Próbálom valamivel többnek érezni magam a semminél, elfúj a szél, arréb pöcköl, ahogyan várom a következő pillanatot, úgy vár ő is, ott ül, néma magzatban, gömbölyű háta holdhajlatként az egeket ratja.

Azt hiszem, hogy eldöntöttem, hogy elhagyom Nagy-Britanniát, ma lesz egy állásinterjúm Svédországból, nem tudom milyen végeredménnyel zárul, ráadásul ez valószínűleg csak egy első körös, informális beszélgetés lesz, de mindenféle eredménytől függetlenül azt hiszem a döntésem megszületett, visszaköltözök a kontinensre, mert a "brexit" óta kényelmetlenül érzem magam ebben az országban.

Érdekes cikket olvastam a kvantumszámítógépek jelenlegi fejlettségéről és a várható jüvőjükről, már ma is vannak működő kvantumszámítógépek, de egyelőre még túlságosan alacsony a teljesítményük, a cél a 49 qubites teljesítmény átlépése és a 100 qubit elérése. Szerintem gyors fejlődés várható ezen a téren az elkövetkező 2-3 évben, de egyelőre még maguk a fejlesztéseket támogató vállalatok se nagyon tudnak mit kezdeni a technológiával, például az IBM megnyitotta a kvantumszámítógépes erőforrásait (IBM-Q néven) és külső programozók is hozzáférhetnek, gondolom abban is bíznak, hogy a fejlesztők kreativitása előmozdítja az saját belső kutatásaikat is.

Mogwai-t hallgatok, a Atomic című albumukat, jönnek februárban Manchesterbe.

Annyira megszoktam a magányt, hogy képtelen vagyok elképzelni, hogy a valóságban milyen lenne nem egyedül lenni, szinte ijesztőnek tűnik, hogy valakihez alkalmazkodni kellene, ráaádsul az én fura bioritmusomat megszokni...este 9 körül fekszek és mint ma is - éjjel kettőkor már fent vagyok és teszek-veszek, rakodok, tornázok, eszek és olvasok, írok és mindenféle.

Így történt, hogy ez a hajnal is épp annyira kedves, magányosan csendes mint a többi volt eddig, díszítőelemként a pislogás van rajta: habnak tartom. 

A kézfejem a paplanon pihen, kutyám szuszogását beszívják a falak, a szisztematikus és szintetikus szópárok dölöngve sétálnak ide-oda, ájtatos képet vágok: fogak mögé rejtek egy kacagást, az egész fáj kicsit...na nem a lét önmaga, mert az öntelt lenne és vicces és nem is a többi nagy dolog: hanem a rácsodálkozás időszakossága, hogy nem lehet állandósult a tanulás és a megismerés. 

Kedves dolog a hosszan tartó séta, meg a távolság, a magány és a csodálkozó pislogás: fontossági sorrendbe rendezgetem a szeretetre éhes dolgaimat.

A felelős gondolkodás és a természetközeliség, az ember emberként való létezésenek sokféle rétegei, ahogyan az állatok és a növények, meg a gombák felé közeledünk sokmindent elárul rólunk, ahogy a kiegyezések is, a meghúzott határovanalaink: "nem ütünk övön alul".
A kultúráink, ahogyan a gondolkodásunk és abban az intelligencia (mármint a tudományos értelemben vett és nem a szóbeszéd-alapú) sekélyességét és alapvető hiányosságait semmi nem szemlélteti jobban, mint azok a magányos gondolkodók, akik nélkül a többi ember talán még mindig a fán élne.  Hogy hogyan kapcsolódik minde a felelős élethez? Úgy, hogy a mostban kell hősnek lenni és nem a mútba révedve élni. Szóval, bővebben: úgy, hogy a 21. században nem kellene különlegesnek lennie annak, hogy racionálisan viselkedik egy ember, nem kellene különlegesnek lennie, hogy nem vallási hidelemek, népmesék, kulturális mémek és összeesküvés-elméletek mentén szerveződik egy társadalom.

A mában, a mostban kellene mindenkinek nagyszerűnek, emberségesnek, racionálisnak: hősnek lennie, nem pedig a történelmi eseményekbe belevetíteni a saját kisszerűségünket és hősi múltban hinni ahelyett, hogy most, a jelenben cselekdnénk, minenféle ködbe burkolt régmúlt dicső múltra hivatkozva sóvárgunk valami után, ami valószínűleg soha nem létezett, mert a régmúltban is mindenki a még régebbi régmúlt után sóvárgott, mert az emberek többsége soha nem a jelenben akar élni, mindig szebbnek képzeli a múltat és ezt a hülyeséget egészen perverz módon és kollektívan képes csinálni, erre hatalmat lehet alapozni és építeni, háborúkra és tömeggyilkosságokra lehet rávenni egész népeket azzal, hogy valamiféle soha nem létező tiszta nemzetben, homogén fajban, ősi kultúrkörben, magasabbrendű vallásban higgyenek. Ebből következik a nacionalizmus is, ahol valamiféle tiszta-faji, ősi-nyelvi közeget hallucinálnak maguknak az emberek, és egyféle sosem volt nemzeti nagyságba vetítik a jelenkori nyomorukat. A valóságban persze egyetlen ország, egyetlen népcsoport és nyelv sem homogén, magától létező, önmagában létrejött, hanem mindegyik kevert, ezerféle hatásnak kitett, ezerféle előző dologra épülő, sokféle. De nem csak a nacionalizmusról van szó - azt csak amiatt emeltem ki, mert nagyon látványosan ostoba, hanem a hit, a vallás, a különféle hagyományrendszerek és minden olyasmi, ami szétválaszt és egy homogén burokba akar helyezni egy-egy embercsoportot, akár jó, akár rossz értelemben, akár magunkat: mint különlegeset, szépet és jót, akár másokat: mint ördögöt. Ezek az emberi fejlődésképtelenségek okozzák az összes problémát a háborúktól a természetromboláson át a vallási fanatizmusig. Csak amiatt jutott ez a sok teljesen felesleges gondolat eszembe, mert utánaolvastam, hogy az állattartás és azon belül a marhatenyésztés micsoda óriási károkat okoz és mégsem képesek az emberek racionálisan gondolkodni, pedig ott vannak a számok...és a valóság, ugyanilyen az összes többi dolog, a túlnépesedéstől addig, hogy egy családban nyugaton 3-4 autó van. Nem lehet az emberek nagyobbik részével megértetni semmi racionálisat, a közoktatás csődöt mondott, valamiféle szomorú állapot ez, a jelenben élésnek és a jelenben-nagyszerűnek levésnek a kollektív csődje, összeesküvés-elméletek, álhírek, álvalóság és áltudományok veszik át a valóság szerepét, a számolás és tudomány pedig az eszközkészítésbe szűkül: használati szközöket gyárt, hogy az összeesküvés-hívő és a múltba révedő, tudomány-tagadó is tudjon internetezni, mobiltelefonálni és orvosi ellátásban részesülni, hogy azután tagadja ezek mögött az eszközök technikai háttere mögött lévő tudományos tézisek ezreit. A hülyék győztek. Nem sokat lehet tenni, csak elbújni. 

