fckg péntek, már éjjel kettőkor felkeltem, fél órát forgolód, aztá leettem a fél ágyneműt a hasamról és kimásztam a patkánylikból -:- itt északon, ilyenkor kora nyár szélein, S'Zal ilyenkor már dereng az égbolt alja, mit dereng, csillámlik, süveget emel, patakban ömölnek a hidrogénból képzett hajnalmanók, hogy lenyomják a csöveket a gégéden át a hasüregedbe? egészen pontosan: fél négy után már világosodik -:- a fák, mintha körbe lennének rajzolva, vagy mintha belőlük jönne a halovány fényesség, jól játszák, jobban játszom :-- gyerekkoromban volt egy könyvem a középkorról, elveszett, meg kellene keresni, de azt sem tudom mikor jutok oda : azóta érdekelhet ennyire a közékor : túl sok vizet öntöttem a virágokra, kifolyt alul, áll és nem tudják felszívni az edényből -- pedig kutyaszerű orrú szívószálként is működtethető virágok ezek, hatalmas kolbásznyi méretű gyökértörzs alul, amely a cserép lyukaiból nő kifelé és mindent felszippant ami a közelébe merészkedik --- csak nézlek, talán még lélegzel, a fogaidat csikorgatod, legalábbis --- , csak táncol a napon, illetve táncolna, derékig érő fűben, ha nekilendül, akkor úgy érzi, hogy olyan mintha korbácsolnák és ez egészen jó, az a kis csipdeső fájdalom, kár, hogy nem a fenekét és a melleit verdesi üüü :: - miközben a hajnalodás odakint egyre erősebb. fckg péntek hajnal, a rendőrségi jelentések alapján, a statisztikák összegzései után, azt közölte a rádió, hogy ma mcr belvárosában le fog ereszkedni az égből mhmd bdh és jzs és kiverik isteni, prófétai és megvilágosult, töppedt faszukat, hogy a nemes, űrbéli spermájuk minden hívőt beterítsen. valami végre jusson már nekik. ámen. fckg péntek. nem kellene annyira bedurvulni.

Anywhere-Rosa Rugosa

erre ébredtem, most már 03:41, valaki alszik a szobámban, érzem a hátam mögül figyelnek, lassan szivárog a vér a tarkómból? álmodtam. rossz, középszerű alatt. mint mindig --- kettővel alább másoknál, a szenvedés édeskés kék és zöld foltokat hagy a mellkasomon, minden bordán kettőt kettőt, nyolcpettyes katicabogár, felpattan a Nap - susog a selyem hálóingje, széttárja a sugarait, combok ezek közötte alagút? hartonómia. heretó-ma-delapszikon. végig sem merem gondolni, hogy ma még dolgoznom is kell, bemásznom mindenféle idegen világba, statisztika számításokba és mosolyogni a sok bugyuta fejre. vissza. oda. remélem rájuk is jut az isteni geciből egy kevéske és mondjuk, ettől, elkezdenek középkori festészetet tanulni, vagy kinő a harmadik szemük a hónaljukban. négy nappal ezelőtt meghalt Otto Muehl. tőle néhány képet. bebaszok ide. a pofádba. 87 éves volt. szerettem az öregkori munkáit is. node kit izgat, inkább basszál (hi, tudósok?) na. ennyi.

Otto Muehl 20.2.2013

nagy diszno voltal? vagy csak tukor a valosagról, hogy a sok milliárdnyi embernek nevezett pszichopata, legalább néha szembesüljön azzal, hogy valójában milyen a belseje, mennyire sötét és a fénynek nevezett világosabb részek alig-alig? fene tudja, illúziók nélkül nehéz életben maradni? márha érdemes. neked már mindegy. nekem még nem.

"vajon hol vannak az izgalmas gondolatok? utoljára Derridánál találtam valamit, ami mozdít valamit, azóta csend - kivéve a fizikát, matematikát, konyhaművészetet és a" üüü ilyesmiket mond nekem f., rosszul leszek ezektől az ósdi gondolatoktól, egyrészt nem értem, másrészt amit értek belőle, attól ideges is leszek, mert nem tudom neki indulatok nélkül gmagyarázni azt, hogy téved, elég. elegendő. a kapillárisok ernyőt fonnak a szemeim körül és én a katicabogár, akinek nincsenek is ilyenek a szárnyai alatt, csak hagyom, hogy a szél visszavigyen a (ki lépeget, gumicsizmában, mögöttem, ide-oda járnak a terméskövek a lábai alatt) kövek szélére, {nem tudom  megszerezni H.A. egyik könyvét, pedig kellett volna, de talán}a Dunán voltunk, pontosabban egy ágvizen, ahogy felénk nevezik, csak néhány halott sügér csíkozata maradt meg a fejemben az egészből, a nagyon érdes pikkelyeik, ha végighúzod rajta az ujjaidat, mintha kígyóbőr lenne, simogattál már ilyet, biztosan, ha nem - hát nem; és a gyönyörű rajzolatok, a szép csíkok, a legszebb zöldes kék árnyalat, néha majdnem fekete és bordó, ha még
a
a
a

