Volt egy. Alkalmilag, mentálisan a helyén volt (ezt így szokták mondani?) - bent vagy kint, ezt nem tudta megállapítani, egy algoritmussal generált ól-variációban éldegélt, az ágya a dél felé néző fal mellett ásítozott, kalapokat tapasztott a matracok fogaira, nehogy megsebezzék a lepedőt, heti néhány alkalommal, kora délutánonként itt szokott szunyókálni, de most csak ült és a saját hátát vakargatta. "Jó ez a nap. Ha az ember nem törődik az előrejelzésekkel, akkor egészen kellemes így a levágás előtt." - gondolta, úgy érezte, hogy tisztában volt azzal, hogy most már fontos állat lett, és ez társadalmi felelősségvállalással jár, tudta és sajnálta, hogy nem mászkálhatott többé meztelenül a lakásban, mostantól a járása ütemére is jobban oda kell majd figyelnie, ügyelnie kell majd a mozgása sebességére is, meg kell tanulnia zenélni a lépéseivel, ezt hívják az egyensúlyozás zenéjének. A legautentikusabb formája az amikor a lábnyomok lekopogják a lépések ritmusát, most gyakorolta és emiatt vontatottan sétált a boltok kirakatai előtt, várta a lépései dalolását és ha sikerült egy-egy rövidke "pam-pam"-ot kicsikarnia egy lépésből, büszkén mosolygott és úgy érezte jó irány vett az élete.
"Tudod." - így szokta kezdeni a reggeli, magában beszélést. "...egy kis faluban születtem." - folytatja, de időközben bejött egy fenyegető glans a helyiségbe, "Széttörném a székedet és azokat a mívesen esztergályozott, spenótzöld támasz-bordákat sósperecként egyenként szúrnám a szemeidbe!" - közölte kissé talán fölényeskedő stílusban. "Vezetékes vízzel hígítanálak egészen addig, amíg nem éred el a kimutathatlansági szintet." - folytatta a fenyegetésnek hangzó rikácsolást. "A székeddel együtt elmúltál, elkerülhetetlen vágyaiddal együtt egy percnyire kerültél az örömtől, attól a szépséges gömbölyű-test állapottól, ami állítólag mégis egy lyuk" - folytatta. "Ki a fene beszél ma így?" - kérdezte nevette az egyik egészen lilás arcú glans. "Tudod, amikor azt érezni a levegőben, hogy vágyják a hazugságot és nem azért, mert attól jobb nekik, hanem mert megnyugtatja őket, hogy ha az a nagy ember ott a pódiumon hazudhat, akkor ők is rendben vannak, akkor nincs remény." - gondolta magában és mosolyogva elfogadta a borítékot egy beteg malaclánytól, akinek soron kívül elintézte, hogy az unokahúga majd itt lakhasson, ebben az istállóban.
Volt kettő. Mária egy utolsót szusszant Adolf súlya alatt, abban bízott, hogy a testébe került váladékokból és az ő különösen termékenynek mondott - mondhatni: anyaképes szaporítósejtjeiből végre létrejön az az antiember, akiben szinte mindenki csalódni fog - nem azért, mert mintha a rosszaság a boldogság szorzótáblája és legjobb illatú kölni-elegye lenne, hanem inkább egyszerűen csak azért, mert gyűlölte magában azt a részt, amit a fejlődés az elmúlt néhány tízezer évben ráhúzott az előző néhány milliárdnyi évnyi evolúcióra, állat és növény szeretett lenni, esetleg gomba - ember viszont nem, egészen addig jól ment minden amíg egy ma már egyértelműen rosszul sikerültnek nevezhető szeptemberi késő délutánon megijedt, mert ellenséges ragadozónak vélte a saját tükörképét egy pocsolyában és a stressz hatására valami történt a testében, ami végül másnap hajnalban 4:23-kor azt a mutációt okozta, amitől elkezdett nőni az agya és ma már azt is tudja, hogy ő ezt nem nem akarta, nem tud megbékélni vele, már akkor ott érezte, hogy ez nem győzelem, hanem egy őrület kezdete.
