tudok és fogalmam sincs arról mit nem,
Amit nézek, hallok vagy az illatok,
A neuronjaim közt őrlődő kvantumvilág rezgő,
szövevényes, összefonódott játéka,
Az vagyok én,
Azok vagyunk mi,
félreértések fogságában vergődő parányok.
A biológia massza szabályai szerint létező,
Gondolatnak tűnő, öntudatnak sejlő, mulandó részecskék,
Mint egy ceruzaelem elektrokémiai játéka,
Amíg van test, addig létezek.
és nem felejtettem el, hogy puha volt a szád,
de hiába minden --- mi magunk vagyunk
saját maradékunk parádéja, megnyugtató völgye,
s ha majd úgy kell: szétoszlunk, a többi közé vegyülünk,
a gondolataink létrehozásában részt vevő elektronok,
egy kőbe kerülnek, majd a Nap végeztével,
ki tudja? talán egy üstökös része lesz?
de addig --- ebben az időben,
Mint legvágyottabb talány,
maradjon egymásról kép, hangfoszlány -
Hullámként hajlott mosolyaink, öles orgonája,
babusgatott titkok és minden ami lénnyé tett,
Ami szerethető ebben a kommunikációba zárt,
csípős szagú börtönünkben,
Napokra, évekre
Nem felejtelek.

I live in the primitive past, antipoem

Most of our civilisation is so rudimentary,
I must live here;
I stare at their primitive vehicles,
How happy they are in those boxes,
They love those ancient constructions like countries, economics, and media,
Keep listening to immoral conversations,
and communicate in primitive ways like speaking.
Hidden mouth on my face.
Obstacle?
I should vote for politicians,
I must work if I want to survive,
and I have to witness how religions still lie to people.
There is no escape; there is no exit.
There is no chance of experiencing a future
where all today's things would be just history.
Fools are so confident,
Idiots are almost always self-assertive,
Idiots vote for sociopaths, psychopaths and more idiots.
Idiots love systems and hierarchies,
They also need gods, 
Without it, they would be more immoral, if that is possible?
So, yes, I live here, 
In this horrible civilisation,
which keeps repeating the same lies for thousands of years,
I try to do as helpful things as possible
because that might help build that future,
but I failed; I always failed. Am I a failure?
So, I must live here,
where idiots won't be the most essential part of civilisation,
where humans will be a cloud of particles,
and we will be timeless. I hope those humans in the future
will have the whole data of the current networks,
and they will include all the databases we have now,
and they can find this text. 
"Sorry about that. I wrote most of the people were idiots here."
So, I am sending a smile to them from this primitive past.
When they travel in a void toward another galaxy,
they will be able to find my photos,
GPS data, and biological fingerprints,
and they can replicate me. We can experience each other,
and I can travel with them through the universe,
and time won't matter,
and this age, nowadays, will be something like that
what the early Middle Ages is today.

gömbökre rajzolt arcok

Kiszakadva, elválasztódva, kiesznek belőle.
Te betakartad.
Felébredt, lemászott és nem értett.
Zöldelltek a fák, pedig tél volt.
Úgy érezted és elmesélted.
Bólintottam és együtt múltak el.
Fürgeség, rászámolás és seb, amint eltűnt ráébredt - hiába.
Nem fogja elfelejteni?
A kert végében szarka cseccseg,
megsimogatná, de hirtelen egy udvarral arrébb libbent,
ha látná és ha érezné, szeretné?
Emberek szavai? Miért nem értik, hogy nem lehet - így nem.
Nem elég bátrak megérteni:
a matematika sem univerzális, 
csak emberi, mint az önteltség és az idő.
A mindenség sikolyát is csak te képzelted,
nyakba akasztható fontosságként élted meg,
feledtette volt a halált - mely felől túl gyakran álmodsz,
mint a szépség,
egy feltört dió képében,
a csuklómon nyugvó langyos kézfejed.
Az álom végén hang-képtelenül tátogva szónokoltál,
ki akartad mondani: "várom". Késő volt. Várom, várom?
A Kingsway két sávja közti zöldben először előbukkanó
kék krókuszokat és a sírjaikból előmerészkedő nárciszokat?
Nincs és nem maradt semmi amit adhatnék.
Elfogytam,
csak még nem tűntem el végleg,
mert a test meglepően lassan kopik,
a semmitmondó embertájon így járja,
az örökké tartó csendet várja,
rámosolyog, megcirógatja,
intett neki és megbeszélték.
Felébredt, odahajolt, összekoccant a felső fogsoruk,
odalépett a konyhapulthoz,
kinyitotta, a cukrot vagy a halál ellenszerét kereste?
Szerelmesek, de már nem tudtak róla,
ezért folyton ott vannak,
újra és újra ugyanazt élik, végig csend van, hallgatnak,
ráteszi
a gázra a kotyogót, kávét főz,
beszélgetnek, alszanak és újra kezdődik elölről.
Kiszakadva, elválasztódva, megsemmisülve.
Ő betakarta, felébredt, lemászott és megértette.
Odakint
úgy tűnik nyár lett mert nyitva a teraszajtó - szombat lehetett, 
ezért volt a nyugalom?
Elindul a konyhába feltenni a kávét,
ő meg csak topog utána, álmosan.
Nézi ahogyan kinyitotta a szekrényt és keres,
de sem a cukrot, sem az ellenszert
nem találja - csak mosolyog.