Pierre Henry - Le voile d'Orphée I

a minek olvasni regi kollegak blogjat? miatt. ki tudja miért. itt dolgoztam, micsoda visszaemlékezés -- én másképpen emlékszm. De egyszer régen. talán nem is volt igaz? szerettem, mert amúgy, jó hely volt, értelmes kollégákkal, jó beszélgetésekkel, különösen a nyári reggelek az udvarban, Buda-illatú levegőben, mint egy madárház, annyiféle rigófütty, szépen dekorált étkező - duda a térről, domboldal effektus, hazafelé séta a Duna Biciklis lányok És Infantilis Rajzok A Falon: bogarak táncikálnak részeg Sünikkel? MMMMMMMMMMMMMMMMM. Emlékszem. Meg a sok buta megjegyzésre, beszólásra. Hmm, szép volt? DUNA PART BETON KOSZ DUna mellett. nyáron bicikli, télen BKV, na igen. a "múlik" és az "emlékezik" mindenkinek épp olyan kémiai reakciókat okozhat, de más eredménnyel?
a
a
szerzeménye szer-zemény-eiei, kompozíciós sémák a falon, krétával felvázolva a lépcsőzetes...


İlhan Mimaroğlu: La Ruche (1968)

bbbb
b
b
b miért emlékeznek úgy, mintha szép lett volna? így könnyebb túlélni, ez épp olyan mint a rasszizmus: csak egy eszköz, egy hazugság, könnyebbé teszi a saját bűnök, aljasságok, kudarcok, lelki sérülések (okozott, kapott) elviselését? soha nem leszel szitakötő? ott állsz a tükör előtt, nézegeted magad benne és az mindig szépeket mutat?
b
b
a
c
cf
f
f zene zene zene
m
a sügerek
a süg-ér telepek
a halott dörgincsek
a még élő, tátogó, kínlódó, de te majd megeszed
még
a
a
a
alvás
ébredés, nem vagyok biztos benne, hogy tudom milyen napszak van
a konkrét zene ---- itt maradt.
mivel érdemes kezdeni?

Mussorgsky - Night On Bald Mountain

az biztos, hogy nem ennyiféle, megkopott, hamis emlékkel. így nehezen tisztul a kép.
életben vannak és nem folyik vér a kopoltyúikból - a sügereket megfullasztják, megvárják amíg még tátognak, majd bevérzik ez-az, de nem esznek több ikrát - ujjonganak az aggódó tekintetek --- mint az élve nyúzás és a karóbahúzás öröme? A repüléstől eleinte nagyon féltem, a parton ezt még nem tudtam, csak néztem a magasban szálló gépeket, később amikor bele kellett ülnöm. habár a felszállást élveztem, a rázkódástól rettegtem, de a gin tonic, a drága, segített túlélnem, nem olcsó, de megnyugtató, a műanyag flakonos, aprócska üvegek, ha szerencséd van még jég is akad, hogy jutottam D.től idáig, én nem értem, a buszra kellene indulnom lassan, mostanában túl sokat fecsegek, egyre több emlékkép jön elő, főleg a tizes éveim első feléből, fura mód. a legtöbb a "c"söcsök csöcsök nevű, faluszéli tóhoz köthető, ahol nyaranta a napjainkat töltöttük, csukákról ábrándozva, kitanulva a gyilkolás és a ragadozás minden fortélyát, a fájdalom amit ezzel okoztál mellékes volt, nevetséges - megtörtént. nem történt meg. és kész, ma már a tó egyik sdfasdf asdfdfads  sdf felét betemették, földdel, nyomunk sem maradt, emlékünk sem maradt, nyáron, ha esetleg hazatévedek, veszek egy biciklit és bejárom ezeket a régi helyeket, ezt már több éve tervezem, de helyette mindig beszívok és elfelejtem, aztán később újra eszembe jut és lassan előre nyomja magát az Agy Vaginának csúfolt szellemi járaton át, ami vakondtól--vakondig vezet; a sötétben, a járat mélyén valami mélyfekete, puha, szőrös test rángatózik, talán a halott B., aki leesett, meghalt és eltemették. de erre csak kevesen emlékeznek és nem is értem miért. én már nem. megittam egy Budweisert, gyújtok egy gyertyát és elkezdem tanulgatni az angolszász történelmet, de kevés az anyagom, könyvtárba kellene mennem, de nincs kedvem. Eső újra, HA-tól aThe Power of Shame című munkát olvasgattam, olyan közhelyeket találtam benne, ami zavart ("In fact, the shame and the culture are coeval."), de ennek ellenére érdekesnek találom, de még nem fejeztem be. --- ki állíthatja, hogy be fogom? zöldek a levelek, áprilisban soha nem tudom elképzelni, hogy május végére minden kizöldül. Aztán mindig mégis, mégis mindig.

