Vannak dolgok, melyek a szépen megterített
élet-asztal felett, csak akkor jönnek ki páncéljukból,
ha előttük térdelve bőrödet nyúzod széplelkű hajnalfiként,
létezés parancsunk könnyedén különül el a léttől
és mi a part menti sekélyében, sós lehettől érdes térdeinket
bőrözött pohárként koccintjuk össze, áttetsző
időtlen képzet-testünkkel saját keresztjeink előtt térdelve,
forró szájainkkal szellem-búrát fújunk lufiból:
összeér minden, melynek minden létezőben laknia kellene.
Sekély tengerben sétálunk, mely egyetlen vízcseppből lett teremtve,
és miközben lépkedünk, én bal kezem mutatóujjával
fésülgetem tészta-puha tenyered bőrét, te pedig a szájsarkaid
remegésével úgy küldöd felém saját életem tükörképét, mintha öröktől
fogva lépéseink földre csapódó zuhanásából vetted
volna azt a bátorságot, melyet nem látni
legelőször, de mégis minden lét-pislantás közepében
ott térdel velünk az éppen valósnak hitt jeleink előtt,
rejtőzködése a fényektől szerény bájt rajzol homlokának,
elzárva a szürkeség komor palástjának redői közé,
hogy ajándék legyen annak, aki arra sétál és
megtalálja, üveggyöngyként gurítja mifelénk
tőlünk-irányból, elkapva azt az egyetlen másodpercet,
amikor ott voltunk, abban a fénykockában, abban
az idő szövetébe mart, tér zárványban, pontosan
azokat a nyomokat hagyva, melyek fénnyel marták
bele valóságnak hitt kozmosz-testbe: valóságunk
ma már csak emléknek nevezett, csodás zöld fénnyel
átitatott, egyszeri és örök pillanat-sóhaját.

Az SPT2349-56 nevű protoklaszter 14 galaxisból állt 12,4 milliárd évvel ezelőtt, az összeolvadás előtt álló galaxisokról az ALMA készített csodálatos felvétleket (Atacama Large Millimeter Array). Jó lenne látni mi történhet ott most..., de ezt valószínűleg soha nem fogom megtudni, ha csak nem élek sok milliárd évig.

SPT2349-56 galaxis klaszeter, 14 galaxis az összeolvadás előtt,
12,4 milliárd évvel ezelőtt (fotó: ALMA)

Ez a galaxishalmaz több billió naptömegű és valószínűleg a legnagyobb tömegű objektum az univerzumban amit ismerünk.

végre a csend az est moraja, az alvadt vér színű ég
mostoha tekintete bámul rám a Holdon át, az arcom a
hallgatás súgása felé fordulva fehéren tükröződik
az árnyékok egyenszínű szemeiben, a falon az ujj-játék
kutyafejet mintáz: csattogtatja fogsorát. felriadok
egy másik időben, ahol anyu a diavetítő mögül felém
nevet, visszamosolygok és szédülök közben, az a szürke,
áttetsző kép úgy tapad hozzám, mint egy óriási kullancs
mely nem csak a testnedvet, de lelkemet is kiszívná,
hogy végül egy aszott, összerándult tájképet hagyjon a
bőrömön belül, ahol a szörnyűségek táplálékot keresve
úgy szuszognak, mint a halál-közelében az utolsó sóhaj.
Azután sötét van, ott vagy a távolban, azt hiszem te vagy,
állsz és a elfelé nézel, mintha egy tengert fürkésznél,
vagy egy hegyvonulat spiráljait, hajadból szobrot mintáz a szél,
egy pillanat múlva megfordulsz és felém nézel, sírsz,
nem értem miért
vagyok ennyire alul: tán a fűben, mintha nem mozdulna többé semmi.
Az álmok visszahúzódnak és egy üregen át egészen belül harapnak,
a félelem csak ül a térdemen, langyos lég-üteme elviselhetetlenül
középszerű, csupán a rettenetet észlelem belőle:
ahogy a sötétség felől átnéz ide, elfordul és rémületét
nem takarja többé a máz, nincsenek játszmák és szerepek,
a múlt és a jelen értelme csak annyi, hogy haladnak: nincs
félelem, semmi ijesztő. Csak vágyódás a csillámokkal belepett
dolgok egyszerű mintázataira, hogy végül egy hal mellé
csobbanva, hideg száján az ujjaim csendességet zongorázzanak,
visszatérek és nem értem miért tudok újra mozogni: miért
ez a hideg, miért a szomorú utóíz a számban: miért élek,
amikor minden annyira távol volt: onnan nézve dermedt magányban.

