nm53e29pK2

Savszívű Kétlábak közt - baglyok sóhaját
hallgatom, rossznak nyoma sincs bennük
Jó madarak! petty szemük jege szivárog
tollukra olvad, beengedtem őket, dallamként
együtt hallgatni az eső kocogását, bejönne?
Vagy csupán csókolózni akar a fűszálakkal?
hűvös nyelvét számba döfve kortyolgatjuk
egymást, hiszen mindkettőnk nagyja víz
bennem több a szén, halkan vagyunk, fájón
akár a megállíthatatlanul lépegető pillanatok
a letagadott, megvetett emlékek oszlopsorai
nem gondolok rájuk, a volnék és lehetnék
szorgos kapavágásait hamuként szórom szét
kancsalítok, hogy a könnyek visszafolyása
elrejtsen minden kifakadni vágyó virágot
nem szólok többé - ok s feltűnés nélkül
mintha ez lenne a rend, akár az ősz kémiája
ahogyan a lombhullást indítja, vagy más
az embervilág mocskain kívül eső dolgok
akármelyik, akármi - csak ne ember. Az ne!
Mert a főemlős, felsőbbrendű világának zaja
a pusztítás és zabálás óriás buborékán kívül
mákszemnyi jót termelt - haladni velük
időpocsékolás, akár a szerencsére várni
csak biológiailag vagyok köztük, magamat
mint identitást: víznek, csigának, madárnak
vagy egyszerűen csak semminek gondolom.

kloprTuI6789

I wish You had touched the blue ladder
Which slipped down from high to this room
Dark skulls flying around its aluminium dentures
The shadows are shrunken flamingo-shaped legs
We wear plastic shopping bags on our head
In that room, there are humanoid ants
They guard humiliators, sexless bozons
Who comes and tortures the world
They ate everything
They keep eating
And the darkness just grows
Dirty-jelley-brown oil drops drippings on their blooded cereal
I scream a short in the corner
My history has been ended
I was not more than five and did not want to be more
And they slowly consumed my surrounding
I will die, And 
that memetic polar bear in that picture will disappear
that lovely butterfly and the whale, yes, eroding
You and you eliminate them with your endless devour
And You never accept this
You always have reasons and exceptions
You will carry on and cause your grandchildren's agony
You will order the next plastic shit on Amazon or Aliexpress
You will share your pseudo-genius idiocratic ideas on LinkedIn
You have already been your satire
You will sell the next trendy service that is driven by data
Data is your new cheap petroleum
You will mock everyone who criticizes your idiotism
Because there are so many idiots like You
Almost every political entity wants your vote
Almost the whole media provides content for You
Dance, dance, dance
Idiots want more and higher idiots
Be positive and have an optimistic attitude
Be proud and erect your next startup
and keep saying I am a green shit
I wish I could disappear as silently as I can
We go back to a bizarre Medieval
Where science is used by creating new Gods
I want to be a shadow
I do not want to be a part of this
I would be like I have never existed
Nobody would have seen me
Nobody would have known me
I want to be a thing that never bornt, And
I don't want to be
So I use that blue ladder
for escaping to that safe place
where I can be just a thought
and I do not need to be human
anymore

iM91wqOp31

Lehetne kérni megalázó kéretlen üdvözlet,
az ismeretlenek pókok, arcokat szőnek mosolyokból,
a város alatti lakatlan csőrendszerről álmodsz,
Alagutakká duzzadnak, elvezetik a lenyelt,
elárvult testnedveket - szétmarva a módszertant.

Szemetet öklendezik fel a kellemesen hűvös hajnal,
a helyes lépések ellenére, megállíthatatlanul zabálnak,
homályos okozati láncolata a kollektív pusztulásnak,
a pozitivista-vulgáridiotizmus önmagát imádja,
saját nyelőcsövük szülőcsatornában
végződött trombitájából
szárnyaink aláhullanak,
borotvaéles szélű őszi falevelekként
ledarálják az ostobán vigyorgó emberállatokat.

