képek, betűk

Nem hinném, hogy mi - ebben a dobozban,
ezen a közönséges napon, léteznénk.

Nem gondolok felőletek, rólatok,
magamról pedig végképp elfeledkeznék,
de ha mégsem,
akkor is elmúlna.
Megigazgatlak. Mintha fej alakú párna lennél,
végtelen dominósorozat szentképekből,

melyeknek mosolyától soha nem mozdul semmi,
nem maradt más csak halk közöny, melyben
a napok porcsomóként görögnek előre,
színekkel helyettesítem azokat az emlékeket,
melyekben régebben éltem, közben tátogva
bámultam a szemeiket, vagy attól féltem,
ahogyan csücsörítettek felém az alaktalan
szellembábok, merengő sétáik emlékei
egyetlen fekete golyóvá összekupordva,
ide-oda táncuk
a gyomorfalamon, sebbel vésve írtak alá,
tudomásul vettem.
A lételük magába zár minden véges állapotot,
rejtekükben az azt képzelem, az azt hiszem
és az afféle ugyanannak a rendezetlen sűrűségnek
a teremtményei, nem kérdezek többé,
ő pedig nem válaszol, hagyatéka alig több 
rideg, szögletes rendnél.
A voltak és a néhai kontúrok megmaradtak,
akármennyire távolba
tartom őket, homályuk csak illúzió,
mert éppen annyira valósak, mint ez a perc,
bárhogyan is, de lesznek, mert a születésük
halált feltételez és ezek a képek összekötik őket,
ajkaimon lengedezve,
szövet füzéren, karcsú papírmasék, arcukon
csak a hajthatatlan derű az, amit életnek
hagytak, ujjak mentelnek tarkómon,
az égbe és onnan a reménytelen képzeletbe.