"Ma már késő mindenhez, egyenesen száguldunk a fal felé, nem nagyon érdemes hosszú távra tervezi és családra vágyakozni." - írnám legszívesebben, de nem teszem, mivel nem akarok jósolgatni és ellentmondani magamnak, inkább csendben próbálok másképpen élni és keresni a racionalitást és a csendet.

A mai reggelt a számomra egyik legfontosabb kortárs képzőművész munkáival kezdtem, Laura Owens-re gondoltam most.

Laura Owens, Untitled, Charcoal on paper, 18 x 25 inches

Laura Ownes, Untitled, 1999, Acrylic and oil on canvas, 22 x 20 inches

Csendes, hosszú hajnal. A jelenben lenni jó, élvezem, hogy a kortárs képzőművészet, csillagászat, fizika, kámia, számítástechnika, biológia és minden ami tudomány: hozzáférhető és elolvasható és befogadható, nem kell hozzá semmi, csak egy internetkapcsolat. Nekem ennyi elég.
A sokak pedig...kergessék a saját nem létező, dicső múltjukat, történelmüket, ősiségüket, nacionalizmusukat és éltessék a hasonlóan tanulni és fejlődni képtelen elődeik hazugságait, higgyenek teljesen röhejes vallási mesékben és majmolják "ősi" rituálék vicces szokás-kódjait. Hogy azután mély meggyőződéssel gyilkolhassák egymást valamelyik tévképzetük nevében, valami miatt, aminek semmi köze a valósághoz, de eltereli a figyelmüket arról, hogy valójában mennyire üresek, szánalamsak és ostobák.

Tegnap egész délután zuhogott az eső, utána éjjel is, egy órája hagyta abba, de valószínűleg folytatni fogja. Szomorúan ébredtem és nem könnyű megfogalmazni, hogy miért, mivel nem szeretem a megfoghatatlan dolgokat és a megérzésket, néha van ilyen, nem csak velem, mindenkivel, amikor érzi az ember, hogy nem mondanak neki el mindent, de nem is akarod tudni, mert jobb ha nem, persze ettől még tudod, de hagyod. Valami ilyesmi.
El akartam menni futni, de már megint veri az eső az ablakot és erős szél fúj, annyit töprengtem, hogy elfeledkeztem a kávémról és kihűlt, csinálok egy másikat. Azután egész nap csillagászatról fogok olvasni, most péládul arról olvastam épp, hogy a HR 4796A kettőscsillag körül sikerült egy éppen kialakulóban lévő bolygót lefényképzni, ami eléggé nagy teljesítmény, A kozmológia csodálatos, és ami a legjobb, hogy szinte minden kutatási eredmény, fotó azonnal felkerül az internetre, igy viszonylag könnyű követni a történéseket, nincs olyan titkolózás és/vagy csak egyszerű információ hiány mint más területeken. Ásítozós vasárnap reggel.

Ez volt gyerekkoromban az egyik legkedvesebb kedvenc könyvem:

Rongyosra olvastam, ott volt az ágyam mellett mindig és esténként valamit véletlenszerűen elolvastam belőle. Szerintem még mindig megvan, de nem itt, hanem a szüleim házában, abban a szobában ahol éltem, a többi könyv között, majd egyszer elhozom ha arrafele esz a fene.

Tegnap végre altató nélkül aludtam, este nyolc körül már az álmomban jártam, ahol valamit apámmal álmodtam, de nem emlékszek rá, pedig ébredéskor még emlékeztem, ez gyakori és mindig megfogadom, hogy megjegyzem, vagy leírom, de annyira soha nem érdekel, hogy a gyakorlatban is leírjam az álmaimat, márha az enyémek.

Tegnap olvastam, hogy mesterségesen sokkal jobban tudják ma már aktiválni a gének egyes tulajdonságait mint ahogyan a természetben működik, ehhez ehhez egy olyan RNS-t fejlesztettek ki (többféle RNS van: hírvivő RNS, transzfer RNS, riboszomális RNS stb.) amelyikkel ki-be tudnak kapcsolgatni dolgokat, mint a lámpát. Engem leginkább az a sopánkodás szórakoztat amelyet az emberek azonnal lenyomnak az ilyen technológiai újítások miatt a közösségi médiában, az alapvetésük - természetesen, hogy a "természetes" jobb. Jókat derülök ezeken. Nem tudom, hogy hogyan jutottam el ide.