A szemedből egyenes vonal vezet hozzám,
a képzelet és az összefonódás, mint két részecske,
a kapcsolódás érezékelhetetlen vezetéken át,
egy tó felszínén rebegve, mint egy tollpihe a szél sodrán,
csak ülök a konyhában és az udvar bal hátsó sarkát bámulom,
a szemközti ház vöröses-barnás cserepeiből
az arcod gyönyörű hold-rajzolata nyílik ki,
a szemem lehúnyva csókot rebeg és
könnyeken át az éji fényt képzelve önmagába,
a szám édes ízét hozzád átnyomja.
A repkedő galamb-csapatok átfestik a
hátsó utcasor fái előtt a teret,
a lucfenyő kókadt ágain csüngő
tobozok aprócska szívek,
szikkadt rengetegükből a zöld ágak ha kiaszakdnak,
mint a dobbanás, amit magamban érzek,
talán egy utolsó: érted hajlítva befelé a varázslatot,
hogy érezzem a hátamon a tavalyi ölelésed nyomát,
a könnyek fátylai mögül a magam keserű torkát,
feléd libegnék: oda messzire,
a zengő-érzékeny kebleid közé, drága méhed irányába,
feletted lebegve keményen, váltva a lágyba,
villanva a képzeletből a valóságba: hosszú séták puha lábnyomaiba,
derekad köré csavarodva, nyakadra sóhajtott szerelem tűzbe,
a kérgek és rétegek játékos és gyermeklelkű dal-ütemeibe:
hogy úgy fogjalak örökre, mint azt a kincset,
amit a legmélyebben őriz a bennünk dobbanó élet-folyam.

ettem egy salátát, nyomasztó árnyékok a szürke falak tövében,
amit látni az örvényből, ilyenkor rejtőzne, hogy a csomópontok,
ahol kanyarodni lehet, lassú téboly-vonalakká húzódva,
körbeérjék a legvaskosabb nyakat is, ráfűzve a gondalatokat a szálra,
színharmónia gyöngyök a szeplőtlen valóság-mámorból,
ahol a pufók napszívó testek bábuként szopják az ebédük árnyék részeit,
vagy tátikáznak a szájukkal, melyek kráterré alakulva forró lávát
pöfögnek az úttestre, aludnék a szemeim mögött, nyitva hagyva őket,
ablaknak jók, virágcserép fájdalommal diszítve a kérődző tájat,
mely odakúszik és kérődzés közben harap még néhányat,
elétartom a vágyat és bólintva küzd a tájjal, emésztve a napsugár tőkéket,
belémtörölve a kora déli vágyat, ritmusra gondolt térbe szőtt fejtengerek,
csillámló halánték olvadékok, fekete és puha szurokfolyamok,
csábítva az ujjbegyet, hogy benyomja a puhát, megtapossa a lehetséges létezőt,
a felfűzött reményeket, illatozó balzsmecetet a kükadozó teraszokról,
elémsöpörve a morzsákból kirakott SOS-jeleket: hogy ez a sziget
itt csak egy ima, a folyó szélén lebegő gyékény, felül a forróság,
alul a hűvös árnyék, egymást feszítve kormozatlan játék üvegcséiken,
a tükröződés torzult arc-térképét és a kitágult pórusokat lemásolva,
ha lennének szitakötök a haldokló teraszok picsa alakú tálkái felett,
az élők és az emlék-testek egyetlen jelenlétében: csak elfésülöm a tájat,
meglegyintem a mozdulatlan szél-képzetet, göndör fújását visszalehelem
és ha kéri: nedvem beléengedem. És a csend. És a képtelenség.
Az ezredmásodperc örökkévalósága. A viszonylagos távozás és az olyan
szellem bólintása, akinek a jelenvaló csak az az érzet,
melyet a titkos pillantások: csak annyira érintenének, hogy
alélva az asztal mosolyába szívódjak: megszűnve gondolatnak lenni.