"ki volt az aki kitalélta kitalálta a zajzene elnevezést" kérdezte f. csak g gz gy úgy valakitől a teremben a padló csupa barna folt vagy répasy répaszéklet, (a madarakanak a puncija alapból análszexre csábít?) vagy vér ahogy akarta, megállapÍtani, akarom volt kideríteni szinte lehetetlen. Luigi Russolo eldobolta a hátán kedvenc keringőjét, először nem érezte, de lassan érezni kezdte, hogy felvidámodik és felvidámodásában óvatosan hátrafordul és mosolog. öregecskén, de... ide kéne egy ellentét, csak nem jut eszembe. a dadaista provokáció és a futursita erődemonstráció ---- ugyanabban a csőben, ólomgolyók és kilógó (ká)belek zavaros táncában? ez cinizmus lenne. vajon mennyire hisznek az európai, felvilágosultak, tűzoltók és biológia tanárok, ahogy butulunk, egyre erősebben, vagy ahogy okosodunk, egyre kevésbé és bátortalanabbul, jó lenne annyira magabiztos állításokkal bírni, mint tizenöt éve, útálom a jelenlegi gondolataim árnyaltságát. lassan nem (hallom a lélegzését) bírok tőle végigmenni az utcán (nem tudom, hogy jött ez ide, de valamit biztosan jelenetett, csak útközben elveszett), miközben kizárólag "önpusztítanom kellene szorgosan" ü nevetgéli, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a szörnyűségnek, amit nagy lelkesen létezésnek csúfolnak. a a a a a kifejezés ereje egyre mókásabb, nemrég láttam néhány Monet képet eredetiben, és egészen közelről nézve őket, eltűnt a reklámfelirat és képeslap effektus, lemarta a textúrákról a felesleget ez a közelség, de távolabb lépve, majd amikor kimentem a teremből, ugyanúgy visszatért (csak ne olyan szemtelenül, kedvesem) minden. szomorú.

Cameron Platter, Unity in Diversity, 2013

Bach - Goldberg Variations, BWV 988 (for string ensemble)

George Maciunas megszüntette volna az európaiság (vagy magát Azt, így pontosabb) gondolatát (Fluxus manifesztó első bekezdés) saját magában, ebből kényszeresen manifesztumot is gyártott, teljesen értehtően. Amúgy. Persze a megszüntetés, ebben az esetben szimbolikus, mondhatni pszichikai, felszabadító erővel bír a konvenciók alól. Számomra fontos emlékkép, bár nekem már nincs mitől megszabadulnom, hiszen bármitől megszabadulhatok - senkit nem érdekel. Csak egy példa: az adatbázisok kezelése, ebből a szempontból az egyik legnagyszerűbb művészi kifejezési forma, hogyan nyerhetünk ki hatékonyan, gyorsan és korlátlanul konzisztens adatsorokat a "bányákból". Sajnos a legnagyobb adatbázisok zártak, mint például a Facebook, Twitter adatbázisai (az API-k ez alól nem jelentenek felszabadulást), nyilván személyiségi jogok miatt - persze valójában, mindez vagyontárgy és hatalom kérdése, a személyiségi jogok csak kifogást képeznek, ellenben jó, hogy léteznek (senki nem örülne, ha nem látszódhatna másnak mint ami valójában, ez egy ítélet, ellenben mindenkinek alapvető joga a saját adatainak titkossága? titkos-e ami digitalizált? valamelyik hozzáférési szinten úgyis lehull a lepel, megreped a zár, a sózás elenyész stb.) - de az adatbázis művészet (Database Art) szempontjából csakis az adatsorok lekérésének a minősége számít, az eredmény sokkoló pontossága: a megfelelő lekérdezés megadhatja a legtökéletesebb portrét, személyes fotókkal, videókkal, lakhatási adatokkal, szokásokkal, bejárt útvonalakkal, egészségügyi adatokkal stb. együtt - csakis az adatbázisok megfelelő jogosultsági szintjei és összekötési módjuk szab határt a fantáziának. Eljuthat-e hozzád a legtökéletesebb reklám? Boldog lehetsz-e a legjobb vétellel az Amazonon? Illetve hozzám. Megtalálhatod a legtökéletesebb párt és a legjobb helyet, ahol péntek este megnézeheted álmaid showműsorát. Ebből a szempontból mellékes, hogy milyen az adatmodell, adatbázis típus (relációs, noSQL stb.). A Database Art pusztán formalizmus, öröm a pontosság és a relációk felett. Az adatsorok értelmezése mellékes, a lekérdezés lefutása, egy perces néma örömködés után, mint egy Mandala - megszűnik. Vajon az efféle teóriák, elűzik-e az unalmamat? Csak nincs véleményem?

Sonic Youth playing Piano #13 (George Maciunas)

Érdekes, hogy leggyakrabban a Fluxusig lépegetünk vissza. Talán akkrotájt szakadt el valami, a művészet végleg kikerült a ketrecből, átpréselte magát a populárisabb műfajok közé, fura elegyeket hozva létre, de persze nincsenek egyértelmű határok és nagyszerű pillanatok. Katyvasz van. Ez csak egy kilátó, egy pont, ahol szokás megpihenni? Az "Fluxus is anti-professional” fogalmassága, nagyon jó álca a további szét-ágazódások és ellentétek megvalósításához. Érdekes. Most épp Gershwin Lullaby-ját hallgatva, értelmét veszíti ez is. Boldog vagyok, mert a Youtube adatbázis lekérdezése megadta a választ számomra a jobb oldali menüben, Gershwin formájában, az összehasonlító algoritmusa nagyszerűen eltalálta az aktuális hangulatomat, jobban mint bárki élő személy. Borsópalánta. Csak adatsorok kérdése. Na persze, az ostobák máris felhördülnek és menekülnek vissza a templomba, öklüket rázva. Itt a sátány! 