Szép az élet? Nincs hanyatlás? Sem jelei?
Az örök gyönyör népe mesekönyvekben él,
nem érdekli saját mocska,
hiszen ez az egész,
csak egy újabb üzlet,
termékekbe öntik a saját halálukat,
a pusztulás számukra
egy történetre felfűzhető marketing panel,
újabb eladható gondolat,
melyet alulfizetett ördögök szájából
csepegő cinizmus növesztett,
a vásárlásra ítélt, állandóan éhes cafatnak -
márkákba pumpált ürülékkel megváltást árulnak.

Nini, egy karmoláslepke szállt az alkaromra!
a fájdalom feledtet benneteket,
együtt mindent és újra, mindennap
fejek alabástromból, jaj, a reményeid
ott fekszenek kövérkés nyomainkban.

hogy vagy? ettél ma? túlélted a napot?
megünnepelted a pénteket?
vagy csak egy kiválasztott falat bámultál?
kiszolgáltál valamiféle tervet? termeltél?
termesztettél? növekedtél? basztál, vagy baszva lettél?
Annyi olyan kérdésem lenne
melyek már nem érdekelnek,
és oly sok nagyszerű válaszom van,
melyek pedig téged nem érdekelnek.
Más faj vagyunk. Te ember, én semmi.

Ez a szöveg erőltetett kapcsolat a valósággal,
félelemből ragaszkodsz, ott vagy és újra próbálod,
mert a sötét lyukaktól a legtöbben rettegnek?
de te mégis ugrasz?
mint gyerekként: első akarsz lenni a leugrásban?
unalmas, érdektelen és közönséges vagy?
de meglehet,
ezek a legjobb érveid az életed mellett.

op567nM3456

Készenléti ábrándozás, beindul tőle a magány
jön és lop, olvas, csór, szaglászik - ebből él,
képes elhinni bármit, bűnt, igazságot, reményt
nem nevetem ki, inkább csodálom, jó hallgatni,
megnyugtató figyelni,
hogy a rossz konzisztens.
Legalább, alkalmilag értve.
Nem lephetnek meg,
betáncol a szemérem - fáradt vagy, káprázik?
Nincs idő olvasni, már a betűket sem ismered,
az árnyalt készségek, a megismerés, elfogadás
szükségtelenek abban a formában amit Puskin
vagy Proust gondolt róluk, a sok gondolat-réteg,
a kétely amit árasztanak, meg az a sok kérdés!
Kant bassza meg! - amúgy tényleg. Elolvadtak,
nem lett tőlük jobb a világ? Nem lett semmitől
semmi jobb? Nekem úgy tűnik? Amit láthatok?
Alig jelent valamit. lecsúsztam önmagamról,
mi maradt? belőlünk? az a kevés, a többi majd
adatként kerül egy új mesterséges létbe - jó esetben,
ez is, ahogyan a GPS adataid, vásárlásaid, 
profilod, illemhelyi szokásaid vagy a szexuális
életed - nem is gondolnád mennyire kiszámítható,
alma-egyszerű, ugyanolyan utakon járó,
kiábrándítóan unalmasak vagyunk többségünkben,
aki birtokolja az adataim jobban ismer magamnál,
isteneddé válik és az oldalbordád helyett
abból teremt majd újjá, talán, esetleg, vagy nem?
Veszélyes ilyeneket írni, mert úgy tűnhet,
mintha ellenérzéseim lennének a jelen állapottal
szemben. De nem. Nincs. Kedves a dekadencia,
az a sok nevetséges, szakbarbár, primitív lózung,
amivel a kortárs kapitalizmus eteti a legalsó
szintekre nyomott rétegeket, saját adataikból
generált műanyagot, az ezekre épült szolgáltatásokat
zseniális újításként tálalva, eladva, közben etetik,
adják, a milliomodik ugyanolyan pop-művet,
zene, film, sorozat, festmény, "content" formájában.
És működik. Netflix, Apple, Artsy, csőben sült,
könnyen fogyasztható, diverzifikált, kimért,
kiszámított, megszűrt, gondosan adagolt, 
minden réteg számára eladható,
a klisék profittermelő képességeire bízott,
gyönyörű szaróceán gombafonatai, olyan szép,
a mély-telenség, különbözőség hiánya, 
a fogyasztói lét vallássá, életformává, kultúrává
emelkedése és önjárása. Gyönyörű :)
Ha ördög lennék tapsolnék! Talán az vagyok.
Minden hajnalban feljönnék a pokolból,
leülnék egy magaslatra és az embervilágot nézve,
annak ridegségén felizgulva,
maszturbálnék,
kiélvezném a látvány banális gonoszságát,
dolgom végeztével vennék magamnak egy új telefont, 
regisztrálnék a LinkedIn-re és elégedetten
visszamásznék az ódon, gyerekmesébe illő,
ótvar kis poklomba. Mester lett a teremtményekből.
Kattognak a csövek, hallod amint végleg
elcsendesednek - a holnap ugyanolyan lesz,
egész nap hazudozni fognak,
úgy tesznek majd mintha,
átlépnek, vállat vonnak és fogyasztanak,
a tömeg, súly és hatalom magabiztosságával
lassan, de biztosan elpusztítva mindent,
és mivel minden csak termék,
csak üzlet, piac, szolgáltatás,
senki nem tehet semmiről,
láncszem a pusztításban - ezt imádná a sátán,
ha tudná, lehet, újra magához nyúlna örömében.