René Laloux, The Captive (La Prisonnière) (1988)

egy Robbie Barret nevű fiatal képzőművész és AI szakértő betanított egy mesterséges neurális hálót arra, hogy klasszikus festmények alapján aktokat hozzon létre, a végeredmény eléggé érdekes, nem kommentálom, csak beillesztek néhány képet amit az AI készített.

olyan az égbolt mint egy felettem lebegő tó,
ha nem nézem a színeit, magamban elmerengek
homályos formáin, mindig ugyanazt a könnyedséget adja,
mint egy kinyújtott kéz, mely jókor érkezve,
a fájdalmat, mint pillanatot úgy oldja,
ahogyan az az égbolt-tó a szemeimet,
látássá silányítja a gondolatot,
hogy a túlélés valamennyire egyszerűbben és
közömbösöbben duruzsoljon előre,
életnek tetteti a létet, és visszájára fordítja
a magányomat, nem küzdök érte, nem harcolok vele,
csak ülök itt, nézegetek kifelé a tájba,
közben a képernyőmben élek, együtt történnek
a fontosak a lényegtelennel, összehajtogatom a szúrós,
kihegyezett lándzsákat és azt képzelem,
hogy a távolba tudom repíteni ezt az apró,
szinte érzékelhetetlen dolgot, te pedig úgy kapod el,
mint gyerekkorunkban a feldobott cukorkát,
aláállva és mosolyogva. Nem látlak, de tudom,
hogy amikor beszippantod: a vigyorod úgy
húzódik végig az arcodon, hogy megmoccantja a fülcimpád,
mely egy hajtincset megrezzentve,
a napsugarat a szemembe köpi vissza.
Azután elnyúlunk a földön, talpainkat egymáshoz tapasztjuk
és csak gyermekin gurigázunk a létgömbünkkel,
a nemi szerveink felé irányítva a mozgást,
közben a várt ütközéstől tartva,
kurta sóhaj-kacaj zörren néha légcsövünkből,
majd lejtősen elhalkul, míg a völgybe nem ér,
ahol hűvös, nedves aljnövények száraira mászunk:
hogy a valóságot nevetségessé tegyük,
mert minden ami percekben és súllyal mérhető volt,
megszűnt erre az időre, csak a megfoghatatlan
fénypára maradt, beszívtam, kifújtam és most
ha megszűnnék: nem lenne semmi hiányérzetem,
mert akár ébren, akár álmomban: egy kicsit ismertelek.

Reggelgondolás. Az apró érzések azért jók
mert bárhol elférnek,
azért gondolok gyakran a fákra, mert olyanok
mintha ismernének, nem akarok verset írni, mert
a szándék az őszinteséget kimossa belőlem, mintha
piszokfolt lenne, az akarat pedig mosószappan.
Most csak elképzellek, nem tudom miért: egy buszon.
Sejtem:::talán éppen ücsörögsz, nem tudom miért.
Hunyorgó, merengő tekintet: kedvesen mosolygó: belül mélyben
rejtőzködő, önmagát vizslató, mélyekbe perdülő:
kedélyes:::csend-diplomata, cél és pajkosság együtt,
nem sejtem, hogy hogyan lehetnék most a szemedben tükröződő
épület helyében, talán csak mert ha magamt látnám ott
csillogni, akkor tudnám, hogy ez az álom itt
megszakadt kicsit és ott a távolban egy másikban lehetek,
egy ideig engem nézel, bámulsz rám az ablakon át,
a szürke épületek én leszek. Sokféle ez a reggel,
emberek jönnek: más színű ruhák ők, volt aki mogorván
bámulva görget valamit magán belül, van aki
kedélyesen cseveg. Én a messziről gondolkodok, egy
vigyorogni kész szájsarkat látok, ahogyan tovasétálsz
én elpárolgok szembogaradból, hiszen csak egy gondolat
voltam magamból arrafelé: észrevehetetlen spóra,
mely most visszatért, ide az ablak elé: hogy a
sötétszürke égerfa törzsét bámulva visszazökkenve
abba a síkba, ahol mindenki azt képzeli, hogy
ez a valóság: pont úgy mint az összes többi
rétegen belül: rámosolyogjak az érkezőkre és
elmerülve a munkámban, épp úgy gondoljak csak rád,
ahogyan mások is teszik: vágyakozva egy távoli kéz felé.

