képek, betűk

Vajon lehetnek-e olyan körülmények amikor azt gondolja, hogy ennek a kerekarcú Malacgömbnek a maga pokolmerevítős, lelt gémkapocsból egyenesített vanadánium farkincájával együtt bármiféle jelentősége van itt az asztalon előttem - "neked minden percben igazad van" - mondta majd hátradöntötte a fejét és az  orrcimpáját rezegtette amitől az orrlyukai kitágultak, majd visszaálltak alaphelyzetbe - mintha a levegőt szimatolta volna, de csak viccelt, közben a szájával beszédet imitált - mintha verset szavalt volna: ha ha ha háj, hahaháj - ezt formálta az ajka, és vigyorgott is hozzá, végül megvakarta bal kezének a mutatóujjával a homloka közepét és közölte, hogy most szüretelni fog és a saját könnycseppekből kristályosított, házilag lepárolt, lassan csepegő szemsava alá egy poharat fog tartani, "begyűjtöm, begyűjtöm" - sziszegte - talán ettől a löttytől várta a nagy trükköt, hogy amikor majd jövő hét kedden kerékbe töri magát egy hólepte mező szinte jégpáncéllá fagyott haván, ahol minden annyira puha, hangtalan és a vérfolyók rajzolata oly tökéletesen látszódik és amikor majd kezdi azt érezni, hogy ez jobban fáj, mint amennyi fájdalom elviselhető morgás nélkül és több annál, mint amennyit megérdemelt volna, és önkínzása közben majd annak az őznek az orrát bámulja mely tőle jobbra az erdő szélén ácsorgott már egy ideje és az őt figyelte, talán azt tervezte, hogy inkább megkerüli ezt a borzalmas helyet, vagy eltakarja a szemét, esetleg imádkozik érte, hogy ebből az érzésből - amiben békét talált, ugyanannyira elege van mint minden másból, ilyenkor és ebben kellett volna megértenie saját magát, amivel szemben voltak kétségei, mert milyen ember az, vajon kiféle, honnan előkerült, ki által ellett aki nem érez szégyent miközben kivégzi magát, ekkora pofátlanságot elképzelni sem bírt, emiatt három végtagjának az eltörése után úgy döntött, hogy lejön a kerékről, feláll és egy lábon elugrál a közeli tölgyfa törzsébe épített gyógyszeres ládikához - melyben reményei szerint zacskózott gipszpor, géz és némi fájdalomcsillapító is akad, közben a naplemente színeit figyelte, és most, hogy végre egyedül maradt a bolygón és ebben az egyetlen megmaradt - alig négyzetkilométernyi erdőben életében először érzett valami életbenmaradási vágyat, azt várta volna, hogy ettől megijed, vagy legalább kétségei lesznek, hogy ez nem is ő - de legalábbis túlságosan másvalaki ahhoz képest, aki tegnap még egy bokor mögé bújva figyelte az életet, mert attól félt, hogy valaki meglátja, miközben pontosan tudta, hogy ezen a településen már nincs több ember rajta kívül - mindenki elment egy eggyel nagyobb városba mint amiben addig élt, mert azt ókumlálták ki a hírekből, "hogy a nagyobb városokban nincs sár eső után", "nem kell kellemetlen dolgokra válaszolni" és "nem figyeli őket senki a szomszédból", mellékesen pedig "anyagilag is jobban megéri" - ezeket a mondatokat nagyon kedvelte, egy 21. századi újságcikkben olvasta - rég történt, több ezer éve, de nagyon kedvelte annak a kornak a történelmét.