William Turner, Chichester Canal, c.1829

Este William Turner munkáit nézegettem és egy orosz képzőművész Léon Bakst alkotásait - akire G. hívta fel a figyelmem tegnap, akivel néha még váltunk egy-két szót, sajnos csak ennyi maradt nekünk. Léon Bakst sokféle képzőművészeti ággal foglalkozott, a ruhatervei és a díszlettervei nagyon tetszenek, Sergei Diaghilev előadásaihoz egy csomó dolgot tervezett, a legismertebb portrét is ő festette róla.

Leon Bakst, Portrait of the Marchesa Casati

Péntek van, ma estére N. meghívott a manchesteri BlackJack sörfőzde újonnan nyílt kocsmájába, ez egy kis sörfőző műhely, egészen jó söreik vannak, ittam már tőlük ezt-azt, de munka után először haza kell jönnön és ki kell mennem sétálni Camelottal, aztán vissza a városba, ami péntek este nem túl szórakoztató, Ma lesz egy csomó megbeszélésem is napközben, még azokat is túl kell élnem.

Írás közben elaludni, az lenne a legjobb, ma éjjel - most jutott eszembe - háromszor is felriadtam és visszaaludtam, legelőször még éjfél előtt, akkor emlékeztem még az álmomra.

Nem tudom miért vagyok fáradt, csak aludnék, jó meleg párnafészekben, egészen apró - kocka alakban, hogy az egyik oldalam mindig rejtve maradjon a szemeitek elől.

Felszínes és ostoba vagyok, csak lézengek, csak úgy vagyok: szorgalom és kitartás nélkül, túl akarom élni az életet, élés helyett megkerülni mindent, kisiklani a felelősségek alól, csengettyűzni, játszani.

Ez elég szánalmas, mármint bolyongani a dolgok közt és semmissé nyilvánítani a valóságot, semmissé mindent ami belekényszeríthetne egy keretbe, hogy a káosz megszűnjön: de mi van ha szeretem a káoszt? És mi van ha mégsem? Csak titkolom.

Camelot hozzám nőtt, nagy felelősség, ellátni, séta, evés, alvás, hétvégi futás valahol máshol, hiszti, hányás...olyan egy kutya mint egy két éves gyerek, aki nem fejlődik tovább, szüksége van rád, mindenben. Most emiatt, ameddig él, nem ölhetem meg magam, ez eléggé rosszul hangzik.

Tegnap este muszáj volt bevennem egy fél altatót, mert nem bírtam elaludni, nagyon ritkán csinálom ezt, úgy két hetente egyszer, nehogy rászokjak, diazepámom van itthon, a legtöbbször negyed elég belőle. Az egyetlen baj vele, hogy ébredés után még egy ideig kába vagyok tőle, de megéri, mert tényleg jól kialszom magam a segítségével, ami ritka.

Tegnap délután Maud Lewis életéről olvasgattam, ő egy kanadai művész, leggyakrabban népművésznek és outsider-nek tekintik őt is, mint mindenkit aki nem illeszkedik a mindenféle hivatalos és "hivatásos" (micsoda borzalmas dolog hivatásnak nevezni a művészetet) művészetbe. Maud Lewis az élete utolsó 32 évét egy olyan aprócska házban töltötte aminek csak egyetlen szobája volt, egy elhagyott helyen, itt éltek kettesben a férjével, aki házaló halárus volt, teljesen egyedül éltek, a házimunkát a férje végezte. ő pedig csak csak festett és alkotott, gyakorlatilag a szobaház egyik sarkában élt. A fárje nagyon szerette őt, tőle kapta az első olajfestékeket is. Az 1970-ben bekövetkezett haláláig a szoba-háza legtöbb felületét beborította képekkel. de természetesen hagyományos képhordozókra is festett, apró kártyákat is festett, amelyeket a hallal házaló férje 40 centért árult. A 32 évet amit a házban töltött szó szerint kell érteni, ugyanis sehová nem mozdult ki, csak a házban tartózkodott. A férje, Everett Lewis 1979-ben halt meg, egy betörő gyilkolta meg. Az élete utolsó néhány évében sokan látogatták, a turisták felkeresték őt, de a helyiek is, Kanadában nagyon népszerűek a munkái, a képeit és a szoba-házukat is a The Art Gallery of Nova Scotia gyűjteményében őrzik (az egész ház a múzeumban van, meg lehet nézni).

Maud Lewis háza

Örülök a csütörtöknek, békések a szó betűi, szép hosszú és kedvelem, hogy kettő darab "ö" betű van benne, ettől olyan jó lesz kimondani, csücsörítős csütörtök. Aludnék még, de most, hogy kiment az altató uto-tompítósága is, egészen aktv lettem. Kaptam még egy üzenetet este, az volt benne, hogy "Igen...".

Maud Lewis, Three black cats, 1955.

C. mélyen alszik, raktam egy vánkost a feje alá, de nem érdekelte, pontosan a vánkos mellett van a feje és békésen szunyókál.

Csináltam magamnak gyümölcstálat reggelire. Körte, alma, áfonya, szeder, cékla. Várom a szombatot, egész nap lustálkodni szeretnék, nem csinálni semmit, ahogyan a legtöbben: én is csak erre vágyok, ha nem fog esni az eső, akkor valamerre elmegyünk C.-vel, jó lenne a tengerhez leugrani, mert szeret tengerparton futkározni.

Ennyi apró hülyeség, rezüdlések, magány. A magányról az jut eszembe, hogy nem kell félni tőle, nincs semmi rossz abban ha egyedül vagyok, jobb mint olyasmikre vágyni ami nincs.