"kínai étterem, hosszú hétvége. ezek a kulcsszavak mára." ma készítettem egy fotót a northendeni mű-vízesésről, de már el is veszett, azért az jó, hogy. nincs már meg. idegenkedek a fotóktól, csupa halott én, halott anyu, halott apu - pedig élnek, de mégsem, a szokásos nyafogás az idő törvényei miatt - ze ez kérdés, nem kijelentés, minden pislantás mögött a kétely, hogy bekap az elmúlás. kacajjal együtt, persze, mint valami idősödő buddha a műanyag esernyő alatt, szomorúságnak nyoma sincs, ki van számolva minden reakció, unalmas? a szomorúság és a bölcsesség, mesterségesen vannak összekötve, pedig a vidámság odaillőbb lehetne, lenne elviekben, bár én a gépiségben, gépiességben, gépbe-költözésben látni vélem azt, amit mások a bölcseletekben: a hülyeség (a hülyeség mint réteg?)  tömörsége, gyönyörködtet, sokszínű - mondogatja. egyszínű - kérdezgetem. hát jó. kitörlöm akkor. rémek. öreg felvételek. krémek. prémek. borotválatlan muffok, retró pornó halott rabszolgákkal - fura dolog."divat hullák játékára maszturbálni?" kérdés. nohát - ez a napraforgó, kész csoda. attól függ Goya hulla-e, vagy sem. ? . ? . válaszolj. mi tesz élővé. csak a biológia. semmi köze hozzá. tátika a fürdőkádban. felveszi valaki? ez egy jó nagy kerülő, egészen visszakanyarodik az alap kérdésekhez - itt kéne idegen szavakat használni, legalább egy-két petty.

Sandy Denny - The Quiet Land Of Erin

ez is egy olyan fotó, valaki valahonnét, mások tovább vonszolják amit kell, ahogyan kell, a közhelyek kitöltik a réseket, hagyom. ellenben ma reggel Mozart-al ébredtem, meg, aztán, elébe lép, nég nyo kilenckézláb

Tod Dockstader - Water Music, Part 3

simogatom az arcom, a ráncokat hátrahúzom, az ujjak egészen a szemüreg mélyéig, majd onnan kicuppanva  ahalánték mellett, egészen hátra. valami hasonló. szórakoztat, hogy egy ilyen semmitmondó blabla, dolgot írhatok bele a nagy. unalmas volt ez a mai nap, a sült banánnal együtt, és még rövidnadrágot sem vettem, pedig majdnem nő vagyok, vagy félig az? kérdés. ma csak kérdezgetni szabad magamtól. milyen fura, hogy olyan nyelven írok, amihez semmi közöm, nem vagyok magyar, mégis magyarul írok, vicces. talán a kód gyönyörűsége, kiráztam magam ebből a börtönből, hogy a másik ketrecbe átülhessek? mondja: fogság mind. mondja: a szabadság dinnye. mondja: a halál. milyen?  hazudozni róla. milliárdnyi hittel telt elmebajost tart életben a gyógyszer, na és az ellen? a gépember, betonember? a táborokat építő, szorgos tömeggyilkos? veszélyes kérdések, csupa hülye válasszal. és mi köze ennek a zenéhez?

ez csak egy levél részlet lesz, valamiféle bárgyú művészlélektől, aki a világ dolgain is rágódik két szarás közt.

rókagomba.

Jean Philippe Goude "Embarqués dans les pentes"

légy boldog kisállatka.

paradicsom, palánta, két féle, remény a piros színben, és abban, hogy nem koktél, azt mondták nem, de hazudhattak? ma láttam egy embert lovat sétáltatni a zebrán, lefotóztam, de elmosódott. a jelenlegi felhők alkalmatlanok arra, hogy alájuk bújjak, a betegségem nem enged beférnem egyetlen alá sem, nem állhatom a konkrétumokat, bár jobban átrendezve - a pára kevésbé konkrét, mint hinném. kitavaszodott, előkerültek a nadrág alatt áttelelt fehér combok és térdek, előkerült az élés, életbenmaradás, szaporodás és az új falevelek szaga. csak aludnék, csak ülnék. oké, az árnyék azért még megmaradt, ezen a héten szétkaszaboltak és lefejeztek egy embert a nyílt utcán, na persze a három napos hétvégé feledteti a vért, vagy felerősíti - a médiaszokásoktól függően, nyilván és nem nyilván. ez volt a konkrétum a szövegben, utalás arra, hogy eljutottak a kapukig a bulvárság fincsi ízei, bementek, felszívódtak és ott keringenek mint a lepkék, csak minden szárnysuhintás büdöset ver fel a poros földről, tán denevérszar. vagy más. rassz, vallás, hit és kutyafasz. sokan csak ezek alapján képesek eligazodni, ezernyi okból, ezernyi indokkal - kár, hogy annyira jó üzlet az efféle butaságok fenntartása, nyilván egy homogén tömeg, egy bizonyos szintig könnyebben kezelhető ha világos ki az ellenség, ki a barát - játszmák ezrei, különféle neurózisok és pszichózisok útvesztői: és már kész is a magabiztosság, a tartozni valahová, mert csordában könnyebb és az efféle kódok, a bőrszínnel és az arcformával együtt, szép kis kultúrális szartengert képeznek ennek a fajnak az amúgy nagyon röhejes történelmében. a paradicsomjaim jobban érdekelnek, vagy nem, vagy mindekettő, a puhaság lenne jó, majd akkor fogok csettinteni, ha eltűnik a testünk végre és beköltözünk egy hatalmas atom belsejébe és mindenünk ott lesz eltárolva, nincs anyagi szükséglet, minden átélhető minden pillanatban - nincs a röhejes "emberi" fogalom, amely átjáró és üres vágy, de jó kifogás - éppúgy mint a többi, keretes és keret-mentes hazugság, ami természetesen: élni enged, mert eltakarja a tükröket. találtam egy pontot a bordáim között, ahol átlátni egészen a falig. kackac.

