képek, betűk

MMMNENNDHHJWOOWWO83474hjwrgtt

Nem nagyon változik semmi, vagy inkább a változás
önmagában jelentéktelen, az elfonnyadt és elhervadt
mondatokról kiderült, hogy csak levegő kiáramlás volt,
akkor és ott azt fújta ki magából az a fej - aki,
vagy mára már ami esetleg egy szülő,
nagyszülő vagy barát volt, ha voltak ilyenek, persze: voltak,
de mégsem lehetek biztos abban, hogy azóta eltűntek
és megváltoztak a dolgok, meg általuk, vagy bennük
és nekik, meg számukra az is amit énnek nevezek,
de szigorúan csak ebben a szövegben,
mert énnek nevezni ezt az atomsűrítményt a térben - szerintem provokáció,
vagy félreértett magabiztosság, de és itt le kell szögezni:
természetesen, tisztában vagyok azzal,
hogy azok a dolgok ott,
abban az időrésben velem estek meg,
hogy az ott ez volt és a "volt" az hangsúlyt kap,
hiszen általa nagy valószínűséggel eljuthatok arra a pontra,
ahonnét múltnak látom azt ott és a kellemetlenség,
kényelmetlenség amit az emberi időérzékelés
lehetővé tesz - most hagyjuk ennek a szűkösségét,
egy pillanatra feloldódik és megérthetem,
hogy ez a dolog, amit életnek gondolok valójában az,
amit a fizikusok a matematika nyelvével oly szépen le tudnak vezetni,
persze még nem a teljes egészet, hiszen azt még nem tárták fel,
ettől elfogadható a tudomány
és oly kínosan gügye a vallás - hogy az előbbi nem ígér
és nyújt többet annál amit ért és tud és a nyelvezetében a tévedés
önreflexióval jár, az utóbbi az önreflexiót hírből sem ismeri,
hiszen eleve olyan dolgokat nyújt amiben tudás nincs,
csak egy történet,
mely akár egy mese is lehetne a mai korból,
de mivel régi - a patina rajta és a generációról generációra
történő kritikátlan ismételgetés sokak
számára alapvetéssé tette - ilyen a hit,
ez a velünk élő borzalmas emberi felszínesség,
vagy öntudatlanság a jelmagyarázatok, eseménymagyarázatok,
sallangok és furfangok kóros tárháza,
mely ezernyi formában, de mégis
oly hasonlóan magyarázza ugyanazokat a számomra derűs perceket okozó blődségeket,
isteneket ültet az égnek nevezett szatírába,
hogy onnan böfögje ránk amit épp várunk:
önigazolásként, bűnbocsánatként vagy éppen eredet-magyarázatként,
nekem a nekemje nem akarja, hogy ebből bármit bevigyek a tudatomba,
mert úgy érzi, hogy az ember amúgy - önmagának és önmagától is hazudozik épp eleget,
nem kell még kívülről is hazugságokat bevinni,
jobb a kutyaszart kutyaszarnak látni
és mikroszkóp alá téve elámulni azon,
hogy a kutyaszar atomi szinten semmiben nem különbözik tőlem,
no persze a járdán igen,
de mi a járda és mi a levegő körülötte
és a határvonalak köztünk,
a kutyaszar, a járda, a levegő és az Én mind külön domének,
határaink teljesen elmosódnak,
ide-oda járnak köztünk a részecskék,
itt egy kicsit sűrűbben vannak a parányok,
amott máshogyan rendezte őket a pozitív, negatív töltés,
ezekből a másságokból különböző molekulák jöttek létre,
különféle mennyiségben és így lett a kutyagumi ott,
a levegő köröttünk, én meg ott sétálok és arra gondolok,
hogy ennék egy fagyit
és tetszene ha egy fotelban ülnék és Ő épp fel le mozogna
a merev péniszemen és közben a zöld szemeivel arra kérne,
hogy szívjam be a mellbimbóit
és így ez az egész egy olyan pillanatként maradna
ebben a téridőnek nevezett energia fluktuációban,
mely már tova is repült és az "ott voltunk és dugtunk"
valóság eltűnt abból a jelen-vonalból,
melyet az én tudatom képes belakni,
mostantól már csak annyit tehetek,
hogy az elraktározott képeket az agyamból előhívom
és időutazást teszek: ez a maszturbáció - írom és közben nevetek,
nyilván csak viccelek és nem gondolom komolyan,
de azért valamiféle kezdetleges hasonlatként azért elfogadható,
ha pedig mégsem akkor viccként,
de ha úgy sem azt is megértem.