Fognálak a szélben, mélybe hajolva a Blackfriars
hídròl, az egymásnak tartogatott emlékeinkből vetült
város-díszletbe sikoltva, állomás szignálokból
és ködselymes képekből összefűzve a másikat,
a láncaink egy narancsvirág körül, olyan indulatok,
melyek a gyomorszájat megemészteni való szövetként
élvezik. Elsimul a vágy. Egy lány állának szúrós borostája
lekaparja azokat a rétegeket, melyek az
egyszerű átélésen teherként csimpaszkodva mérgezik
a magányt. Oltalom és öntudat, mintha a Temze hullámai
ütemesen átkopognák maradék suttogásainkat a jelenből
egy néhai kapcsolatnak és bár elvesztünk - a képzelet
kipótolja a hiányzó cafatokat, nem hagyva
siváran árvulni köröttünk az épp jelenvaló díszletet.
Mit kérdeztél? Alig hallottam. Csak bòlintott
a híd, csikorgott a délután megszürkült maszkja,
a sétány felhúzta lábait maga alá. Beszűkült látás,
elmaradt érvényesség, megette saját kezeit
a táj. Lerágott csonkok behegedt torzò-végeit vizsgáljuk.
A kérdések és a méreggel töltött kíváncsiság henger,
szétdobálva köröttünk, a turisták átlépnek
rajtunk, talán utoljára lógunk együtt a mély fölé,
az emlékek, gondolat síkok véletlenjei: egyediek.
Közben megéheztek a kora est hírnökei. Ezek minden
éjszaka vacsoraként nézik az utcákat. A hajad
szálai közt eltévedt a szél, elbújnak az érdekek,
meghagyják ezt a mulandó együtt-tátogást a folyò felett,
a közlés és a kérdés ugyanannak a játszmának a
fonákja. Az érzések kémiai reakciòk egyenes
következményei. A béke csak röfögés, a tudás
szalmaszál, mely karòba húzza a magányos lelkeket.
Aludnának a szemek, de a félelem, a tudás rettegése
csak szòlogatja őket, kunkori, pajkos merészség,
véges töredelem. Beléhajlik a kora ősz nyelve
a számba, csòkjával magának leölve, zsákmányként
vonszoljon végig engem a képzeletemben, azt a rést,
vizslatva melyet valaha halálnak neveztünk jobb híján.

Amit leheletnek véltem reggel,
üveg-szerű káprázat volt rólad,
nyomokat hagyott köröttem a matracon,
itt felejtett egy pettyes esőkabátot és a
játszóterek rovarvilágából visszamaradt
apócska gumicsizmát. Őrültnek mutatja
magát a kora délutáni csendgomoly,
a halálom előtti év lemezkéiről jégcsapok
lógnak, kegyes haladékkal megtoldva
maradékomat. A legtöbb, képzeletemben érő
gyümölcsös táj csupán egy krétával felrajzolt
ugróiskola négyzeteiben feszülő ablak, éretlenül
lépegetek bennük, átlógva abba a szagtalan
és szűretlen térbe, hol szüleim marják
sorsomat első pislantásaim szövetébe.
A szidás, elnyomás és közöny görcseinek merevsége
a kert végében álló akácfák tüskekéit idézi,
nincs tőlük vérzés, nagy fájdalom, nincs patetikus
önkínzás, sem félelem. Csak egy állandóan itt
keringő vágy a csendesség csupasz magánya után.
Emlék-testvéreim üveggolyózása kopog
a nagyszoba falánál, egy gyermeki
képzelgés árnyképe rólad. A szüleim nemi
aktusából tapasztott fecskefészekben élek.
Te belémhajoltál a múltból, hajaddal a Holdat és a
megalázásom titkát nyakláncnak felfűzve,
egy régvolt udvarban hűvös bokor-alját
adtál szűkölésemnek, az elképzelt apa
szellemén áthurkolt szelíd némaság vágyakozva
csendesült utánad, pofonok árnyéka szélein
hűsölve szendergett. Az arctalan,
elhalt lánytestvérem emlékfoszlányait
könnycseppek közé üvölteném, bugyborékolva
fulladnék távozása elől, akárhogyan: elmúlva.
A történet-verem lépcsőin tappogva a
múltból nőtt, lefelé kacskaringózó ösvény
a jelenben lapító őrületem legtöbb bűnét
ököllel befelé préselné, hogy a levegővételek
között káprázat savat loccsantson a bűntudat és
az erőtlen felmentés fekete-fehér
lenyomataira, ettől eltűnik a múltam? Kérem:
ne szikkadjon körém semmilyen felmentés.
A történetek változatlan egyszerűsége
cérnaszál-gubancként gyűrődik a számban,
az utolsó képkockánkon úgy élveznék nedves
öledben mint a névtelen bánat, hogy feledve
mindent, elhalkuljon kegyetlen öntudatom.