Petör és Ralf figyelték, ahogyan az a szerencsétlen kaszáspók megpróbálja lerágni a saját lábait, a mozdulatainak az irányából úgy tűnt, hogy kettőt akart meghagyni - az járhatott a fejében, hogy így majd két lábra tud emelkedni és ha egyszer eljön hozzá a Másik és megtermékenyülve petéket rak és majd az utódai lábait is szorgosan és kitartóan lerágja, akkor egyszer valamelyik jövőbeni generáció két lábbal fog születni és azzal kezdetét veszi egy olyan evolúciós journey, aminek a végén egy ma még elképzelhetetlenül sikeres kaszáspók-civilázió lesz. Ralf oldalba bökte Petört, aki épp a mobilját nyomkodta - talán  épp üzenetet tappogott a patájának a rüftjével, de befejezte és felpillantott, Ralf vigyorgott és úgy nézett rá mint aki várja, hogy érteni fogja a helyzet komikumát és abban bízott, hogy mindenki más ugyanígy érezve felröhög majd, a kaszáspók ugyanis rosszul harapott az egyik lábába és emiatt éppen being elvérzett, most a hátán feküdve kiszenvedtetett - a maradék végtagjai össze-vissza rángatóztak, közben az aprócska szemeivel utolsókat pislogott, vagy már csupán reflexelt, ki tudhatja - Petör csak mosolygott és valami olyasmit gondolt, hogy "Lám így ért végett egy evolúciós folyamatra épült nagybirodalmi álom." de mire a gondolatsor végére ért már ő is röhögött, majd a kaszáspók tetemét az egész bolygóval együtt beleseperték egy kék műanyag kannába, azzal a céllal, hogy újrakeverjék, valami mással próbálkozva - talán egyszer létrejön egy olyan elegy, ami néhány milliárd évnél tovább kitart és nem csak kaszáspókokkal benépesített bolygókat hoz létre, emellett pedig hosszabb szórakozást nyújt majd számukra azzal, hogy végignézhetik az értelmesebb, erősebb, okosabb lények civilizációinak pusztulástörténeteit.
Egészben hagyjuk egymást és végül majd csak marad valami nekik is, csak olyan egyszerű dolgok jutnak eszébe, mint a kétkerekű falovon való ön-gurigázás a falig és back, egy alumínium kanál harapdálása, mert látta egy filmben, hogy az aranyból készült dolgokat úgy validálják, hogy beléjük harapnak, s ha marad ott egy apró fognyom-horpasz, akkor valódi a holmi, ebből kiindulva azt gondolta, hogy kipróbálja a módszert a kanalakon, de soha nem tudott fognyomot hagyni az alumíniumban, azóta meg már nincsenek ilyen fajta evőeszközök, mert elvitte őket ugyanaz a szem nélküli farkasborz, ami minden mást is összegyűjtött amiről el lehetett hinni, hogy már nem kell az új-kornak, vagy egyszerűen csak maradéknak látszódott, kényszeresen hazacipelte a leghozzá nem illőbb dolgokat és ha nem talált a létezésükre magyarázatot, akkor számozott szobákba zárta őket, melyek egy Dologhotelnek nevezett épületben voltak, itt minden tárgy, mely képes volt az öndefinícióra: teljes ellátást kapott, de aki nem akarta bevallani, hogy valójában micsoda arra különféle büntetéseket szabhattak ki - például csuklyás hóhérborz-gyerekek vallatták őket, vagy más véletlenszerű nevet adtak nekik - több száz féle módszerük volt a vallatásra és soha nem vallottak kudarcot, végül minden asztal, szék, tál, pohár és táskarádió elárulta, hogy micsoda is valójában. Az egyikük, egy széknek tűnő fiatal nőstény éppen azt kiabálta, hogy  "Nincsenek álmaim!", "Nem tudom ki az aki ott úszkál a klotyó medencéjében, nem tudok magamról semmit!", "Nem akarok itt lenni!", de mivel a szoba hangszigetelt volt, csak én hallottam - mert rám bízták a vallatását és épp smirglipapír-fecniket raktam a lábai alá és előre-hátra döntögettem és már ettől berezelt,  de hiába kiabált, mert a folyosókon és a közösségi terekben a szokásos slágerek szóltak és békésen fel s alá mászkáló vendégek és alkalmazottak jöttek és mentek. Senki nem hallhatta őt.
Kellemetlen kalandok a szavakkal, lassú és ösztönös, kiszámított és spontán - a lehető legőszintébben nem érdekel - ezt közölte vele a hintaszék, már nem félt tőlem a széklány, úgy döntöttem, hogy szabadon engedem, lehajoltam a lábfejeihez és mind a négy alól kiszedtem a smirgliket, éreztem, hogy a lábait kicsit visszahúzza, de nem szisszent fel - pedig erre számítottam. "A szabadságunk gátja mi vagyunk." - mondtam, ki tudja miért és mire befejeztem a mondatot már éreztem, hogy ez nem illett ide, viszont annyira jól hangzott elsőre, hogy megfogadtam, hogy ha legközelebb én leszek majd az egyik isten, akkor beleírattatom valamelyik prófétámmal majd a parancsolatok, vagy a megható tanmesékbe - mint egy nagy trükköt, hátha észreveszik az ellentmondást, de tudtam, hogy nem fogják.
BBBBBBBBBB
BBBBBBB
BBBBB
NNN
AA
X