bernard parmegiani - de natura sonorum

valahol meg kell húzni. hiszen mégiscsak. arról amiről. stb.

Merlin Carpenter, Police, 2013

dfsdfs 

nem madár, nem vadász, politikailag akármilyen, de azért élvezed, mi az, találóskérdés, majd elmúlik ez is.

már MMMM majdnem ababah abbahagytam leírni ezt a szavat, amikor úgy éreztem folytatom, alig kaptam levegőt, fájt az agyonpiszkált nyakam, amott a sűrűsödő tej megkeménykedett bőre alól egy szürkehúsú vízalatti jármű, de nem tengeralatt, tejalatt. hagyma. tegnap este beledobtam a hagyma héját a szemétkosárba és reggelre úgy bűzlött mintha beleszart volna a szomszéd kutyája. ez tortenik. ha nem teszem amit lehetne. mit lehetne

Vashti Bunyan- If I Were

na igen. feluletesen es melysegeben is. vigyazz, kapaszkodok nottek a mellkasomon.

lazadasos bejegyzes "mindig viccesnek tartottam azokat az embereket, akik ugymond felnotte valnak, rendben, ne legyenek viccesek, legyenek szamomra erthetetlenek. engem 36 evesen, egyre inkabb arrol gyoznek meg a kulonfele tapasztalataim, hogy 16-20 evesen minden lazadozasom, minden emberundorom, vilagfajdalmam igaz volt, csak nem allt mogotte semmi tapasztalat, csak megerzes, oszton. hormon. mindel idosebb leszek, annal inkabb leszarom azt a sok szart, ami masoknak annyira fontos szokott lenni, basszak meg az autojukat, hazaikat, dizajnos biciklijeiket, az ezotikus utazasaikat az ugymond egzotikus, idegen kulturakba es a tobbi. mindez mellekes, szanalmas." meselte valaki. az alomban, az arcodban. most egy idegen helyen, egy spanyol lecsapja az asztalra a karorajat, az mp3 lejatszojat zorgeti, az arca olyan mint az enyem csak kicsit atlatszobb. foszlanyokban emlekezni fogok ra mondjuk egy ev mulva, de kesobb talan mar nem. belemerulok az elettapasztalatba, a sokadik nagy ceg szoftverrendszeret rakom rendbe, kodsorok szazezrei, biznisz logika. ez ugye fontos lenne, lehetne belole akar autom is, meg lakas, de megsincs, valahova elfolyik a bevetel, teljesen esszerutlenul. majd osszefolyik minden, sorra merulnek bele. what area. what area. what area. "bim bam" "csunyan kellene beszelnem" Talan megsem ennyire egyszeru - ez felteves, mindezeket ugy adja az ujjaim ala, hogy eleget potyoghessek ahhoz, hogy asitozni kezdjek. Masodik sor. A szep emberek szepen nyujtozkodnak. Allapitotta meg, mikozben Mirara nezett, persze csak alattomban. Harmadik sor. A tabulatorok, mint orult vibracios kefek, megmozgatjak a konyokom alatt az asztallapot. Szerelem. Kihatralas. Annak latszo hangyalány, a bácsi kövér combjain. Aki csücsörítve dolgozik, jobban koncentrál arra, hogy ne aludjon el gépelés közben. A hangyalányra tapos, sikkant egyet, félreugrik, de ő már lapos, a bélcsatornája kilóg. Most ezen mit szépíthetnék? Játszunk nyomozósat. Nyomozzuk ki, hogy ki a felesleges a buszon. Kit lehetne? Eltüntetni? Szándékosan nem beszélek gyilkosságról, mert nem illik ehhez a napsütötte délutánhoz. A middletoni dombocskák zöldek, ha olykor látni az ablakból egy-egy kutyáját sétáltató gazdát, akkor az olyan mintha papírból lenne. Ne gondolj semmire, csak a fények miatt van és a szög miatt, a lótószógóm tól förde. "Mondta már neked nő, hogy nem szereti ha (ki)nyalják?" kérdezte tőlem Valaki a minap. Nem emlékeztem rá, az efféle dolgok mindig zavarba hoznak, a szemérmem ellen való. Elhúzódok a sarokba előle és gondosan betekerem magam egy pokróccal, hogy ne lássanak. Azután egy lábon elugrálok az ajtó előtt, hogy odabent mindenki nevessen. Majd pajkosan elbújok egy virágcserép mögé, hogy úgy csinálhassak majd ha bejön valaki hogy "húúúúú" és ettől majd talán nevet és közben következetesen vakargatom a sebet a tarkómon ami pattanásnak indult de szépen felhizlaltam. Dolgozni kell. A szorgalom fontos. Befejezem. Jó?