kétszáz misztikus tehén

"nos"-al kezdeni a mondatot, eleve lófasz, elmúlnak az érzések és marad a meggyőzés, meggyőződés, ahh, ahh, lelógó selyemsál: organikus szinte minden

találtam egy érdekes albumot, Trickfinger II a címe, John Frusciante készítette 2017-ben és meglehetősen innovatív

láttam este egy bálnatetemet egy tengerparton feküdt és a hatalmas szájából csorgott kifele a műanyagszemét, műanyag palackok, gumikacsák és egyéb dobozok:::nem vicc

két napot pihentettem a lábaimat a vasárnapi 23km-es futás után, ma hajnalban fél öt körül útra kelek és majd futás közben eldöntöm mennyit fussak, a legjobb addig amíg bírom, de az túl hosszú, hétközben nincs annyi időm

este céges vacsora az új helyemen, előre unom

sokféle változás, jobb ha engedem a szabadságnak azt a fokát ami bűntudat nélkül enged létezni

két hét múlva szeretnék két napot Budapesten tölteni, már foglaltam hotelszobát, jó lenne együtt végigsétálni ezt a két napot valakivel aki a legfontosabb::::g.::::
felmenni a várba, sütit enni, kávézgatni, turistaként járni-kelni, kéz a kézben felfedezni mindent

rigók:::minden hajnalban kicsivel előttük kelek, ők is ébrdeznek, mert hallom, hogy most kezdenek fütykérezni a parkban és innen tudom, hogy három óra körül van.

az élet rétegei

aggódok a tájak múlása miatt
kirohasztjuk a halak körül az óceánt
nem nézünk a polipok és kagylók szemébe

pozitívan, séta abban az alagútban melynek nincsenek falai, bármerre vezethet, csak figyelni kell a tér apró változásait, átnyújtom a kezem rajta:::ő belekapaszkodik, pörögve a napon, a galambok szárnyain esőcseppek kergetik egymást, megrezzen, felreppen.
idetart, egyre közelebb
a rossz dolgok egyre érthetőbbek és az értelmezés elveszi a hatásukat, csak egyszerű, hétköznapi tárgyakként hevernek körülöttem, semmi hatásuk
ez a pozitivizmus:::egyrészt fura, másrészt nem érzem pozitivizmusnak

30 nanométeres (a nanométer milliomod része a milliméternek) járművet készítettek az University of Bonn-on Németországban, amerikai kutatókkal együtt, a kis jármű elkészítéséhez fehérjéket és nukleinsavak-at használtak, a jármű képes mozogni és irányt változtatni, illetve lehetséges irányítani, a járművet egy 240 nanométeres útvonalon tesztelték le, ha valakit érdekel, itt olvashat róla bővebben

a jövöben valószínűleg hasonló formában létezünk majd, miniatürizálva, néhány milliónyi elemből, amelyekben minden információ elfér amit eddig és ezután tudhatunk, egy ilyen mikro-test lehetővé teszi majd, hogy a tudatunkat szállítva az űrt végre felfedezhessük, az ember egy ilyen nanométer szinten létező lényként sokkal hatékonyabban létezhez, márha a létezés lehet hatékony