mnrt56pbv46

Ki hajtja a világot? mézet darál kövekből,
ormótlan nyelvét öltögetve számol,
körötte nyakkendős kerti törpéi vinnyognak,
az ételosztás a mozdulatát lesik,
s mikor végre feláll, dobja, szagolva keresik -
mint őrült fülbemászók a kövek alatt,
egymás rágóit kerülgetve marnak utána
végig azt lesve, hogy a másik mit eszik.

Az őrület viszonylagos, nézőponti támasz,
az lesz kezelésre ítélve, ki másik utat választ,
a sokaság szabálya a csorda, törzs ereje -
kövér ujjaival a legőrültebb szabályoz,
s lépésről-lépésre süllyed, törpe szolgái követik,
nincs alj, nincs iszapos fenék, koppanás,
mert a tömeg szabálya a mennyiség,
akármi történik, ha a mocsokság az elv,
az aljasság győz és a szolgaság a rend.

 

mk4xn57sz770427

akkoriban egyszerűbbnek tűntek a döntések
egy-egy sikertelen kísérlet következmények nélkül
és ha úgy éreztem én tettem, csak mosolyogtam
az akarat birtoklási lehetőségének abszurditásán

túlzsúfolt utcák, tele lényekkel, folyik a mocsok
műanyagon alszik, baszik és esznek - majd fogják
a zacskóba dobják és bátran veszik a következőt 
figyelem, belülről, én is olyan vagyok - ostoba

a buszon ült és az arcokat vizslatva, érzékelte
de csak néhány pillanatra, hogy mindegyik fej
csupán tárolója a különféle részecske-állapotoknak
tudatnak hívja, régebben léleknek, pedig egyik sem

látja magát az áprilisi derengésben, 4:12 körül
a folyóparton egy tölgyfa ágán himbálódzva
kihűlt teste az utolsó görcs szobrába vésődött,
fején a zacskó alatt végső könnycseppek ragacsa

a folyót akarta nézni a megszakítás rémülete előtt
s akkor, most - szervusz idő: soha nem leszel újra
vagy szabad - példa a döntésre, egy keserű napra
mely oktalanság lehet, és mégis: újból megtenné

egy idegen házban aludt volna, ismerősöknél
ezt álmodta miközben álmatlanul forgolódott,
és álmában sem tudott aludni, odakint buliztak
idegenek jártak az ajtó alatti résben, félt tőlük