uwNMe63Opq23 örömhír, tavasz

Párával befújt üveg, talán ablak - ráfeszítve
amit meghagyott arcodból a Hold,
ott rekedtünk, hogy menekülhetnénk? Változol?
Nem késtél és soha nem hasonlítgattál.
A kevés jó szokásaid egyike volt. Mi történt?
A keserű párává foszlott életet is visszanyeled,
szigorú voltál, de engedékennyé olvadtál.

A kávéspohár arca - az a barna kör egy tó,
mély, rezzenéstelen hűvös, mint leheleted emléke,
"Mi lesz a jövővel?" - kérdezted a telefonban,
utána napokig nem tudtad hová gurultam,
talán London felé, talán egy másik életbe,
én sem emlékeztem - mostanra pedig? Minek?

A személyes problémák beemelése a látótérbe,
elmekórtansági együtthatónk melankóliája.
jobb lettél? te pedig rosszabb? mi a mérték?
Azt mondtad - "felkötöm magad még ötven előtt"
mert úgy érezted, nem szabad túlélned semmit,
és nem akarod azt a borzalmas, kiüresedést
amihez minden idióta annyira ragaszkodik.

Az embervilág nyűge, gyötrelme? Szánalmas?
Vagy a kultúra? Miféle? Kié? Hol és hová?
Mélyre húznál felszínt? Hullámról hullámra
csapódnál akár a leleplezett esendők esdeklése.
Láttalak az éjjel, fel voltál szegelve a falra.
Karcsú voltál és egy patak ölelte a csípődet,
talpad alatt a kövek, felváltva laposak, kúposak.
Képek - akár a hópihék, sírjukba hullva olvadnak.

Az ujjaimat figyelem, még mindig ismerem őket,
csak csuklótól felfelé kezdtem elromlani, 
nem az időtől - az ártalmatlan emberi koholmány,
egyszerűen csak ennyire futja ebből az anyagból,
a szén alapra húzott, haldokló paradicsomból,
ahol úgy pusztulunk mi is, ahogyan a tárgyaink,
létünk végső morfológiája ócska halábarándulás.

gjlgjésdlf gjsklj fgélsj

Újra gondolatnak hívtam egy álmot,
odabent valaki megkérdezte - "Milyen az élet?"
nem voltam képes válaszolni,
hiszen minden amit mondhattam volna... csupa-csupa felszín.
De nem is akarok velük társalogni,
mert szigonyokat teremnek - bármiről,
megváltoztatva engem és annak módját
ahogyan képes vagyok a dolgok sorsáról képzelegni.
Újra érzékeltem, hogy más formában létezek,
eltemettem azt a jövőt melyet nem ebben a jelenben szültek,
közben elhúzódtam tőlük - a szokásaiktól,
mert nem a megismerés vágyából indultak ki.

Összeegyeztethetetlen rétegek közt élünk,
sejtve, hogy nincsenek teremtők,
ha valami fáj mégis elképzeljük őket,
s bár ez primitív - fogalmaink felsebzett bőre
alkalmatlanná tesz egy olyan jövő leírására,
ahol már nem léteznek szavak.

Fáradt vagyok, szomorúvá tesz a gondolkodás,
vagy inkább az, hogy ez a borzalmas korszak a sírom,
ahol a felgyülemlett tudást még mindig
egymás elnyomására használják,
mintha az ókorban kellene élned, 
úgy, hogy irtóznál a rabszolgaság intézményétől,
de még csak szavad sem lenne a felszabadításra,
vagy mintha a középkorban élnél,
s primitívnek tartanád a királyságot,
mocskos dolognak a hódítást,
meg a papság képmutatását,
sejtenéd, hogy nincsenek istenek,
de mégis ott kellene létezned,
bolyongani a borzalmak közt, 
el kellene viselned a nyilvános kivégzések látványát,
a háborúkat,
és azt, hogy nincs aki elhinné, 
hogy egyszer majd lesznek hálózatok,
eljuthatunk az űrbe és megértjük a biológiát,
még csak körbeírni sem tudnád ezeket, 
mert fogalmaid börtöne összezárna előtted.

Ma sem tudja a többség elképzelni,
hogy a pénz totális uralma zsákutca,
vagy hogy a természetes evolúciónk idejétmúlt,
és ezernyi mást ---
minden korszak borzalmas börtöne
önmagának, így hiába nem vagy vak,
hiábavalóság látni a rácsokat -
mert a szomorkodáson kívül
alig tehetsz valamit.