Körbeérnek a kintről-zajok homlokom előtt,
a redőny lent, az autók hangján mégis hallom,
hogy az éjjel esett, másképpen zümmög az odakint.
Három napja repültél el, egy gyors ölelés után.
A reptéren elaludtam és azóta is ott szendergek,
éjjelente egyedül ülök a váróteremben
és a hátam mögött egy csokor virágot szorongatok.
Ez itt, nem én vagyok, csak egy másolat
a lefátyolozott jelennek szőve, az Eseménynéző.
Vadidegen vagyok magamnak, zsebeimben gyűrögetem
az ajándék-napjainkat. Ó, azok a panasztalan
kacagós bújócskák. A szádból kiáramló forró levegőt
csóknak álmodom, langyos szuszogásodat lassan
beszívom, halkan tapsoló lepkeszárnyakat engedek
rángó gyomromba, hogy újra láthassalak a Pálmában,
nem értem melyik szenderből ébredek és mi
az a jelen-vonal, amelyet átlépve újra és újra
megfoghatom a kezed, vagy elképzelhetem, hogy
más is lehet, mint az a dühödt közöny, amelyben
álmatlanság, önpusztítás, vedelés és harag van.
Érzem a virágmintás melltartód puha szövetét,
illataid táncát. Az anya és a nő egybeforrt
reménye átkarolva simul a mellkasomra,
a táncod-bája és a mozdulataid kislányos
varázsereje. Haldokló álcáim mögött mosolyognék,
magamba harapva, hátha feléledek, talán
lépek is egyet, képes leszek felülni.
Újra elhiszem, hogy akartad, hogy ne csak
álmodjuk, hogy itt vagyunk, hogy a körkörös
jövés-menés és a soklaki életünk, a távolság
köré felcsavarodott bonyolult dolgaink
egyszer talán laposak, simák és elevenek lesznek.
Ott ücsörgök a repülőtéren, figyelem a rést, amelyen
át a világ magába rántott, sokadjára elrabolva tőlem.
A takarítók és a turisták elgurulnak mellettem,
az éttermek bezárnak, körbenő a nyüzsgés
és csak bámulom a pontot, ahol utoljára
visszafordultál, minden más gondolatom
csak álca, hogy ne kelljen félnem a valóságnak
nevezett elmúlástól, hogy nekem is legyen
egy reményem, mint körülöttem mindenki másnak.

Hajnalban részegek üvöltésére ébredtem,
valószínűleg a Lower Marsh-on próbáltak
elindulni hazafelé, minden hajnal ugyanilyen,
mindig megtelik minden kocsma, minden éjjel
akadnak akik most érkeztek a városba,
akiknek pont akkor van idejük,
akik aznap akarnak lerészegedni. Munkába
érve Noam Chomsky "On Certain Formal
Properties of Grammars" című munkáját
olvastam egy avokádós, fenyőmagos,
aszalt paradicsomos szendvics mellett.
Az ég kékje valójában egy tál szemvíz,
a felhők pedig placenták és falevelek.
Elnyúltam az irodában, felraktam a lábam
egy székre, de előtte levettem a cipőmet,
hogy ne tűnjek forradalmárnak. Gyűlölöm
a kör alakú asztalokat, ilyennél ülök most
és egyetlen percre sem felejtem,
hogy minden pillanatban, amikor itt ülök,
százezrek szenvednek máshol, csak
a beszűkült tudatom nem képes felfogni
mások valós szenvedését, ha nem ismeri
az áldozatokat személyesen, ha nem látja
az éhezést, a háborúk borzalmait, akkor
csak megy előre, nem gondol bele. Sőt,
ma már annyira cinikus vagyok, hogy észre
sem veszem ha átlépek egy koldust, vagy
ha éhezésről olvasok. Nem emlékszem arra,
hogy mikor döntöttem el, hogy nem akarok
gyereket, mert a gyerekvállalás egy
pusztuló világban bűn az újszülöttekkel
szemben. Ez a lassú rothadás, amiben élek,
nekem nyilvánvaló, másoknak még mindig
csak nevetgélésre okot adó mese, mintha
nem dúltunk volna mindent szét; mintha
a felmelegedés, vagy a mérhetetlen zabálás
okozta teljes pusztulás csak illúzió lenne,
csak másokat érintene. A gyerekvállalás
ebben a korban egészen meghökkentő vakságnak
tűnik, de hagyom. Csak vizsgálom ezeket
a sorokat, amiket versformába szedve
ideszartam, csak elképzelem azt a sok
erőszakot ami ebben a pillanatban is
történik, minden egyszerre mozog,
sokféle idő és sokféle hangfoszlány,
nem akarok létezni, de mégis veszek levegőt.