"Varrjak lepkéket a hasadba?" - kérdezte Adolf, miközben egy kör alakú tükör előtt épp felragasztotta a bajszát. "Alumínium méheket inkább." - válaszolta Mária közben félresöpört egy hajtincset, ami belógott a jobb szeme elé és láthatóan felbosszantotta. "Rendben, rendben. Neked mindig más kell mint amit felajánlanak!" - mondta tettetett felháborodással Adolf, miközben a koromfekete kezeslábasát megpróbálta felcincálni magára. A ruha leginkább egy kéményseprő munkaruhájára emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy nem volt hozzá micisapka. Egy pár katonai bakancsot kapott mellé, ami meglehetősen elegánsnak és kifinomultnak látszott, valószínűleg igazi emberbőrből készült, ami Adolf egyik kedvence volt. Szerette, ha lépteit sikolyok kísérték, ilyenkor boldognak tűnt, s bár nem mosolyogott, de mégis vidámnak hatott, ilyenkor mindenkinek mindent megígért, mindenkihez volt egy jó szava, a beszédei után kölyköket simogatott és odahaza este, zuhanyzás közben slágereket énekelgetett.
Volt három. "Ezek teljesen hülyék!" - kiabálta vékony hangon a földre épp lehullott vadgesztenye. Ezen meglepődtek az emberek. "Mit vársz ezektől ebben a korban? Aki ezt a sok mesét mindenféle istenekről, szuperlényekről képes elhinni, az bármit elhisz és bármire rávehető! Halló! Halló!" - kiabálta egy újságpapírból rögtönözve hajtogatott tölcséren keresztül a templomból éppen kifelé jövő, két lábon járó majomfélék felé a kis gesztenye, de túl gyenge volt a hangja ahhoz, hogy meghallják őt. Ettől dühös lett és ide-oda gurult a járda szegélyével párhuzamosan. Petör ekkor intett a többi gesztenyének, akik eddig mozdulatlanul lapultak és most, hogy megindultak a csupasz majmok felé oly sokan lettek, hogy a fű elkezdett forrni tőlük, mindegyikük négy lábat eresztett ki magából, ezek mint valami kis létrák lehetővé tették, hogy a védelemre szorulók be tudjanak mászni a testükbe és ott megbújjanak egészen addig amíg újra biztonságos nem lesz odakint. "Nincs mitől félni! Előre!" közölte az egyik egyenruhás főgesztenye és meglóbálta feje fölött a kihegyezett gyufaszál lándzsáját.
Volt négy. Máglyát raktak éppen. A faluban már több száz éve nem volt boszorkányégetés, de múlt héten Alice - Anton és Ölömer négyéves, örökbe fogadott kislánya állítólag ördögpetét rakott az egyik megmaradt, még ki nem száradt kútba és emiatt tíz-tizenöt család - melyeknek az ivóvizét az a kút adta megmérgeződött és borzalmas kínoktól szenvedve kellett őket a közeli neo-vajákosok udvarába szállítani, ahol végül az egyik nőstény és két még nem ivarérett kölyök belehalt a mérgezésbe. A nyomozás gyors és a tövényeknek megfelelően: szabályszerű volt, a kiérkező komisszárok és inkvizítorok közösen próbálták rekonstruálni a történteket, varázsvesszőkkel végigjárták a környező kerteket és megtalálták az ördögtojások sötét héjának maradékait. A falu fel volt háborodva. Néhányan a helyi nemzeti bizottságából visszaereszkedtek négy lábra és nem voltak többé hajlandók két lábon közlekedni. "Addig nem amíg azokat nem égetik meg!" A legnagyobbra hízott férfiak máglyát gyújtottak és néptáncokat jártak a tűz körül, a legtöbben viszont némán ácsorogtak az udvarukban, vagy a házuk tisztaszobájában és a függöny meg a kerítések mögül bámulták, hogy végre találjanak a Nagyok odafent egy bűnbakot, akit majd elégetnek, meggyilkolnak és utána minden megy tovább, úgy ahogyan megszokták.