csakhogy itt vagy. a multkor olyan semmi volt az egesz talalkozas, eléggé kellemetlen nyomokat hagytak bennem a szavaid, mintha nem te lettél volna ott a műmárvány kövezeten, a pokróc alatt, érdekes, hogy az újságpapír mennyire melegen tud tartani egy aranyeres lyukat, csak úgy árasztja a forróságot, olyan mint egy gőzfürdő --- ma csak örülök a két új cserepes virágnak és a balról jobbra haladó felhőknek, sürgősen. jelentéktelen.



Raoul De Keyser, Across, 2000/2009, Oil on canvas

emlekere.

hideg van es a zold team is kihult, a vitaminokat kiszortam, itt egy szamla 68.90rol. talan egy honapot meg kibir. ez mind mellekes, de most csak ennyire futja, ez egy ures reggel, csomos.

huszonhat arnyek, huszonhat arnyek. Segovia jateka elbuvolo, a kesoi jateka egeszen egyszeruen gyonyoruseges. Letisztult, kristalytiszta. Minden felesleges gesztustol mentes es megis virtuoz. Ilyeneket meselek ma delelott, persze szigoruan csak magamnak, a vorosborom mellett, szarkent bűzölögve a székemen / ec pec kimehe...mindig eggyel szarabb masoknal, (na ki az-kérdezem) és ram mutatok. Ez a törvény, hagyaték és biztosíték annak, hogy pont az ellenkezőjét hazudjam minden nap. Mert életben kell maradni. Különben a csámcsogás, abból és az, akik és ahogyan megkezdték az elfogyasztásomat, alulról felfelé haladva, amíg csak el nem fogy minden. Persze szimbolikusan, hogy értse a körte és a dió is. A napocska a babkocsi oldalán és a hokedlin ágaskodó, pohárért nyújtózkódó, kiskrampusz is. "Baszom a szád." sírja a kis ágaskodó, és becsavarja a körtét a lyukba. (ne láss semmi szimbolikát, ez tényleg a csavarék, ahová kell és ahol kell) Nem barokk mese. És me. És ne. Nem rubens(z)i allegóra. Node ez az en, szemelyes defektem, talan nemsokara vege ennek is. Fura, hogy ketrecekbe zarjak magukat a csupasz majmok, bare or naked monkey, visitozva tepik a fuvet, szetszorjak a leveleket, a földről felmarkolva. Hússzú hosszú hússzó ú. Táncos repülés a foltos, födémes bárkán. A vörösbor lassan fogy, elfogy tőle a határvonal is, ami ahhoz kell, hogy ne gondoljak rátok, még az emlékek már amúgy is {a százlábúak a bizonyítékai annak, hogy ennyi nyúlvánnyal is lehet} ködös kontúrjai méginkább elmosódjanak, a tiltások és a beplántált belső bűnvád, a korbácsos úr/őr a bíró, amelyet apádanyád kódolt már a kibaszott gügyögésedbe is: eltűnjön néhány percre. Ez is egy féle lázongás a balett szigorú szabályai ellen, most lisztben forgok a földön és rólad álmodok: a közönség érzi és elkezd röhögni ---- újfent kudarc, odabent, idebent nézem ahogyan kopog, lőcs nélkül korlátoz, addig amíg a kémia csodálatos összhangja működhet. Lelógnak a karok, biggyed a száj. Aztán a semmi. Újra. A hazugság újra. Na, ok.



Segovia Plays Danza in G (Granados)