Viccesek az emberek amikor hazudnak, azonnal érezni a hazugságot, amit talán csak a hazugság elkövetője nem érzékel.

Ez egy ilyen reggel, teli semmitmondó gügyögéssel, olvasni sincs kedvem, elkezdtem nézni egy előadást az exobolygókról, de abbahagytam, mert nem tudtam odafigyelni, elkalandoztam.

De a csend jó, mint mindig.

Verseket olvastam, Yahya Hassan verseit, ő egy palesztin gyökerű dán költő, aki verseiben Ayaan Hirsi Ali mondatait idézte fel bennem az őszinteségével. Megható versei vannak, őszinték. Hasonló élményei voltak az iszlámmal és a palesztin származásával, mint nekem a református vallásommal és a magyarságommal. Mindkettő dolog adott volt az életünkben, de mindkettő elviselhetetlen terhet jelentett, mert túl sok olyan dolog köthető hozzájuk ami nem mi vagyunk, több mint ami elviselhető, ezért a kukába dobtuk ezeket. Nehéz elszakadni azoktól a fojtogató kultúr-indáktól, amelyek vissza akarnak húzni abba a keretrendszerbe, ahol az elődeink léteztek, mintha mi ők lennénk automatikusan, mintha különlegessé tenne az ha egy nemzethez tartozol, mintha közelebb lennél a jósághoz csak mert beleszülettél egy vallási közegbe, mintha nem lenne választás, pedig mindig van, mert mindenki választhat aközött, hogy idiótaként viselkedik és egy nem általa választott csoporthoz akar tartozni, masszaként akar létezni vagy gondolkodik és kiszakad a csoportból. Ez érvényes a családra, nemzetre, vallásra, kultúrkörre: mindenre. Én nem a családom, nemzetem, vallási csoportom vagyok, hanem én én vagyok. Ez nem önzés. Ez csak őszinteség. Egyszerűen ugyanolyan mint beismerni: a Föld nem lapos. Az ég kék. Én is átmentem ezen és kisebbségi létben születettként, majd többszörös bevándorlóként ez hatványozottabb belső konfliktusokat okozott. Az öntudat nem egyenlő az önzéssel, a felvilágosodás nem ugyanaz mint az egoizmus és az őszinteség, szókimondás nem mások ellen irányul, csak van. Mint egy kő, vagy virág,
Ezeknek az egyszerű dolgoknak a megértése sajnos sokaknak gondot okoz, mert korlátoltak és hazugok. Az ilyenek verik a gyerekeiket, háborúznak és pofáznak bele mások életébe. Az ilyenekből lesznek a nacionalisták, az ájtatoskodók, a vallásokat, eszmerendszereket követők és a mások életét tönkretevő despoták: egyszóval azok, akik nem akarnak gondolkodni és őszintének lenni, nem tértek még öntudatra.

Yahya Hassan egyik versében leírja, ahogyan gyerekkorában az apjuk őt és a testvéreit egy bottal veri éppen. A kezüket üti, sorba állnak, egymás után veri őket. És ők pedig maguk alá vizelnek a félelmükben, látta ahogy a kishúga lábán folyt le a saját vizelete és félelmében egyik lábáról a másikra ugrált félelmében, megrázó vers.
Az én apám engem pofozott. Szinte naponta, soha nem kegyelmezett, de én nem is kértem.  Az öcsémet néha szíjjal verte, a vas részével is. Hallottam ahogy sír, könyörög.

Korán van. Nem múlik el semmi, de úgy teszek mintha igen, hogy könnyebb legyen létezni, ez a távolság gyilkossága ellenünk, érdekes dolog figyelni az apró kitérőimet, nem akarok gondolkodni róla. Ma hajnalban rajzolást terveztem, talán sikerül, talán nem, egyik sem baj, nem sietek, nem hajt semmi.

csak ültem és bámultam a kiterített fehér lapokat, rajzoltam egy négyzetet,
a zöldjeire gondolok, lassan: csendben, nesztelenül úgy őrzöm hangját,
sóhaját, mint egyetlen őszinte, láthatatlan ékkövet, amelyet elrejtek
minden elől és csak akkor veszem elő ha egyedül némán magamba figyelek.

Nem mindig akarok létezni, de mit lehet tenni? A dolgok történnek és ha már egyszer élünk, akkor tanuljunk, olvassunk, figyeljünk. Talán...kizárólag a megismerés lehetősége miatt érdemes lenni, mert amíg létezünk, addig megfigyelhetjük a dolgokat, úgy ahogy vannak. Tőlünk függ. Ez az egyetlen dolog ami igazán számít és emberré tesz, mert aki valóban megfigyel és lát is, az nem lesz sem önző, sem gonosz, sem akarnok, inkább csendes szemlélődő és szerény, mert tudja mennyire esendő és aprócska és tudja mennyire nem számít a természetnek az ő létezése és emiatt minden élő egyedi és egyszeri. Nincs szüksége külsőségekre ahhoz, hogy ne bántson más élőket.