az, hogy egy dolog gondolatot hoz-e létre,
bennünk, hogy legbelül, középen lebegjen,
a szövetet nem érintve, kapaszkodók és
merevítők nélkül, mintha csak mágnesek
tartanák lebegve: nekünk-sikolyunk. Ha te volnál
az a formás kis szusszanás, a megpihenés ájtatos
korgása, amit imának is gondolhatnék:
elnyugodnék. Könnyeiddel oltott szomjam,
csak folyna magába, barlangot vájva feléd
az inak és erek közt átmaródva. Úgy gondolom,
hogy ha ott állnál megint az ajtóban - holnap,
vagy bármelyik este, ugyanabban a ruhádban,
virágnak öltözve, a két carrarai márványból
faragott combod templomi gyertyaként előttem,
én pedig egy hamis-himnusz dúdolása közben
nyalogatnám viasz-színű lábfejdet, hunyori
képzelgéssel kiszagolnám, hogy tegnap hol
térdeltél, azután odacsókolnék a földre. Te most
Londontól Debrecen felé, kéklő magasban,
én meg vissza a Blackfriars környékének szigorú
magánya felé, szájszálemre harapott goromba
fájdalom mögött lapulva. Emlékszek: az
állad alatt az ujjaim árnyékára, kora hajnalban
a lehúnyt bíbor-sötétfelhőkkel telezsúfolt szobában
egymás felé fordulva, csendes pislantások
közt egy-egy részletben levetítve magányunk
kölcsönösségét, a jövő heti távolságharcainktól
rettegve hallgattalak. Amikor még és már nem
számítanak a dolgok határai, akkor az összemosott
pamutszerű távolság csak bevonja képzelt tereim
megnémult, fogaikkal felém csattogó lakóit,
a helyzetek különleges borsos ízei közt
valahol felsejlik éji szuszogásod, a homályos
békében, ahogyan a halántékod homorulata
a vállcsontom sáncán nyugodott, miközben kifújtad
a lelked minden másodpercben: csak hallgattam és
a sirályok, meg a rigók benéztek a redőnyök rései
között, hogy csőreikkel összevarrják az elmúlt
évben egymásra vájt vérző patakmedreket.

A csendek fokozatai éles sziklaperemek,
az aprócska álom-csecsemőlábfejeim,
most csontos bütyökként lógnak előttem
és csak megszeppenve, námán rejtőznék
puhaságod mélyében, mert ide korlátlanul
áramolhat a tengervíz. A korallfák sűrűjében,
légbuborékaim tükrei mögül figyelem,
ahogyan az amorf vérpárnának tetsző felhők
a felszín felett egymást taszigálják,
talán éppen üzekednek. Úgy sejtem: félnek.
Tudom. Az a világ, ott a kívül: az övék,
én örökre itt ragadtam a halkság redői között,
hogy ne kelljen látnom az utolsó éveket,
a ragadozás végső bűneit, nem akarom érezni
ahogyan felzabálnak mindent, amiből az életek
ereje szivárogott, meggyilkolva a tájak
lakóit és magát a tájat is, hogy a világ,
amibe gyerekként érkeztem, egy utolsó
végtelenített sikollyal, saját lingchi-jét
végignézve úgy pusztuljon, mint ahogyan
semminek nem szabadna ebben a teremtésben.

h
i
á
n
y
z
i k    a    kezed
és ha rá gondolok
olyan mintha ott simulnál tenyeremben,
amikor pedig pislantok egy hosszabbat,
egy rövidebb álomban,
felém is mosolyogsz, érinteném a vállad
de szertefoszlik minden
csak annyi marad, amit az emlékek
mindenféle formái
meghagynak maradéknak,
átölelem őket, sorban, egymás után
mint egy gyöngysor, felfűzve képek
csókok és könnyek, minden ami ringat,
élvez, vagy megmart.
Ott és úgy vagyunk egy egész,
hogy semmit nem hagyunk ki a láncolatból,
mert az apróság, az öröm
és a fájdalom
összetartoznak,
csak kiadják az életet,
semmi több.