szakad az eső odakint

ugyanaz a két ablak, hónapok óta néznek rám, szemben velük
a hangulatok szép színes dudorok, elaltatnám a vadságot
és az égbe lebegnék, amíg álom környékek és két állapot közt
szédülve várom, hogy megtaláljon magának a képzeleted,
mert lassan oldódnak fel a sebek, esőhullás a szemedből,
tíz ujjamra rászitálsz egy emlékkeresztet, valahol
elvesztem, mint az olyan gyerekkori emlék, melynek
csak az árnyai merednek néha elő a lelkemből, hiányoznak
belőle a formák, ezek a tájba hunyorító homályfoltok, bármi
kinőhetne belőlük: gyerekrajz burgonyaorral, könnyek: az első
kutyám hullája, miközben apám elássa az udvarban, egy
baleset, hóvár-építés, cseresznyevirág: eltemetve minden a mélyben,
hogy kitömje a jelen idő feszítő vágyát, elraktam a sóhajod
ütemeit melléjük, a legtitkosabb párkányra, jeltelenül
hogy senki ne találja, csakis én, ha emlékeznem kellene,
ha nem lennénk már a világban, vagy a világ szűnne meg,
emlékezni tudnék rád a semmimből: áttetsző magányomban lebegve.

semmi nem állandó, vagy örök, ez közhely, de nem könnyű belegondolni a változásba, múlásba, a "belegondolás" fogalom használata egy leegyszerűsítése a folyamatnak, ami során megpróbálom felfogni a változások legtöbb szegmensét, ezekről nem nagyon lehet mit írni, mivel bonyolultak és átmenetiek, túl viszonylagosak, de figyelembe véve mindezt, elgondolkodtató, hogy mennyiféle melléktevékenysége van az emberi agynak, mert végül is minden olyan "dimenzió" és minden olyan rétege a létnek, melyet akár földöntúlinak, akár csak furának érzünk, valójában az agyunk mellékterméke csupán, egy olyan biokémiai folyamat, mely látszólag teljesen értelmetlen és jelentéktelen a létünk szempontjából, de mégis létező, mert a tudatunk valami oknál fogva létrehozta azt, mint valami mellékes világot, mely talán mégsem annyira mellékes, mint amennyire az első pillanatban annak tűnik.

Ma van 20 éve, hogy 1998 április 10-én Nagy-Britannia és Észak-Írország alárírták a Good Friday Agreement nevű egyezményt, ami gyakorlatilag elhozta a békét Észak-Írországban. A "The Troubles" nevű polgárháború 1968 és 1998 között zajlott Észak-Írországban. Sokan úgy emlékeznek erre mint vallási konfliktusra, pedig alapvetően függetlenségi konfliktus volt inkább. A konfliktus alapvetően arról szólt, hogy az unionista, britekhez lojájlis írek (ezek elsősorban protestánsok voltak) és a függetlenedni vágyó nacionalisták (ezek elsősorban katolikusok voltak) egymás ellen és a britek ellen is harcoltak.
Ezt a megegyezést úgy hozták össze, hogy ne csak az Ír kormány egyezzen bele és írja alá, hanem minden írországi politikai párt, így végül az ír kormány és nyolc politikai politikai párt írták alá. És pontosan ez adja ennek az egyezménynek az erejét, sőt 1998 május 22.-én még népszavazást is kiírtak Írországban arról, hogy a lakosság mennyire támogatja ezt az egyezményt. Ezen a népszavazáson 71.1% támogatta a békekötést.

Ennek az évfordulónak az emlékére válogattam össze néhány fotót az Ír konfliktusból, a fotókat Philip Jones Griffiths walesi sajtófotós, Ian Berry Youth és Chris Steele-Perkins készítették.