érezte, hogy ez már egy másik rész, valahol régen
s ott, kint azok az árnyak talán ördögök, vagy
szörnyek egy gyerekkori leporellóból, nem jött
simogatás anyjától - lepedője jeges szállítószalag

akkoriban büszkébb volt a döntéseire, sikeres
felnőttnek érezte magát, karrier szagú leheletén
érződött a pénzszag és az öntudat, márkás outdoor
pulóveréről csillogott a kimért varázs: de tegnap elaludt

vékony ujjai most jegesen szorítanak egy fűszálat,
nem gondolt senkire, nem írt senkinek, csak ment
amerre az elveszettek járnak, bánattalan csendjét
csak az égerfa látta, de ő hallgat róla, mint jó barátja

rmn3pwC299pl

szeretek esőben futni,
mert eltakarítja az embereket az utcákról
üresek lesznek, tisztábbak
csendesebbek
csupán a taxik hordják részeg terheiket
a cél kotorékok felé
esőben minden jobb
nem kell kerülgetni őket
hallgatni az üvöltéseket
és a páratartalom is kellemesebb
néhány hete - futás közben
láttam egy taxist
az autója mellett állva
hányást takarított
a saját hátáról, ülésekről
kemény munka
egy olyan szeméttelepen
mint ez a bolygó
ahol a kapitalizmus szent igéje
elhozta a Pénz Isten megvalósult álmát
mindenki termék lett
csak fogyaszt, emészt és kibocsát
alkalomadtán szaporodásával
új terméket gyárt maga helyett
eközben a Pénz Isten röhög
nevetve várja mikor lesz belőle is termék
majd rájön, "hiszen ez automatikus"
mindenre igaz, már rég az vagyok
s ezen még jobban kacag
az esőn, viharon, hajnalon
s egyéb eladhatatlan dolgokon kívül
minden termék
ezek maradtak élettérnek: a sötét, hideg, eső
meg a saját halálom
így ezek közt élek - mert inkább ez
mint a napfényes Pokolpiac
persze, tudom én is termék vagyok
csak hibás, félresikerült, eladhatatlan
de majd ha észreveszem hogy megjavulok
eladható lettem
akkor segítségül hívom azt a bizonyos
saját halált
mert az az egyetlen kiút
ebből a megnevezhetetlen
rettenetből

u3w8m77wcx

Utánanéztél, hogy mi a rakoncátlanság,
a kérdőjelek és pontok különbözősége,
félig ébren,
gyémánthangyák lobognak az ablakon,
tiltott szó a "csend", valaki néz, megszűnik.
Esik.

Csakis a köz-be vésett helyed tart életben,
az adat-lét homállyal készített balzsamja,
ha pusztul ez, megszűnik a rólad alkotott kép,
aláomlik ami tartja - elvesznek a fogalmak.

...vagyis helyreáll a gondolat művelte anomália okán
nyílt sebláng, párhuzamosan a semmi tudatával,
szinkronban a mulandóság feledésével.

Később, mondjuk balettcipőt húzok, 
hűs párnát fektetek tarkóm alá, rólad olvasva
puhaságot vérzek, felébredek és róka vagyok.

...létem summája a bizonytalanság,
mert tudni azt, hogy a jelentéktelen jelentéktelen,
és valószínűleg soha nem lehet másképpen,

...akaratlan és érdemtelen fájdalommal jár,
nem kell, kidobom, mint a balettcipőt,
a rólad őrzött emlékeimmel összegöngyölve,

eközben rókaként egérre lesek az udvaron,
figyelem azt a világos ablakot az éjben,
mely mögött valaki ezt gépeli, hallgatagon...

majd a Hold fényétől az ablakhoz lépve,
észrevesz a kertben, gondolatától megkísértve
lánnyá változik, s itt az idő magába fordul,

hogy megszűnjön, öt perc élet - ennyit értünk,
a tudat tárolására ítélt részecskék felszabadulnak,
átkerülnek -- például a város alatt folyó szennyvíz
egy ammóniacseppjébe, vagy egy rókába,
Vagy egy nitrogén-molekulába.