Korán ébredtem, kettő előtt, és gyümölcstálat készítettem, utána leültem a laptopomhoz és meg akartam keresni egy régi Tandori Dezső írást amit a Balkonon olvastam, de nem találtam, ugyanis a Balkon archívumát valakik, valamilyen általam ismert oknál fogva megnyirbálták és teljes évszámokat tüntettek el belőle, ma már csak két évad érhető el a kilencvenes évekből (1998, 1999) és a 2000-es évad...az összes többit eltüntették, mindösszesen három évad maradt: http://www.c3.hu/scripta/balkon.htm

Én nem értem, hogy kik és miért rombolnak, már régóta nem megy a fejembe az a kultúr-koprofágia ami Magyarországon történik, de nem tudok mit tenni, csak ámulok azon a mocskon ami lassan mindent átsző. Hagyom én: follyon a medrében a szar, csak néha eszembe jut egy-egy jó cikk a rendszerváltás környékéről, abból a korszakból, amikor néhány évig volt Közép-Európában valamiféle demokrácia igény és ez az eufória-szerű állapot, nameg a szabadság iránti, akkor még létező vágy kreált némi értéket, mielőtt a kétezres évek elején újra mindent elöntött a kádárizmus iránti nosztalgia és a parttalan nacionalizmus fura és számomra perverz keveréke, hogy azután létrehozza azt a szellemi sivatagot, amelyik jelenleg is önmagát ünnepli mind a politikban, mind a kultúrában: a talpnyalók, urak és szolgák világát, meg az üresfejű, törtető, senkiháziak paradicsomát.

Aludnék vissza, de nem teszem, Francis Upritchard munkáit nézegettem. 

..és megettem az áfonyámat, 

meg a körtémet, amit két hete vettem, 

mostanra puhult meg, de megérte várni rá, 

nagyon finom, nézegetek, pislogok, lehúnyom, 

kinyitom, mintha redőny lenne előttem, némi vágy, 

hogy puha ujjadhoz nyomjam ujjam, te az üvegfal túlsó oldalán, 

átmennék hozzád, de nincs rés, csak tátogunk,

már nem halljuk egymást, de még emlékszünk a másik

hangjára, tudjuk: szép volt, csilingelt, kedves, de

a sohaság, a sors és a táv: lassú marásokkal

egyet-egyet harapva véletlenszerű helyekre,

végül ezt az üvegfalat vonta közénk,

hogy akváriumunkban lebegve,

vérző halakként nézzük,

ahogyan a másik

eltűnik.

Hétfő van, előre rettegek a Rochdale Road dugójától, az iskolába igyekvő kamaszok duzzadt, ostoba arcától, a munkások koszos körmeinek látványától, szemlehunyva, orr-lezárva, átdöcögök a belváros hajléktalanjainak tengerén, a kávézók álmos kirakatai előtt, az irodáhazak pöffeszkedő kapualjai előtt, szellemként a semmiben, múlt és jövő nélkül: ahogyan kell - na és csendesen, szerepem és mosolyom a pénznek szól: amihez jól illik a magány.

A kutyám arcát nézegettem, egy lila vánkosra hajtotta a fejét és elszik, egészen békésen, a fülei hátrasimulva, nyugalmat érez, próbálom neki a nyugalom minden illúzióját biztosítani, még akkor is ha nekem nagyon rossz, ő ebből semmit nem érezhet.

Joseph Beuys "What is Money?" címűkönyvét olvasgattam online, de csak a 21. oldalig tudtam elolvasni, mert a 21. oldal után csak akkor olvashattam volna tovább ha fizetek érte, hát ez a Money, kedves Joseph! A "What is Money?" egy beszélgetés leirata, amit Johann Philipp von Bethmann, Hans Binswanger, Werner Ehrlicher és Rainer Willert és Beuys között zajlott le 1984 november 29.-én. A beszélgetés érdekes és a szöveg nagyrészt ma is érvényes véleményeket tartalmaz, kár, hogy nem tudtam tovább olvasni.

Délután lenyírták a hajamat. Elmúlik valami, amit eddig őrizgettem, nem ragaszkodok többet olyan dolgokhoz amelyek nem ragaszkodnak hozzám, megpróbáltam boldognak lenni, de nem sikerült, ideje elfogadnom, hogy egyedül fogok élni, túl bonyolult vagyok másoknak.

Összegyűjtöttem néhány képzőművésztől ezt-azt, ami felkeltette az érdeklődésemet.

Csendburok. Árnyékok a falon. Ritkán írok este, de most jó, lassan megyek aludni.

Nicole Eisenman, Morning Studio, 2016

Nicole Eisenman, Sloppy Bar Room Kiss, 2011

Haim Steinbach, Untitled (dog chews, chain, scarecrow) 2, 2008

Rina Banerjee, "Not so so silent, outspoken when there be disgusting disaster she be named "Sky" loved both bees and flies. Seasons surrendered when her temper chased away and colored flaming and flowered sent her pleasures of spring to widen, open where once then and hAcrylic, Collage on Watercolor Paper

Hónapokig várni valamire ami talán nem is volt igazi, végül nem marad semmi csak a hallgatás, mikor már nincs mit mondani, figyelni az üresség terjeszkedését a lelkemben.

Elbújok az ágyba és nézek valami interjút, vagy dokumentumfilmet, amire elalhatok.

Egészen jól indult a mai nap, talán mert szinte tavaszias az idő, olyan meleg fuvallatok borzolták hajnalban a fák lombját minta máricus vége felé lennénk, kicsit izzadtam is a kabátban, de ennek ellenére mégis meglehetősen kellemes volt a sétánk Camelottal, aki egyre komolyabban veszi magát. Valószínűleg ezt nevezzük felnőtté válásnak...mikor elkezdjük túl komolyan venni magunkat.
Szóval, Camelot szorgosan jelölgeti a fákat, szaglássza a többi kutya nyomát, olyan mint egy igazi kankutya, de csak kint, itthon egy lustálkodó, aranypofa whippet, aki szinte soha nem rosszalkodik, alszik, eszik és ugat ha jön valaki.

