képek, betűk

HZieop35373

Szépen alszunk, ahogyan kell.
A magány mi vagyunk,
soha nincs visszatérés
korábbi pontokhoz,
de a folyamat - az maga a legszebb folyó,
még ha könnyeket szállít is a tengerbe,
ahol minden lélek öröme és fájdalma
együtt hullámzik. Igen, végül egyedül leszünk,
de az út jelentéktelen porából
a szél összeborzol néhány olyan arcot,
melyek belénk vésődnek,
velünk sétálnak, ragaszkodnak és elhagynak.
Nincs más csak ez az út,
ez a véges és végzetes séta,
mindenki egyetlen pont felé tart
és hiába az ellenkezés, az összes hatalom,
pénz, vagy cinikus humor,
nem segít tettvágy, vagy fegyver:
ugyanúgy átzuhanunk majd azon a ponton,
amely mögé már oly sok mindent képzeltek,
mert nehéz elfogadni, hogy onnantól nem lesz semmi,
az emberi agyunk alkalmatlan a "semmi", "végtelen"
értelmezésére, ezért központosít, behelyettesít,
egyszerűsít, mítoszokat kreál.
Én a semmi helyére egy színes, meleg és puha álmot képzelek,
melyből soha többé nem kell felébrednem,
nem lesz benne semmi különleges,
egy lakatlan szigeten leszek,
egyedül ücsörgök a sziklákon,
mosolygok a szélbe,
olykor meglátogat majd egy ismerős,
mindig a távolból, egyedül sétálva elő,
ilyenkor tudni fogom,
hogy ő is elérte azt a végső pontot,
megöleljük egymást és elmeséljük mi történt azóta,
hogy elhagyott, elhagytam, nem beszéltünk,
vagy egyszerűen csak nem volt ideje,
majd békésen elköszönünk,
én kiülök a sziklákra,
és csali nélkül horgászok,
nehogy megsértsek akár egy halat is,
de jó emlékezni azokra a helyekre,
ahol gyerekként, a falu határában
lévő csöcsöki tóban,
igazi horgokkal halakat gyilkoltunk,
és oly keveset tudtunk a világ
valódi arcáról,
hogy még álmaink és terveink sem voltak.