a hajnal sötét kelengyébe rejti arcát, Holdja
ugyanott ragyog, átöleli a rókát, nem sírnak,
nem nevetnek, nem gyilkolnak - csak vagyok,

képzelt adattá merednek a kimért volt-időben,
millió kép-szeletük egymás után, mégsem sorban,
előre, hátra bármilyen irányban,

részecskét cserél - nevezed aminek gondolod,
a te felelősséged, innen rossz a káosz,
a sűrített energia idétlen vicce,
a hatalmas és törpe mennyiségek incselkedő,
végtelenbe kacskaringózó csábos tincse,

majd végül, ha már a Nap sem lesz,
helyén újabb generációs csillag fakad,
az elpusztult atomjait éppúgy magában hordja,
ahogyan ez az ujjam - egy hajdan volt
nap magjából egy atomot,
s ha majd ott - élet is lesz, vagy aminek nevezed,
nem tudják majd mi volt,
s maga fontosságának vaksága ------
újra kezdi a bolondságokat,
isteneket gyárt, gyilkol, szerelmeskedik,
egy balettcipős rókalány
a giliszta a földben,
s megint, újra és elölről --- míg nem
az emlékünk, emlékét s annak előzményeit
őrző időkockák részecskéi,
összefolynak majd,
hogy újra robbanjon, táguljon,
újra levegőt vegyen valaki egy szobában
s megint meghaljon.

alkalmi viseletek

Fagyöngyökre gondoltam, nem tudtam miért,
azután ok nélkül adott vádakra, 
akármennyiségekre, hajdan volt sérelmekre
tőlem kimenő, és hozzám bejövő jó dolgokra,
ezek megtapadt ellentéteire,
és az értelmetlen okfejtésekre -
mikor majd egy utolsó sorban lehülyézed a hülyéket,
bánod, de az őszinteség megkívánta belőled,
akár a nászt a nemiséggel megtréfáltak -
pedig csak a semmire akartam rápillantani,
nem szólni, nem gondolkodni, nem sajnálkozni.
Talán elfáradtam mint ősszel a csipkebokor,
csak áll némán, ráhajol szomszédjára,
s átalusszák amit muszáj feledni. Fárasztanak
a magabiztosságod szárnyalásai,
a céljaid nevetségessége,
az egyvégtében reménykedés fárasztó hazugságai,
ha ugyanott laksz és ha mindig máshová költözöl,
az elmúlt nap múltja után ha újra vágyva - lépsz,
folyamatosan csodák vékonyka fátylaira vágysz,
azután helyrebillensz, ha egy helyben toporogsz.
Járomcsontodon feszül a hús, mintha citromlé húzná,
csak a szomorúságod,
Ülsz, hallgatsz,
félsötét már az odúd,
árnyékaid nincsenek veled,
fényt akartak vacsorázni, s mivel nálad nem akadt,
csak kívül - az autók fényszórói előtt
és a közti utcák lámpáiban,
az emberek kotorékainak ablakaiból szivárgott,
szűrődött a táp, elrepültek hát, hogy ott faljanak.
Unalmas ez - mint a céltalanságukat mosollyal leplezők,
vagy a szabadság-rabság kérdésköre,
meg az elmélkedések, viták, hatalom és a szerelem,
Ülsz, hallgatsz
A kertben az almafa ágai aprókat ránganak,
még levelek nélkül, 
de nemsokára felöltözteti őket a tavasz,
a képzelt és valós állapotok közt téblábolok,
gyűszűnyi pánikot szórok a neurózis süteményemre --
csak belevicceltem a halálgondolatom ritmusába,
egy-egy könnytelen,
idegmérlegelt orrnyereg simítás után,
lesétálok a konyhába. Alszok.
Hangulatmezsgyéken csorgok le,
A "tovább"-hoz az erő,
a csendes, észrevétlen elmúláshoz vajon kellene?
Ami nincs, 
"csak egyetlen jó napot, csak egyet",
amelyik a tiéd, olyan ez mint a szerencsejáték,
melyben milliárdok hisznek, reménykednek,
halálra ítéltek, mint én,
reményeknek, mindenfélének álcázott emlékekbe kapaszkodnak,
hitbe, gyerekbe, munkába - a hülyébbek nemzetbe, istenbe --
csak ne jöjjön értük az elkerülhetetlen.

