képek, betűk

nem nagyon volt ma reggel miről írnom, csak a megaláztatás ragacsa
nem tudni milyen ez az íz, minek írnám,
emlékszem, együtt ültünk teáink felett, azok ott füstölögtek, mi pedig? néztünk valamit,
ahogyan kell ELl a magasított asztalok tükrödőzéseit,
szobavirágok levelein alagút barázdákat,
mindenkinek megvan a sajat tüsszentési módszere, vannak akik énekelnek,
az ott szemben, ha mondja, érdekesen, számomra --- mozgatja hozzá a fejét, mint azok az indiai
táncosnők, akiket soha nem érinthetsz
z
  e
    r
      g
        e ugrás a sziklaszélen szellő álom, hogyha: kopp.
összekenek, satírozok -- mindent a múltban képzelek el, hogy azt a szürke színt kapjam,
amitől mindig megkopok én is, apró foszlányokban kavargok lefelé, csikorgó körmökkel az üvegtáblán, hóugrás,
amit ablaknak látok, ha S. hájas csuklója mentén elnézek,
egyvonalban, lépés ül lépés után,  félelmek sorai,
szörnyű egy csapat. mondhatni. egészen parány különvilág, mintha egy nő írna belőlem, kifelé tekinget,
ha érti is, nem meri megérteni, hogy micsoda, egy tárgy, melyet mindig utolsó helyre
sorolnak régi, jól ismert parancsok --- apa. kopaszodik, fogai mint öreg gereblye. éppúgy.
és ha már nincs más dolgom, várom, hogy megtörténjen az az aprósag ma is,
ami megment attól, hogy meg akarjon szűnni Ez, ahogyan kellene, ami a valóság,
de a trükk megengedi:
hazudjak.
éljek. ez ugyanaz.