Ma hajnalban és tegnap este egy olyan képzőművészről olvasgattam, akiről már írtam itt a blogban, de csak egy-két mondatot. Henry Darger-ről van szó, akinek a munkái régóta foglalkoztatnak.
Henry Darger egy valódi művész-remete volt, eredetileg Chicago North Side részében élt, majd az 1930-as évektől a chicagói Lincoln Park mellett bérelt egy szobát a második emeleten, itt is halt meg. A legjobb tudomásunk szerint egész életében egyedül élt. Gondnokként dolgozott egy kórházban, senki nem tudta róla, hogy odahaza képzőművészettel és irodalommal foglalkozik.

1973-ban, 81 évesen halt meg és a lakásában ekkor fedezték fel a hatalmas mennyiségű rajzot, festményt a körülbelül 25 ezer oldalnyi írógéppel írt szöveget. A történetben az az érdekes és egyben szerencse, hogy Darger főbérlője egy Nathan Lerner nevű fényképész volt, akit érdekelt a művészet, ezért amikor Darger halála után ki szerette volna takarítani a lakást, hatalmas melgelepetés érte amikor belépett a lakásba, mindenütt mindenféle kacatok közt az egyik sarokban megtalálta Darger munkáit és teljesen le volt döbbenve tőlük. Itt találta meg Darger főművét is, ami egy fantasy regény volt "The Story of the Vivian Girls, in What is Known as the Realms of the Unreal, of the Glandeco-Angelinian War Storm, Caused by the Child Slave Rebellion" címmel (ezt nem fordítom le, mert nem) ami 15 145 oldalas géppel írt szöveg volt és 300 darab illusztrációt tartalmazott. Darger másik főművét is ő találta meg, ennek a címe "Crazy House: Further Adventures in Chicago" és ez egy 10 000 oldalas fantasy és ezen kívül még körülbelül 5000 oldalnyi írást talált, mindenféle személyes témáról, aminek címe is volt "History of My Life" és ebben Darger a gyerekkoráról írt. Lerner és a felesége Kiyoko szerencsére felismerték Darger munkáinak az értékét és elkezdték gondosan átnézni a munkáit, gondozták azt és kiállítást rendeztek belőle, és publikálták is azokat, így lett Darger az egyik legnagyobb hatású ún. "outsider" művész.

Darger eredeti írásai (forrás)

Darger képzőművészi munkái magas színvonalúak, semmi keresnivalója nem lenne az "outsider" művészek között, de mindennek ellenére belepaszírozzák őt ebbe a kategóriába, de ez természetes, hiszen az intézményesített művészettörténet képviselői oly gyakran képesek kilátni a saját korlátaik közül, de ez teljesen mellékes. Amennyiben ő "outsider" művész, akkor például Emil Nolde is az, de említhetnék más neveket is a művészettörténetből.

Henry Darger munkái megdöbbentőek és sokkolóak, azért mert gyerekeket ábrázol, fura helyeken, néha meztelenül, néha erőszakos jelenetekben. A munkáit sokféle szempont alapján vizsgálták már, megvádolták őt pedofíliával, pszichopátiával és mindenféle egyéb perverzióval, de a szövegeit kutató művészettörténészek és az életrajza alapján ma már egyértelmű, hogy a gyerekkekkel kapcsolatos grafikáinak a témái nem valamiféle perverzió által szült borzalom eredményei, hanem egyszerűen meg akarta óvni a gyermekeket az erőszaktól, valószínűleg a saját élményei miatt, egyfajta képzeletbeli "mennyországba" helyezte őket és soha nem lett volna képes bántani gyerekeket.
Darger gyerekkora borzalmas volt, az anyja korán meghalt, édesapja lebénult, így egy gyerekotthona került, ahol az ápolók verték, a társai kínozták, egészen 16 éves koráig szenvedte el ezeket a borzalmakat és valószínűleg emiatt menekült a magányba és a képzeletvilágába és valamiféle naiv kerestényi hitbe, ami az írásaiból derül ki leginkább, ami tele van bibliai utalással és a jó és a rossz harcának témáival, az írásai miatt valószínűleg soha nem lett volna elismert művész, de a rajzai zseniálisak és nagyon nagy hatással voltak több művészre is. Darger két világháborút is átélt és a háború borzalmait is beleszőtte a munkáiba, sok grafikáján láthatók háborús jelenetek, gyilkolás, kínzás és mindenféle ezzel kapcsolatos borzalom.

Henry Darger, “18 At Norma Catherine. But wild thunderstorm with cyclone like wind saves them.” (mid-20th century), watercolor, pencil, colored pencil, and carbon tracing on pieced paper, double-sided, 19 1/8 x 47 3/4 in. (image via American Folk Art Museum)

Fura ez a mai nap, az ágyban fetrengek, tornáztam és kávézgattam, rooiboos teát főztem, merengtem és próbálnék aludni. Délután nem megyek sehová, mivel mindenki náthás, tüsszög és beteg, nem akarom elkapni, estére veszek magamnak egy pizzát és egy-két sört és olvasgatok.

Tegnap este tegnap este volt, most se törődök vele, tegnap se érdekelt. Teszem a dolgom, a szervezetem működik ameddig működik, az idő telik, a dolgok történnek, az anyagi dolgok egyre kevésbé fontosak, viszont az olvasás és a művelődés egyre jobban felértékelődik, nameg a csend! Az nagyon fontos, mikor a pislogás is hangosnak tűnik, mert a szempillák lecsapódása és felemelkedése hatalmas csörömpöléssel jár, átsazakad tőle a dobhártyám.