nmj3412pK89

A szavak határa. Idegesítő, bizonytalan, 
A túlélést naponta mérik, illetve te is méred ---
Beülsz-e a primitív járművedbe, veszel-e húst,
Rendelsz-e online, vásárolsz felesleget?
Beállsz-e ördögnek, vagy nem? Egyszerű.
Ez a koszos, tönkretett, leélt, kirabolt,
megerőszakolt, letarolt bolygó a te műved is,
csak nem mondja senki a képedbe, mert kell.
Kell a pénzed, szavazatod és a figyelmed,
Mert azok akiknek kell - ugyanolyan kétlábú,
Vicsorgó, kapzsi és ostoba főemlősök mint te.
Nincs baj, én nem szaporodok, mert ide? Minek?
De te valószínűleg igen és meg is gyilkolod őket.
Minden nap, apró lépésekkel, a saját utódaid
életét szívod el és olyan buta vagy, 
annyira önző, ostoba és önimádó, hogy
ezt ha megérted, akkor sem törődsz vele,
de nagy valószínűséggel nem is érted.

mjrtzopq391 kérész

szőnyegfák és peremen táncoló főemlősök
kötélből font esőcseppek, dirac maszturbációja
két összefonódott kebel előtt, civakodnak
sötétbe ernyednek, kuncogva néznek rám
elhittem sötét lehet ott, miközben kisebb a hely
mint egy foton, mely a cseresznyefán nőtt

...végigkarmolta a levegőt a kert felett,
a Hold csak nyüszített - hosszan, ijedtnek tűnt,
kiderítették, hogy az ostobaság fertőző
ezért van ennyi zombi az utcákon, melyek
ruhákkal álcázzák magukat, de odahaza
és a hálózatokon átalakulva vicsorognak

...és egymás ülepéből szivárgó mocskon élnek,
akadnak köztük hordozók - a csomópontok,
követőkre vadászva, fertőznek, agyat szívva nőnek.
Bezárkózok, elbújok - azok ott: szaporodjanak,
fogyasszanak, csak ne lássam a üresen vigyorgó,
vicsorgó pofájukat, miközben felfalnak mindent.

omr595ngfmdgn

elkalandoztam, a fürdőszoba nevetséges szó,
álmosság a halántékomnál kezdődött, találgatok
az egyedül-ség derültségi szintjét fogalmazom
lehet olyat? kissé oda illő. mentségemül meghalok

az álmosságra újabb kávéréteg, fekete arzén
zabvérrel hígítva, így más a hatás, nem hiszem?
felsorolnám a neveid betűit, kognitív görccsel
szenvedve a kedves percekért, a falba vájt szellőző

női hangon lélegzik, fújja a szomszédok titkait
a nő a gyerekéhez,  feltételezett boldogság érte,
mit akarhatott mondani? csak hozzáérni utódához?
ha lenne értelme - elmesélném: a halálvágy megváltoztat

eszközt használ a gyerek, hallom a túloldalról, 
talán én is voltam ekkora, titokban tán gyűlöletek,
abból lett ez a magányt-magányra rakosgató félelem,
vesztes szerepköreiben, jelentéktelen és szomorú

elkalandoztam, csendem vigasza a szelídség
ha belehalnék sem bántanék, ha támadnak is ellépek,
s az erődet, haragodat mozdulatlanul hagyod
mintha megszűntél volna, nem vagyok ember.

