képek, betűk

A téglafalak árnyékai szuszognak, felpüffednek mint a pulykák torka, várom, hogy felrobbanjanak, kifordulva belülről ahogyan a fészekből kihullott verébfiókák ha rájuk taposnak, rózsaszín cafatok és eperszínű hús, kegyetlen járása a tőből kiszívott életnek, olyan mint te, a remény összes rángásával körbevéve, széltében megrágott, összefércelt börtön, ahol a sejtek csupán máz, alatta a mélység és a parányok felfedezetlen kritériumok, egyetlen feltételt kiértékelve ùjra és újra pusztulnak. A fáradtság kiértékelhetetlen oszmózis, nincs felőle semmi meglepő, hacsak nem a halál, persze nem: ki akarna olyat? A számonkérés feleslegben hagyott zúzalékát, ahol a kacagás csupa magány, a volt és az itt pólusok aljas szuszogása,lenne még alakból alkatilag alkalmatlan szójáték? Hagyna még türelmesen valami kórt, amiben ellebeghetünk, szükség szerint, parancsra vagy anélkül, csak hogy eszmèletünknél legyünk, valami más határán, ahol a dadogásból kórus lesz, ahol anyád új arcot kap és mosolyog, élvez vagy csak megölel, ahol a szép megszorozza magát és csendèletet rajzol összegyűrt testekből. Vagyok járása szüntelen aggodalomból, kétkedés oratórium mély pampampjai, mint dörgedelmes parancsolatok, szűretlen mimóza sikolyok, dülöngélő árnyak, torokreszelős kuncogás, porból morzsolt összeszorított száj, könnyek újra és megint, hallatlan zéró az egész. Elhagyott test, menekülő tudat és élet- árny alaktalan p.