Az akcióművészet egyik ága a részvételi művészet, amikor a néző is bekapcsolódhat a folyamatba, ezzel nyilvánvalóan a részesévé válhat valaminek, de minek? Egy folyamat résztvevője nem biztos, hogy tud a folyamat egyéb ágairól, nem biztos, hogy tud a céljáról, az se biztos, hogy érti, érdekli és benne akar lenni. Ezek az akciók eredetileg a színházból szivárogtak át a művészetbe - utalnék itt Augusto Boal rendező munkásságára, aki az "Elnyomottak színháza" nevű színházi játszócsoport létrehozásával annyira közel engedte a nézőket az előadáshoz, hogy gyakorlatilag a részesei lettek annak. Azért írtam erről, mert az orosz undergound művészet egyik csoportjának a munkáit nézegettem és ezek között találtam olyan akciókat, amelyek az akcióművészetnek ebbe az ágába tartoznak, érdekesek, főleg ilyen történelmi távlatból, meg főleg azért, mert ezek akkoriban történtek amikor én születtem. A csoport neve "Collective Actions Group". Ha jól emlékszem egyik-másik művészről, akiknek közük volt ehhez a csoporthoz már írtam régebben - például Ilya és Emilia Kabakov-ról, de ez mellékes.

Collective Actions Group, Pictures, 1979

Iszonyú kevés anyag férhető ezekről hozzá, van néhány ködös leírás, de már a helyszíneket sem könnyű megtalálni, ahol ezek az akciók zajlottak. Sok helyen egy "Kievogorskoye field" nevű rétet emlegetnek, de ezt a Google Maps sajnos nem találja, más akciók pedig a Moszkvában található "Izmailovsky parkot" emlegetik, ami könnyebben megtalálható, de sajnos a pontos helyeket nagyon nehéz behatárolni. A Collective Actions Group 1976-tól 1989-ig működött, de még olyan akciókat is találtam, amelyeket mostanság szerveztek az eredeti helszínek mentén, erről bővebben itt lehet olvasni, ahol fotók is vannak és pontos leírások, angolul. Van egy könyv, amiben ezek egészen jól vannak dokumentálva, a címe "Performance Art in Eastern Europe Since 1960" és online el is lehet olvasni, tele van nagyon sok megható és érdkes információval olyan művészekről, amelyek közül a legtöbben teljesen ismeretlenül vesztek a semmibe.

Péntek van, sietek majd ma is haza, hogy utána olvashassak és csendben lehessek, nem nagyon érdekel más, ma éjjel olvastam egy érdekes cikket az orsó-alakú galxisokról, amelyek két spirálgalaxis összeolvadása után jöhet létre. Iszonyú érdekes, a Max Planck intézet kutatói készítettek a folyamatról egy animációt, link itt. Hogy jön ez a művészethez? Úgy, hogy gyakorlatilag két valóban érdekes emberi dologunk maradt: a tudomány és a művészet, illetve a kettő dolog majdnem teljesen egyirányú vonzalma a másikhoz, ahogyan a művészet próbálkozhat ezt-azt értelmezni a tudományos publikációkból és azok egyszerűsített változataiból, ami persze sok esetben lehet negatív előjelű is, mármint félreértelmezett, misztifikált és áltudományosított butaság is, de most nem ezekre gondoltam.

Szóval ennyi, hazajönni és csendben lenni, egészen érdekes világok kerülnek elő és ködbe veszett szubkultúrákba lehet elmerülni, az egyedüllét előnye, hogy az ember tud olyasmikkel foglalkozni ami társaslény-formában lehetetlen, mert ott gakran túl sok akarás van és a nemakarás fontos a mélységekben való búvákodáshoz.

Egy ideje nem írtam ide, mert nem nagyon értem rá. Új munkahely, gondok, persze nem különleges dolgok, szokásosak. Az egyedüllét egy ideig fáj, de csak meg kell szokni és miután megszoktam nem zavar többet, sőt ellenkezőleg, egészen hiányzik akkor is ha emberek között vagyok: úgy érzem, hogy jobb lenne egyedül lenni. Találtam egy érdekes Warhol idézetet, gyorsan lefordítottam:
"A pop-art művészek olyan képeket csináltak amelyeket bárki aki a Broadway-on sétál azonnal felismer egy szempillantás alatt - képregények, tálalóasztalok, férfinadrágok, hírességek, zuhanyfüggönyök, hírességek, kólás dobozok - nagyszerű tárgyak, amelyeket az absztrakt expresszionisták nagyon erősen megpróbáltak nem észrevenni." -- Andy Warhol.
Akkoriban úgy gondolták - ez még a 20. század elejéről visszamaradt, valamiféle szellemi magasztosság iránti vágy miatt(?), hogy a művészet fontos és van bármiféle ereje. Egészen elképesztő látni, hogy még a hatvanas években, sőt még talán a hetvenes években is használtak a bulváros közbeszédben olyan fogalmakat mint "absztarkt expresszionizmus" és talán még érdekelt is valakit. Ez nem értékítélet, meg múltba vágyódás, dehogyis vágyódok a múltba, hiszen soha semmi nem volt szebb, vagy jobb, egyszerűen csak más.
Adrian Stokes egyik tájképét nézegettem, temperával készült és a színharmóniája egészen elképesztően üde, jó nézni és elvágyódni a természetbe, régóta nem jártam hegyek közt, régóta nem sétálgattam csak úgy, de emlékszem még: vannak nyírfák és tölgyesek, sőt talán még havas hegycsúcsok is léteznek valahol. És olyan emberek is vannak akikkel jó egy erdei faházban néhány napot eltölteni, tudom, hogy élnek ilyenek, csak én nem ismerem őket, de megnyugtat, hogy léteznek. És ennél több nem is nagyon kell.

Adrian Stokes, Autumn in the Mountains, 1903, Tempera on canvas

Lynette Yiadom-Boakye képei egészen furák, képzeletbeli embereket fest különféle élethelyzetekben, egészen sok színházi életképet láttam tőle. Picasso korai képeinek a szín és formavilága jut eszembe a legújabb munkáiról, nekem úgy tűnik, hogy jelenleg teljesen másféle módon közelítik meg az embereket, eltűnt belőle a durva irónia, ami a régebbi képein groteszk, eltorzult ábrázolási módokat eredményezett.

