bajvívó

Kilélegeztem a délutánt,
a kerítésen ideges mókusok,
előttem penészként szétkenődött vadgesztenye lombja,
lopva cirógatja a lucfenyőt,
egymásba gabalyodott, fémes ágaik közt
átkacsint a szemközti fal szürkéje.

"Itt lett volna hát" - mondanám,
"egy másik életünk visszhangja",
"összetekeredve, át és át fonódva egymással".
De valamiért a fele itt ragadt,
s másik elmenekült,
megnyugodva halál-elkerülésének látszólagos
percnyi prédáitól,
mely csak fújja, prüszköli a terméketlen spórákat,
ki tudja épp melyik semmit keltvén belőlük,
talán téged - az elkóborolt árnyékot,
mely saját álmaiba beleizzadva,
kies meredély száraz szájszéllel,
medernyi vér a közös folyóból.

Rendben. Kézfejen dobolok nyelvvel,
minden ütem a tiéd,
s ha nem, akkor is kapcsolódik,
valahonnan szinte mindig akad egy gondolat,
félszegnek tettetett legyintés,
mely megment bennünket magunktól,
itt hagyom nem létező lelkemet menedéknek,
minden jobbik részemet
a hideg konyhakőre szülöm ---
mert úgy van minden utoljára,
hogy közben újra elkezdődik,
majd lassan elül,
hogy végül megint felébredjen.