képek, betűk

Léleknincs

Az egyedül és a magány különböznek, mindkettő kedves,
de másképpen, az első inkább megóv, a második csupán elrejt,
mindkettő gyönyör. Az ablakában ültem, háromszög vonalban
emlékek kötöttek össze, fényük koporsóm, bokrokra néző
elnémító szegletem. A fenyőkön minden tüske ugyanaz, közös

álomban élünk, lombját ablakomra feszíti:  csak ne kellene
fának lennie, nekem embernek - cserélünk. Örökre, percekre.

Alszunk. Mintha kisállatkereskedésben ébrednénk, rácsok mögül
ártalmatlan kényelem a kegyelem.  Értem a vásárlóinkat,
közömbös maradnék éhségük iránt, érzem mohón vinnének,
odaadnának kölykeiknek, hogy gondozzanak, végül ha
túl nagyra növök, húzzanak le a budiban, kacagni fogok
az utolsó ringlispilezés közben, körbe-körbe a tölcsérben.

Megolvadt virágok közt ébredtem, sejtés, a tegnap létezőkhöz:
nem tekertetek körbe, holt levegőt szívni belőlem, kedélyes 

tévelygések utólagos bölcsességeinek antropomorf elnyomása, 

zajok szaporasága, telt képzavarok, rovarszárnyak légje, vágóhídi 

remények utózaja. Kortalan felhők aranyszegélyes kukucskálók
hártyás ujjközeinek napsütötte úszóhártyáit nézem. Aludtál.
Sátáni paták vicce rajzaid végbelében: hosszúra húzott alkarok
ölelése, kapmpóba görbült ujjak kutatják a miérteket. Szeplőtlen,
Szárnyatlan galambcsapat, a mértékletesség körvonalai egyetlen
kürtszóba tekeredve, vigyor, suttyomban akasztott Önmagad,
Szenvedélytelen morgó, aludni vágytál, a mámoros szürkület
mélyen karcolt szövevényes gondolataiban a szakadásunk édes
életvitel. Legyen marcangolás, tenyérnyi vágy, alaktalan jámborság,
nem kér több selejtet, vakaródzást és ahol éj van, ott sötétben
tangózik, harapófogaival csípőd körül, örök és örök köröket 
ha álomba merülsz veled bukik, hogy meneküljön miközbe köveket

keresgélsz, bőrödben feltekerve élénk magány, magyarázat nélkül.