...nem vagy, idő sincs,
minden,
minden, minden
már el is múlt - emberléptékkel írva,
mire ezt elolvastad, minden
részecskéd több száz kilométert száguldott
s amit hiszel, amit tapasztalsz: nem az vagy.

cr71afff

Szomorúnak tűntél az álmomban, halovány pihe.
Bátortalan,  mint a simogatás elől elhajoló kar.
Farmer volt rajtad, a konyhapult jegén kávéztál,
mezítláb - szokatlan kép, valaki kívülről figyelt.

Emlékeznék. Felejtésem a halánték kaparásnyomán
pásztorként terelgeti a felgyülemlett dühös magányt.
Talán épp arra gondol - képzeletben veled táncolhat,
integethet feléd a fotelból, majd mosolyogva hallgat.

Ha lenne választás, a legszebb vég lennék, vagy tölgy,
tükrös vízcseppek göngyölődnének leveleimen, közben
nagyon lassan, színpad nélkül mesélnék, mint az útszéli
valóság - újra léteznék, lennének új emlékek, meg élet.

mkrt45uWX92

a közöny színe, a vidámság illata - képtelenségek
Bruegel vakjainak támolygása, szegények dühe - nem értem
honnan jönnek ezek? mert nem hallottam, fel sem fogtam
ki és hol, bár átérzem, hogy félsz, mint ma éjjel 
egyedül vagy, nem tudom mit gondoljak magamról.

az átejtettek és kihasználtak tömegei, absztrakt Marx
köpőcsészébe folyt ideák tapogatói, kellemetlen
elhagyott dolgok tudat-állagmegőrző hatása, fájdalom
ugyanaz mindenkiben, a rémületté fagyott eszmélés
bonyolult szegjátékok ujjbütykökbe vert képzete

nem gondolok rólatok semmit

elférek vagy nem, helyed a rengetegen beül, mellék
hasonlóképpen hozzám, aki folyton jelentéktelen
nincs hangom, elfelejtettem mi a vélemény,
nem azért fuldoklom mert félek, hanem mert ébren tart
elfeledteti ezt a bőrbe töltött borzalmat, az embert

végül mégis elaludtam, álmomban végig esett, gondoltam
ázzon szét minden, az eső hangját végre hallottam 
néztem ahogyan szemetet magával görgette az út szélén
kicsiben úgy viselkedett mint nagyban a folyó
egy lapályt keresett, és talán a tengert - hogy elmúljon ő is

mert az egyesülés megszüntet

um43Wb9Pm42

Nem lehetne, de mégis megtörténik.

A dekadencia nem fedi a rothadás fogalmát
valami más, jobban elmélyített rosszak
a közvetett gyilkolás és pusztítás
pusztán az ostoba fogyasztással
már az arcot sem kell elfordítani
már közömbösnek sem kell lenni
elég ha élsz, vásárolsz, dolgozol
ha használod, nézed amit a többi milliárd.

Nem kellenek összeesküvések
sem titkos irányító, bomlott agyak
elég a fogyasztás és szolgáltatás
ormótlan és kényszeres törvénye
mely a tőke szabályait maga termeli
ontja a kifogást, magyarázatot, igényeket
központi irányítás nélkül
politikai ráhatás nélkül
egyszerűen csak azzal
ahogyan ez a csupasz majom
elalélva élvez saját nagyságától
primitív eszközeivel legyalul mindent
felzabál állatot, kitermel minden erdőt
műanyag mocskával beterítve a réteket
olajat, gázt szív, szürcsöl zabál
startupot, vagy mammutcéget csinál
s mocskát a folyókon át az óceánba ürítve
azt hazudja ami kényelmes
ami a folytatáshoz kell
hogy még inkább szaporodjon
még többet fogyasszon.