"Ha Adolf látná a mai Európát örömkönnyekre fakadna?" --- állítólag ezt kérdezte hárompettyes anyukájától Zek a katica, amikor épp belépett egy üzletbe, ahová csak a kiválasztottak léphetnek be, persze elvi síkon minden fogyasztó egyformán kiválasztott, de habzó szájjal, a kényszer és a kudarcba fulladt, üüüü szinte minden kudarcba fulladt. üüüüüüüüüüüüüüüüüü Ez szent. Az szent. Az szép. Ó, te ocsmány. Az tisztátalan. Ez a miénk. Az idegenség. Katica csendesen pislog. Ha nincs szabadság sírnak, ha van, akkor a szabadság lesz az első dolog amiről hajlandóak lemondani {és A itt felvihog, azt mondja ez túl egyszerű így, a dolog ennél lényegesen összetettebb, ugyanis a jelen helyzet gazdasági és társadalommmmkritikai magányában a spermium soha nem fog petesejtet találni a sárgadinyne közepében}, csak ne kelljen tükörbe nézni, egyetlen percre sem, ne kelljen látni azt a szörnyet ott a gyomorszájtól balra a kis zugban, mert mibennünk, itt a falkán belül, ott a kitinpáncél alatt, csakis csupa jóság van, az a nagy folt, a kosz az mindig. A faszokban, ott. Ajtatos alakzattal a grimasz ezy mondja: akaják a büntetést, persze nem maguknak, o dehogyis, ez nem az a pancsi/pancsi borruhas, dildos jatekocska. Igazi bunbakokat akarnak / es meg is kapjak. Marketing. Egyszerű. Működik. Több ezer éve. Ez már majdnem politika, olyan mint egy nagy növény, körbeállják a népek, odaszarnak, odahuggyoznak a tövébe, csak kinő valami csodanövény, egy nagy szőrös virág, ezer méteres szárral, tonnás szirmokkal, igazi húsvirág, fém és bit, csak szar és vér kell neki, nameg némi vizelet --- ha megnő, boldogságot ád, feléd fordul, mosolyog, legyen: szarraforgó, vagy szartól forgó? A magabiztosság csak egyre nő. Micsoda felhajtóerő. Még, még: ürítsetek népek. Ezt nem én mondom, csak hallottam valahol, talán épp egy macskától, mivel én süket vagyok. A Cheetham hilli gettó közepén, egy parkban, ezer galamb rágja le a lábujjaimat, ha erre sétálnék, ha én lennék ott, de mondom: inkább valami halovány szeretetféle, az ezerszínű, patkó formájú : én-nulla. Hagyjuk. Csendet. "Csak a rabságot ne érzenék szabadságnak." - sóhajt Zek. Egy politikus veszett el benne. Elvei kezdenek nőni, már majdnem van véleménye is. Azta. Talán még viszi valamire. Ahogy mondani szokták. Talán majd egyszer, ezer év múlva, csak egy atom méretű lény lesz a Mindenki, hogy korlátlan ideig utazhasson az űrben, már csak a felfedezés öröme. Minden kommunikáció befelé történik, még öncél sincs. Pittyog a vekker, a vérnövény nő. Szegény Segovia, szegény szabadság. Nem is tudnak rólatok.

osszekeveredett ket napom, mi a fontos? ami fontosabb: mi nem az? amikor sokat és sokszor, ugyanaz a gondolat szures nelkul, a lépések és a kerekek, a legtöbb esetben hasonló irányba visznek, csak nehezen --- , de vannak olyan jelentektelen szavak. |a járdaszegély mellett.| ocska mondando. de ezt le kellett írnom .---. gondoltam a buszon, de előttem a lány kardiganjanak a színe és virágmintás kendője riogatott, a szédülés elhalasztva, sárkánypörs havazik a labtamaszra ---- az, amint ugye lepereg, egy kuk(o)cskálós kullancs szívja póklégy testét a mellei közé, a rabszolgaság jutott eszembe, a szolgaság, a kószaság is, de azt nem szerette ez a mimóza szép sárkány, a barnáskék bőrével mint vagyunk, nem érinthető, nem beszélhető, nincs túl sok levegő, csak az ablakok. a hianyzo poznak, az elevenszülő fülemülék átrepülnek a kerítés rácsai közt. ma egész nap itthon ücsörögtem, sütött a nap, zavaró volt, de a virágok örültek a fénynek, velem ellentétben, most már jó, olyan kellemes nyári este kerekedett, szaggal, színnel együtt, emlékidéző, citromvizes jégkockás sétálgatós.

folytatás:
úgy érzékeltem az ablaküveget mintha pecsétpárna lett volna és
a vaskos comb, itt mellettem, igaz: másé, állólámpa az ülések közt,
pamaccsal felül, a szár végén,   ---- fej, duzzadt, szájakkal ---
leírni
minden arcot a járdák mellől és a párnahuzatot kirázni,
holle, holle - magadban ott az ablakban,
hadd potyogjon   --- mitől fáj két bordám három napja ---
belőle a lényegtelen és a könyörtelen; ebben a gömbben a magány
nem létezik, valamiféle szerkezet kellene, ilyen-amolyan-közömbös
értelemben, és a sehonnan idekerült vérkeverő gép ezt a combot
úgy falja be, mintha
banánt rágicsálna, cuppog hozzá. úgy érzékelem a ragaszokon keresztül,
az ott a járdán, a magát  melengető, préselt szarban, a két szmokingos végzős
és a piros harisnyás felett lebeg, hiányozna ha elpusztulna az egész tarka kép,
apa nyálazhatná az ujjbegyeit, szamárfülezhetném kököjszét és
bobojszát a pinaszőrös lepedőn, csak az a koldus ne álmodna
szemszegletedbe új vénát és ne látnám.
kit izgat ugyanis a közöny_? a kisherceg ágaskodó csővel csapkodja
bogárka hátát, a szapora ujjacskák a mobil billentyűin,
minden kis gép, embrió kihordására és a spriccelés
felmagasztalt ritmusára: nullának tűnik, semmi újdonság,
unalomig ismételt undor,
talán még a padlózat néma bámulása
ami hagy némi reményt.