Lynette Yiadom-Boakye, The Work, 2015, oil on canvas

A csend az egyik legélvezetesebb dolog, ezért szeretem a hajnalt, lecsukom a szemem és nem hallani egyetlen autót sem, nem ordítanak emberi vadbarmok az utcán. Hallom a fák suhogását, hallom a ház fura zörejeit, ahogyan ez kattanik, az pattanik. Kevesebb gonoszság, kevesebb akarat, kevesebb ember - a csend jó.

Visszabújnék aludni, hideg lett, feltekerném a fűtést, de várok még, amíg visszajövünk majd sétából, utána zuhany és akkor talán fontos lesz a meleg, aludnék, aludnék.

Valahogy a japán művészet környékére keveredtem, Hokusai grafikáit nézegettem. Hokusai 1760-ban született, a nagybátyja fogadta örökbe és tükör polírozónak szánták őt egy sógun udvarába, ami megbecsült szakma volt. Akkoriban Japánban fémből készült tükröket használtak, amelyeket gyakran kellett újrapolírozni, de pont ekkor kezdtek Hollandiából üvegből készült tükröket bevinni Japánba és így a szakma amire szánták értelmét veszítette, így a nagybátyja rugalmasabb volt, így sikerült megúsznia, hogy tükörpolírozó legyen. Mivel jó oktatást kapott és tudott írni (ez azt jelentette hogy rajzolni is, mert a kalligráfiát az írással együtt tanulták) így írnok lett, majd fafaragó, végül 19 évesen Katsukawa Shunshō tanítványa lett és megkezdte a művészi útját. Hokusai élete során 93 alkalommal költözött és 30 nevet használt. Azért költözött ennyit, mert lusta volt és gusztustalanul rendetlen. Minden alkalommal teleszemetelte a műtermét, soha nem takarított, majd amikor már elviselhetetlen lett a hely a sok szeméttől és bűztől, akkor egyszerűen fogta magát és továbbállt és másik műhelyt keresett magának.
A névváltoztatásban semmi különleges nincs, ez elterjedt szokás volt a japán művészek között. Hokusai valójában egyike volt az első művész-pojácáknak, kétségtelenül tehetséges volt, de közel sem annyira mint amennyire a nemzetközi ismertsége indokolná, egészen egyszerűen showman volt, mindenütt önmagát reklámozta, nyilvános performanszokkal hívta fel magára a figyelmet és végtelenül unalmas álbölcsességekkel volt képes meggyőzni gazdag és befolyásos embereket a saját nagyszerűségéről. Nagyon sok pénzt keresett táblajátékok és könyvek illusztrálásával, emellett maga is publikált könyvet pl. a Hokusai Manga címűt, amiben  azok a rajzai voltak amelyeket valójában a tanítványainak készített, hogy azokat másolgassák. Körülbelül 30 ezer munkát hagyott maga után, amelyek valóban nagyon jók és sok remekmű van közttük, idős korára megváltozott, szerényebb és bölcsebb lett talán, ami nagy dolog, keveseknek sikerül.

Álmosan, álmosan. Pislogok, és nem mozdul semmi, én se mozdulok. Unni az embereket és a külvilágot olyan közönséges dolog, egyszerű, illetve túl egyszerű. Megérteni sokkal nehezebb, rögösebb út és néha elkeserítő, mivel a sok gonoszság elveszi a kedvem attól, hogy meg akarjak ismerni másokat. Inkább kikerülnék mindenkit, messziről, hagyni elhaladni őket, hadd táncoljanak, üvöltsenek és okoljanak másokat a saját nyomoruk miatt, várva a megváltást kívülről.

Hishikawa Moronobu, Erotic  Print, 1680

Hishikawa Moronobu, Erotic  Print, 1680

Hishikawa Moronobu, Erotic Print, 1680

Hishikawa Moronobu, Love with Compassion, 1680

Hishikawa Moronobu, Complete Picture-book of Animals, 1694

Hokusai egyébként az Ukiyo-e műfajjal kezdett foglalkozni legelőször, ami akkoriban nagyon népszerű volt, főleg a kor ízlését szolgálták ki mindenféle grafikákkal művészekről, prostituáltakról stb. A korszak első népszerű művésze Hishikawa Moronobu volt, aki eredetileg kelmefestő volt és később tanult csak művészetet. Nőket, szexjelenteket, szamurájokat, életképeket ábrázolt, nagyon népszerű volt. A férfiaknak látványosan nagyobb és vastagabb péniszt rajzolt, ami valószínűleg jót tett a népszerűségének. A munkái főleg fekete-fehérek és nem annyira kifinomultak mint Hokusai késői grafikái, viszont pont a nyersességük és a merészen köznapi témái miatt maradandó és nagyon érdekes.

Valami fura szomorúságot érzek, a régi japán metszetek témái...talán. Nem tudom, de úgy érzem, hogy az élet értelmetlensége nem csak üres szócséplés, rossz úgy élni, hogy nem azzal élsz és nem úgy, ahogyan szeretnéd, mert a távolság nem csak elválaszt, de szétrohaszt lassan mindent. Egyre felszínesebben írtok egymásnak, egyre kevesebbet beszéltek, a távolság miliméterről-miliméterre nő és hiába minden, érzem, hogy végül elveszítem.

Eszembe jutott az otthoni tavasz, a gyerekkorom tavaszai, bevillanás. Az első apró növények, a friss csalán a kerítés tövében. Ücsörgés, nézegetés. Hagyom.