Philip Jones Griffiths ,The British occupation has denied
many their childhood. Northern Ireland, Great Britain. 1973
 © Philip Jones Griffiths | Magnum Photos

Chris Steele-Perkins Riot, 10th birthday. Derry,
Northern Ireland. 1979. © Chris Steele-Perkins | Magnum Photos

Ian Berry Youth and children prepare molotov cocktails to use
against British troops. Belfast, Northern Ireland.
1981. © Ian Berry | Magnum Photos

Ian Berry Small boys at a demonstration in
support of H-Block hunger strikers with coffins
painted on the pavement. Belfast,
Northern Ireland. 1981. © Ian Berry | Magnum Photos

az éjjel láttalak átvonulni egy mezőn,
igaz, hogy csak fehéres árnyék voltál,
miközben egy foltot színeztem odaát, azon
a helyen, ahová az olyanok menekülnek,
akiknek itt, ahol gépelni is lehet, túl
sok reménytelen percet gyűjtött a magány.
Azt mondtad, te csak táncolni jöttél,
kértél, hogy keringőzzünk a lámpa körül,
kézből-kézbe járt a pörgés, az árnyékok
gyors körcsíkjai lehelettel bevont
búraként terültek körénk, mikor nevetve
leálltunk, megdermedt a világ és árnyék
kezeink egymásba csorogva formálták a másik
ködként csavarodó álom-testét. Majd azt
mondtad, hogy mész, mert valahol te is alszol,
de itt hagysz nekem egy lepkét, a szárnya
minden létező színből őriz egy pettyet,
csak csendben kellene lenni, susogva
létezni: majd köd-orromra lehelve
eltáncoltál az ablakon át, felhőcsíkkal
integetve, hogy reggelre megtaláld
a szobát, ahol alszol, visszabújva
életben tartva a másik világ sóhaját,
én sírtam: reggelre emúlik minden köd.

Hogy nem láthatlak, képzeletet fakaszt,
Esténként kékbe burkolom a magányt, egy
lepel a halovány, rózsaszín fényáramlat
szűkös sávjában: ahol csípőd képét
ízlelem, hol sóhajt a tér. Merre viszed
azt a kékséget? Amit átnyújtva innen
a valóságnak érzett kockámból, fehér
fényed színes fátylak puha melegébe temet,
csak intene, kérne, hogy libbenj elé,
hogy a tarkaság olyan nyugalmat hajtson,
melyből a harsány hiányzik, helyette
csendes vágyódás, kézfej fénylő szőrkéi,
oldalra hajló balzsamos csillámok, az
elképzelt fényáram, képzelt karjai fonják
fejem köré lágy szövetüket, a lélegzet
kapaszkodna rá, hideg orrot lehelve,
minden gyengéd gondolat, szívünkben
húsos érként heverve: az ütem mantraként,
monoton zajból fakadt szürke remény,
egyedül térdelve a két gondolat-dudorban,
falakra tapadt szájjal: egyedül reszketve.

a lélegzés sokféle szelepen át,
mélyből egy háromszög az ég felé,
sóhajban tart a belsőm és a vágy,
a feszülés, mint puha habszövet tágítása,
a számosság és a bizonyítás mintha
soha nem léteztek volna, maradása
a ritmus nélküli, zavaros titoknak,
a rendezési elv nélküli rendnek,
mikor a dolgok tudják a helyüket,
minden könnyen ráfordul oldalamra,
könnyed odaadással teszi játékát,
lepkesziromok és egyre táguló
fehér foltok a szemeink előtt,
csak lassulás, majd ha átszakad
a törvény önkényes üteme, záruló
és mindent rejtő sötétlila erdeje
az éjszaka punnyadt szájszaga,
a déli ücsörgés tányérokba folyó
magényos könnyezése, az elevenség
mint a létező sejtjeink vas-ízű
marása, a rengetekben az üvöltésem
nem hagy nyugodni: mert voltam
és haltam vagy álmodtam, nem
látni az érzés mögött a képet,
csak az ízek emléke, az ami öl
elfolyik, szétzüllik és forgatom
bennem lenne a kés, a köldök
alatt - át a Hold örök mosolyába
tolva a jelenből múló sohanem,
sohaság libegést: csak emlékszem rád,
nem tudni mi voltam, nem látni
mi voltál nekem: csak az a remegtető
mélyben lakó fátyolos derengés marad,
ami minden közös percünkben
hol csendben, hol üvöltve: megvillan.