Volt Öt! "Azért nincsenek többé lepényhalak az öbölben, mert szélkerekeket telepítettek a tengerbe és azok olyan mikroremegést okoznak a tenger fenekén ami elüldözte a lepényhal családokat innen." - panaszkodta Donald, miközben a fejbőrét vakargatta. A televízió képernyőjéből könnycseppek kezdtek apró ejtőernyökkel leugrálni, menekülni próbáltak a közelgő Rajzás elől, ami minden harmadik évben bekövetkezik, amikor a Plútó és a Föld együttállása olyan szöget zárnak be ami leárnyékolja a földi bioszférát. Petör megtörölte a száját és azt érezte, hogy ez a teremtés megint el lett rontva. "Tudod te milyen nehéz kitűnni a tömegből?" - kérdezte Donald Jehovától. "Látod mindenki ezzel a marketing dologgal szenved és ameddig ez ilyen nehéz lesz, addig így is marad. Muszáj átverni őket, különben remény nélkül maradnak." - okoskodta, közben a mellső lábait felváltva húzogatta a saját arca előtt és a fejét ide-oda mozgatta, mintha egy diszkóban lett volna, ahol épp a kedvenc zenéit játsszák. Élvezte a saját nagyszerűségét. "Az ég pepita lett a sokféle káros anyagtól, amit a duplacsíkos zokniban járók és a kancsalok okoztak azzal, hogy kétszer annyi széndioxidot lélegeznek ki mint mi, normális emberek!" - kiabálta Donald a pulpitusról, közben arra gondolt, hogy egészen jól csinálja, de kellene valami amiről minden majomtársa azonnal felismeri majd. Egy gyerekkorában tanult mondókát ismételgetett. "Lélekmocsár, kormos pótanya, kérlek pökj a markodba és hozd meg azt az áldozatot amit kell. Mire rájöttek, hogy a fehér cápák miért járják be azt az útvonalat, amely nekik maga volt a lét addigra kihaltak a cápák? Most komolyan kérdezed, hogy hány éves ez az egész?" - valószínűleg részeg volt, miközben ilyeneket mondott ott guggolt a szoba közepén és egészen nyilvánvalóan arra készült, hogy ott fogja elvégezni a nagydolgát. A felesége éppen kilépett a hálóból és ez a látvány fogadta, a nő feje helyén még annak a virágnak bibéje volt, amit az este csavart be, hogy ameddig a saját feje töltőn van - addig se látszódjon a nyakán menet. Most megijedt attól amit látott, nem gondolta volna, hogy a Donaldot egyszer ilyen helyzetben találja, hogy az a megalázó szerep amit annyira imád még rosszabb is lehet, ettől teljesen felizgult. Petör tudta, hogy ebből már nem lesz semmi, magasztos üdvösséges, esetleg egy kiábrándul szerelem, egy újabb józanodás. Ez megint meg fog semmisülni. "Nem megy!" - suttogta maga elé és közben homlokkal előredőlt a szőnyegre. Donaldnak közben végre sikerült odaszarnia a szőnyegre. Mária sírt, miközben Adolf ököllel az arcát ütötte. A tömeg pedig ámult, mert nem gondolták volna, hogy a próféták is maguk alá kakilhatnak, de tetszett nekik és utánozni kezdték, levideózták és végül az egész bolygót teleszarták, mindent beborított a mindenféle színű ürülék és Petör ekkor beleseperte az egészet egy zacskóba, összerázta és nagyot sóhajtva leült a fotelba.
Volt hat? Úgy nézett rá, mintha halovány estfényekből szőtték volna a szemeit, szinte érezte, hogy puhák, mint a leghabosabb pamut melybe valaha is beleszúrta az ujjait. "Ha meg szeretnél érteni egy jelenséget, jobb nem emberként szemlélni a dolgokat, mert az csak akadály." - válaszolta. "Tudtad, hogy a víz alacsony hőfokon kétféle folyadékká választható szét?" - kérdezte és 3345nem várt választ.
43345
tléjtkj34télk1j3é4lk5j1él3k4j5 lékle,ewer
No comments:
Post a Comment