A végtelen néhai ígérete csak addig terjedt,
ameddig fel tudtam fogni, de már a legelején
elakadtam. Azt sem értem, hogy miért szeretnék
bármiről tudni? Fél óra és elmúltam, úgy érzem düh
volt, a jobb fajtából, nameg persze félelem attól,
amiről akkor sem beszélünk, ha magamban morgok.
A romlott perceim eldőlt csíkjai egy árok mélyén,
fekszenek - kopott kabátjaikban, fűszálak
takarásában, nem látszódnak, felfelé fordított
tenyereiken hangyák, egyikük sem halott,
csak részegek. A zoknimban én vagyok
a hideg veríték, közben a gurulós szék lágyan
ringat, mialatt bal csuklómat haraptam, közben
döcögve röhögtem, azon, hogy a tudat játéka
egy ferde egzisztencia kéménye és ez vélhetően
egy pénisz szimbólum. Ez legyen az őrületem
emléke, rajta egy véset, melyen kielégítettem
két ismeretlen űrlényt, majd elfenekeltem
a gyermek Istent azért, mert soha nincs ott akkor,
amikor szükségem lenne egy jobb mesére róla.
Tudnia kellene, hogy az alvás pocséklás,
elszemetelt idődoboz kiszáradt roncsunknak.
Nehéz elképzelni, hogy egyszer meghalok,
mert amikor belegondolok, mindig úgy érzem,
hogy majd akkor is lesznek opciók és ha jól
választok, elkerülhetem. Egy egész életnyi
önbecsapás sorozat után, majd ott állok
és nem lesz kiút. Érdekes élménynek
ígérkezik, kiélvezem amíg lehet.
A hasadban aludtam, anya. Álmaimban a régi,
szürke szőnyegünk tenger volt, ott álltunk és
te befelé néztél a köldöködön át, kacsintottál,
a székem kerekei propellerek voltak. Beszúrtad
az ujjad és én megragadtam, kacagtunk, majd
elrohantál úszni és én belőled figyeltem a
korallok közt lebegő színes halrajokat. Azután
feketeség, véletlenül megnyomhattam valamit.
A haragod mindig fontos volt, anya. Megnőttem
tőle és így tovább emlékezhetek, gyerekként
láthatom ezt itt, ahogyan számolni tanult egy
kőlépcső legfelső fokán ülve, dédanyja fekete
kendős szelleme mellett. Ő százig tudott számolni
és akkor ott, egy ötéves gyereknek átadta tudása
tizedét és ez itt megyven évvel később arra a fél órára
úgy emlékszik, hogy a szagokat is látja,
fel tud idézni bármit abból az udvarból. Kortalan
nyűgök halántékok közé kényszerített tudati mázak
és vaskos combok felett a bozótos csalit, ki aludna,
ki nem - hagyom, hogy túléljem, ameddig muszáj,
de tovább semmiképpen, mert a még több túl sok lenne.
No comments:
Post a Comment