Liszt - Années de pèlerinage. Première année: Suisse, S. 160 [André Laplante]

amikor sokat és sokszor, ugyanaz a dolog, a lépések és a kerekek,
a legtöbb esetben hasonló irányba visznek, csak nehezen --- , de vannak
olyan szavak. járdaszegély mellett. ezt le kellett írnom .---. gondoltam
a buszon, de előttem a lány bőrének a színe és a virágmintás
kendője ringatott, a szédülés elhalasztva, sárkánypörs, az, amint
lepereg, egy kukocskálós kullancs szívja póklégy testét a mellei közé,
a rabszolgaság jutott eszembe, a szolgaság, a kószaság is, de azt nem
szerette ez a mimóza szép sárkány, a barnáskék bőrével mint vagyunk,
nem érinthető, nem beszélhető, nincs túl sok levegő, csak az ablakok.

Nem tudom kideríteni, hogy a jobb szélső cserében milyen virágom áll, mert az enyem, rabszolgavirag, igy mondom: hat ---------------------- a párkányon. Egészen üdítő visszafelé gondolkodni. Emlékszem, Budapesten amikor a piacra jártam szombaton, mindig Illyés Gyula volt háza előtt sétáltam el, próbáltam levegő nélkül átkelni az úton, a szemközti állatorvosi rendelőbe mindig egy fehér ruhás lovat képzeltem, szikével közelített Gyula felé és lenyisszantotta a kis faszát, hogy azután bocsánatért esedezve, katicabogárként szálljon a bódéban ücsörgő, ködember ujjbegyére, csakhogy elmondhassa végre a mondókáját. Nebraszka. Alaszkával (tekintsem át) rokon sünféle. Messze vannak az Irodalmi szemlék, a felnövő, reménykedő és a csalódó is távol, nyugalom, nyugalom és huszonkét órás rettegés - ha számítana bármit, majd megsúgom, addig is csak (megszámoltuk a vagonokat, számolás közben csak a nunija járt az eszemben, de ál-szerzetesként, aki ugye, egykedvűségében egyneműen tartja a szenséges magot a mirigyei szivacsszerű hűs-akármicsodákban, a here, vese, faszkó --- szóval, csak a számokkal bíbelődtem, hogy, majd, észrevegyenek, de nem történt semmi, azóta sem, ennek már huszonöt éve, ideje hát felröhögni, azt hiszem) játék az egész, ha ( boner, boner, boner, uj szo) beleőrülsz se számít, ha nem - egy okkal kevesebb, a kifordulásra, a csészékig meg vissza, ez majdnem vi-gasz, gondolkodj még rajta, gondolom, mellettem a világító zöld kabátom, amiben futni szoktam. Hajnali madárlesen, hallgatólagosan. Mit áruljak még el? Mármint. Mi az ami fontos. (elmult 4 ora, hajnal van most mar) Erre nem tudok válaszolni, mindig zavarba jövök a fontosság meghatározásától. Nem merem elárulni, (hogy nézzek a szemébe, kérte, felhúzta a vállait és a szembogarait az arcomba köpte) hogy nekem semmi nem tűnik annak. Csak vigyorgok, kínosan, Épp úgy, ahogyan szaporodni sem akartam soha, ezt is mindig firtatták, mert ezeket a dolgokat firtatni kell. A disznófejes maszkokban, odaállnak köréd és firtatnak - neeem, ezt neeem, igeeen? neeem? maaajd, röööf, maaaj változol, röööf. Lázadás a huszonkettő halvány emlékezetes évharmad - kár, hogy ott maradt, abban a huszonkettőben a kis (igazan elehtnel kedvesebb is, egyre csak dagadsz, ahogy novekeszel, ugy butulsz, felek toled) duzzogó pityharmat szerű kezeivel, ami legyen mondjuk: áttetsző. (A lelátón cigiztünk, alul a szotyela héjak terítőként a nyállal összekeverve utcaként mentek egészen a lapos széléig, a kiserdő felé, ahová a falu betyárjai szarni jártak éjjelente, a kocsmából hazafelé.) Simogatja a kapott dolgokat, azokat a pillanatokat idézi fel, amikor a mutogatók embernek mutogatták őt is, beszámították a csoportba, a láncolat ha majd szét is szakította, de pörgették, forgatták és egészen jól esett az a simogatás, aminek a hzugságát ma is becsomagolva őrzöm az ágy alatt. Három Ligeti CD-m van, tegnap este hallgattam, csak úgy. Szeretem, egyre inkább befelé, valamiből pedig fordítva - így van mindenki, így sétikál ebben a csőben, előrefelé,



Gyorgy Ligeti: Sonata for Solo Viola (VI: Chaconne Chromatique)

lehet-e.

Ryan Schneider: Looking Out, 2013, oil on linen, 20×16″ (link)

veszjosloan? inkabb vidaman, karlendites, pottyogve szisszeges es enekles. meg politikus is lehet beloled -- mondja cinikusan, nem ertem, elofelteves - majdnem eloitelet, nem ertem, tovabbra sem, neeem, akarok, levegot venni. a bizonytalansag az idoben elorefele haladva, csak no, talan ez az egyetlen kapaszkodo, megnyugtato a velemeny mentesseg, csak gurulok a domboldalakon lefele, az ellenallas zottyenes...kaf.jhklhlkjhl