pontatlan és szerethetetlen

amikor még voltál, más ruhákban,
végül ma lett, belőled pedig nyom,
na persze, nem semmi,
az elérhetetlennek tűnik,
inkább csak a pillanatnak jelentéktelen,
sőt ez is túlzás.

amikor még lelkesedtél,
ma is előfordul, de az még azelőtt volt,
amikor még tervezgettél, mert volt annyi vélt időd,
hogy a jelen felől számolva,
több volt előre, mint vissza.
Az a nő a fotón, talán anyád,
annyi lehetett mint most te,
örült neked, és csak másfél évtized,
hát ennyire szánalmasak vagyunk.

akárhol készülhet egy emlék,
szemeidtől a szájadon át, virágzó,
tajtékzó folyó halai közt,
emlékezni a múltra, nem könnyűzene,
nem szentimentális önkínzás,
egyszerűen csak emlékeztető,
hogy mindig, mindenkivel ugyanaz történik,
megeszi az idő, ez a nevetséges emberi találmány,
a saját históriás ragadozója,
kocsonyává emészti és felszívja.

jó lenne - minden távolságtartás ellenére,
megfogni mindazok kezét,
akikkel bármikor együtt voltál, fotón, vagy anélkül,
dühhel, nevetve, gyűlölve vagy szeretve,
na nem a megbocsátás miatt,
vagy egyéb édeskés közhelyszagú ölelkezésre,
hanem hogy a szemükbe sírva tudasd velük,
akármit tesz velünk első pillanatunktól az élet,
szüleink, kultúra:
ugyanazok a nyomorult lények vagyunk,
halálba temetve.