Isteneit is saját pofájára szabta
alátámasztva évezredes hazugságokat
gyilkolva imádja magát, kölykeit
míg másokén átlépve, dühös közönnyel
ostoba és korlátos életét védve
minden elpusztít - csak hozzáérve
bármihez - s közben azt hazudja
mit a piacképes divat éppen eladni tud
csődjét mindig a jövőbe feszítve
hazudik, gyilkol és visítva zabál
az utolsó csepp nyersanyagig

mr41LW8vb219

Nem törődnek a gondolatokkal, esznek, szaporodnak, isznak,
S mikor veszítenek, vagy meghal önzésük egy fontos tárgya,
Úgy hiszik lelkük nőtt, s meglelték Istent vagy a pszichét,
Pedig csak önzésük módszere változott, kell az újféle önimádat,
A szellemivé válástól azt érzik, felnőttek: különbek másoknál.

Mindig féltem a prófétáktól, a megvilágosultaktól, leszokottaktól,
gyógyult alkoholistáktól, a börtönben hitbuzgóvá vedlett elítélttől,
az agilis félműveltektől - irtózva kerültem őket, mert kihagyták
a magukba nézés csendes lépcsőfokát, melyet ha nem ugrottak
volna át: csendes félelemben élnének, melyben a önmagunk elleni
kétségek és önreflexiók kényelmetlen kérdései szerénnyé tesznek.

De itt - a "szerény" mint fogalom, leírva is nevetséges, hiszen
mivégre lenne önmegtartóztató a sok milliárdnyi géniusz és zseni,
s bár csak adatok, adatbázisok tápanyagai - mégis prófétaként
élnek s magukat lángoló csillagnak látva, rendíthetetlenül élve
számomra ijesztő módon agitálva: én a balga, ostoba, magányos
sötétbe menekült senki, kiváltam az egészből, akaratomat veszítve.

Félek tőletek.

ut4cc5678ml

ennek a szobának az ablaka festmény
változnak rajta a dolgok, megsimogatnám őket
ülök, s nem tudom mire ne gondoljak,
hogy ne juss eszembe, sehogyan és végleg

a felidézett történeteink, illékonnyá lett állapotok
jelekkel ellátott szubjektív mesék, bennük
ujjaid, karod, lábfejed - egyre távolabbra kerülnek
magukkal rántva téged, kérlelhetetlenül

felfogom - hiába vágysz, hiszel vagy szeretnél
a véletlenek nélkül csak lehetőségekbe fúlhatsz
látlak, de már félig árnyékban állsz
s ha rám gondolsz, engem is árnyékok takarnak

mondanám amit kellene, de végül a napomról mesélek
ok és magyarázat nélkül történt balgaságokról
melyben ki-ki a maga félelmei ellen harcol
a feloldhatatlan elvesztés lassan ható mérge ellen

k64rm3p821Mk

könnyen csukódik az ég a tömzsi házak soraira,
abban ott - az amire énként hivatkozhatnék,
a rólad szóló álomból formált gömböt a sarokba pöcköli,
a csendet jónak és megfelelőnek érezte,
a gyógyszeres kezeléssel lehetnek így a végstádiumban lévők,
közben a kerítésen ugráló szarkára mosolyog,
leül az ágy szélére,
fogaival megkezdi csuklóján a bőrét,
kihúz egy eret,
feltekeri a mutatóujjára, de nem tudja miért,
a Nap fél nyolc körül kel,
derengése akár egy feddés a jóktól a sötétségben élők felé,
félelmetességében szigorú,
s talán igazságos - ha érted,
könnyebb lesz minden,
a munkát szolgáltató nevető ördög kiszív a nyitott ablakon át,
fel magához,
keresztül a bárányfelhők vidám csordáin,
figyelem, ahogyan figyelem, hogy figyelem,
viccként élvezem a sokféle emberi felesleget,
szabályt, hivatalos ügyet, kötelességet és szerelmet,
horgonyt kötök magamra,
aláhullva süllyedek a mélybe,
arra várva amitől a legtöbb élő rettegni szokott,
mert az egyetlen menekülés,
az egyedüli valódi kiút a pokolból,
az elmúlás - még akkor is,
ha tudod, semmi nincs utána,
s egyetlen előnye az,
hogy ott végre a semmi semmi és a nincs nincs.