képek, betűk

Az emberi faj egyetlen értelme az,
hogy egy lépcsőfok vagyunk afelé
a létforma felé, mely a biológiai
szükségleteinket nem örökli meg,
csak az értelmünket viszi tovább?

Olyan mintha a hatvanas években
ébredtem volna, mintha írógépen
írnék és bátran rágyújtanék egy kávé
mellett. A kőszínű falak mentén, polc:
rajta könyvek sorakoznának, nem lenne
hálózat - a hírek majd újságból érkezne,
órák múlva, addig regényt olvasnék.
Távmunka helyett, lélekben készülnék
az irodába, de előtte busz és emberek.

Főztem egy zöld teát, Longjing-ot,
nyolcvan fokon kell áztatni, lefagyott
ujjvégeken sétálok és a mennyezet
felett új és újabb mennyezet figyel,
a térdeim derékszögei és a szám,
szemem háromszöge, az orrvégem 
meg a köldököm egyenese
alapján újra létrehoztak,
nem kértem ezt a kényszerű létezést,
nem akartam ma sem magamhoz
térni, csak megtörtént, ahogyan
a legtöbb dolog, értelmetlen,
csak van és még arról sem tud, hogy
szerintem egy cseppet sem érdekli.