Fény felé nyúlt karokkal szédülök,
várom, hogy melyik eszmélet választ
magához illő díszletnek. A délután
pergő narancsméz. A lerészegedés előtt
beszűkült képzetté rajzolom át magamat,
hogy kicsit én legyek még, de közben
a feledés könyörtelenül mosson át minden
olyan vérlemezkémet, amelyik nem
kapcsolható a redőnyök mögött magányló
ezerszer megunt emberi történetekhez.
Sunynék, de aludni ezen az álmon belül
csak nehezen lehet, ehelyett hosszan elnyúlok
az ablak felé, arra kérve a magamban
szendergő kisfiút, hogy csipeszelje össze
ujjaival a távolban zajongó odakintek
gennyedt sebeit. Az ablakon át kilógó
égboltozatot csak elhalkulva félem,
mert olyan mint egy múltat láttatni
mesterkedő képzeletbeli vetítő, mely
anyám arcából hímez nekem terítőt, rajta a
virágdíszek cirádái mögé rejtett
időbeniség maga a kutyapofájú dísztelen
elmúlás. Igen, délután lett újra
és ma sem könnyít magán a nyár közepe,
ha lenne arca, csak pergetné rajta
a véres homokot és bátran hagyná,
hogy addig leheljem a járókelők felé a
békességem és önpusztításom gyenge sóhajait,
amíg azok el nem szenderítik az utcákat és
a vég nélküli duruzsolásba fúlt
önhittéget ki nem vájják körülem. Szerelmek
ágaskodó  terméseiről képzelegek a játékos
magányosság, nem oszlat el semmit, magában
tartja a hidak árnyékát, a munkagépek zaját,
a hajléktalanok latymatag pocakját. A mesebeliség
pedig csak élvezi, hogy élet és vég
tehetetlenül körötte kering. Illegeti magát
fekete lepedőn és reméli, hogy úgy
múlik el, hogy minden játéka vele marad.

néha, amikor nem merek mozdulni,
olykor éjjel, máskor nappal,
vagy félek levegőt venni,
de a kilégzés is félelmetes,
nem tudom, hogy mennyit érzékelsz abból
amit elgondoltam rólunk,
vagy elsusogtam a köröttem lengő levegőnek.

előfordul, hogy minden értelmetlennek tűnő
távoli díszlet, orrával lökdös feléd egy erő,
mint kérész múlok és csak benned élek,
azt álmodom, hogy csend van és lehet
engem szeretni, csak alkalmak
és némaságok közt ernyedten lebegni,
míg alszom rám terülnek gyerekkori ligetek,
melyekben soha nem jártunk azelőtt.

Próbáltam kinyújtani a karomat,
sikertelen balett az ébredés közeli
magány félig öntudatlan kalitkájában,
alkarom lefele fityegett, papírból
hajtogatott csutkabábom varrataitól
megfeszült hegek képzete mosolyba
erektált végül, közben elakadt nyeléseim
közös lágy részeimet mossák,
ezeknek legjobb tánca a múlás lenne,
távolba feslett rég-volt dolgaim
hátrahagyása halálba oldott altesttel,
miközben egy-egy képzeletből farigcsált
arc köröttem leng: nem tudom emlék,
ma, vagy régmúlt, csak átélem, mert
úgy ölelget erőszakos ködében
mintha hozzám tartozna.

Altató varázsából riadva, homályából
szőtt hurokba hajolva,
szűkös liget,
konyhánk bolygó gömb torza,
a munro house tégla-folyósóinak
árnyéka
hol fehér tányérokon képmásaid
zsonganak, ébredek
mint kellene, eltúlzom a tegnapot,
velem hümmögnek az álomból visszamaradt
neszek,
akaratlanul magukhoz vonnak,
kapaszkodnék, gyümölcsmosás
készülődés,
kettőségek minden részemben
az élet és a rombolás ugyanannak
a vágyképnek a visszahajlása,
szőnyeg sarka alatt újabb szőnyeg-réteg,
a maté tea fejfájásból kiömlő
okker patak
kérlelehetetlenül kitölt minden üreset,
neked adnám az ajtó mögött lapuló
simogatást, a parkok képzeletbeli
szellőit, hogy átsimogassanak
Achilles-inadtól a vaginádig
majd onnan végig a beleken át
az orron ki, mint kerülni a homlok körül
a párolgó alvadék maradékot
kinek hagyni és miért került minden
érintés egy olyan szélre,
mely csak összehajtva elérhető,
anélkül oly távoli mint
a legtöbb vágyunk.

A hajnali futás a menedékem,
minden belvárosi zugon át: parkokban,
hajléktalanok és részegek mellett,
üvöltő és maga alá pisilő fiatalokat megkerülve,
minden ritmus és térkő egyetlen
komor álom részeként csak velem rándul,
a legmagányosabb dolgok egyike:
át a pubok és a bárok előtt,
megkerülve önkívületben
égre meredet csoportokat,
hazafelé tántorgó, délután még jól
öltözött szellemeket: nézem itt is,
hogy melyik bokor színe lehetne
szemedben a kör, vagy melyik emlékem
szerény vágya rejti cseppnyi mellei mögé
a titkokat, melyeket a hajnalban
csak a futók és egyéb őrültek
hallucinálnak önmaguk köré,
mint gyorsan felszívódó vérző sebet.
elengedem az árnyékokat,
tenyeremből a bokrokat,
csak szorítom pislogásommal a hűvös,
ezermillió lépésnyire alvó csípőd,
körbefolyni az ujjak közt:
átfűzött lényegtelenség.