Kant rendszeres olvasása jó tesz az agynak? Elmosolyodik és megvakarja a csuklóját, zavarában apró darabkákra csiped szét egy papírzsebkendőt és nem tud a szemembe nézni. Alig hiszem, hogy igaz lenne, az aprólékos, átgondolt és analitikus - csupa ellentmondás-mentes tér-elem. És nincs bűbáj, nincs semmi titok, nincs felszín alatti: ez gond. Ellopták a telefonomat, ezért nem tudom lefotózni a ceruzáim hegyét, éppen megvilágítja őket az asztalilámpa - sok kis színes rakéta, a mennyezet felé meredve. Gyerekkoromban mindig aprónak képzeltem magam, egy szoba egy egész világ tudott lenne - ma is szoktam így képzelegni, de csak titokban, nehogy hülyének nézzem magam.

Raoul De Keyser, Fall, 2007

Bart Stolle, Everything except the ANT, 2012

Panamarenko, Brazil, 2004

Peter Soriano, Penobscot #1, 2014

Thierry De Cordier, Vesica Piscis (visio smaragdina), 2010

az év utolsó napja. tudom, hogy nincs ezen semmi különleges, hosszú évek óta nem járok buliba sem, most viszont valahogy hiányzik, elmennék valamilyen társaságba, ahol lehet táncolni, jó a zene, de nincs ilyen lehetőségem, úgyhogy maradok itthon. veszek magamnak egy üveg whiskey-t és iszogatok.

Brad Kahlhamer,2009

Ben Vautier, Ben’s Window

Max Uhlig, Portrait of Mario Calabria, 1981

Tegnap hazaértem, Manchesterbe, egy ismerősömmel utaztam együtt a repülőn, volt mellettem egy üres hely, így át tudott ülni mellém, gint és tonikot iszogattunk, beszélgettünk, gyorsan eltelt az idő. most még három nap semmittevés.

Beastie Boys HD : Sabotage ( David Letterman ) - 1994

havazik. évek óta nem láttam.

a formák és a textúrák szerepének változása, egy emberi test összegömbölyödött teste az ágy végében, magába fordultan, én is lehetnék, az őszinteség nem mentség, csak érv és talán egy kicsit hivalkodás is: a képességeim szerint igazat mondtam. kérkedés. I have never wanted to write in English. Fura egy mondat. Soha nem volt fontos ez az egész, a kocsonyában való lebegéshez hasonlítanám azt amit éreztem, azután semmi - a megmaradás volt a fontos. Mindig az. Mint mindenkinek. Ott lenni, győzni, vagy legalábbis fenntartani a látszatát annak, hogy nem vagyok vesztes - nem általában, hanem csak egy-egy dologban.

Most megyek, meghívom ebédelni valahová a szüleimet és a mosolygok.

lassan letelik a szabadságom és repülök haza. nem történt/történik semmi különleges.

Ralph Fasanella munkáit nézegettem. Felüdülésképpen. Ma voltam ugyanis Budapesten és vettem öt darab Balkont. Véletlenszerűen válogattam a 2014-es évfolyamból, majd a vonaton ülve átolvastam belőlük hármat. Annyira lefárasztott az amit láttam és olvastam bennük, hogy most egy-két évig nem hanyagolom megint.Hogy mi volt a legfőbb bajom? A belterjesség...de nem számít, ez csak a szokásos.

Ally White, Tongue Thruster, acrylic and collage on panel, 10 x 10 inches

Devin Troy Strother, A Black Marina Abramovic
in “I’m gonna fuckin’ shoot you with this arrow” 2012

Jock Mooney, Les Yeux Sans Visage,
one colour lithograph on Magnani
pescia grey paper, 24.8 x 19.8 cm, edition of 15, 2009

ha politikáról írok, vagy arról gondolkodok, akkor utána felszínesnek és elfogultnak érzem magam, annyira meg van mérgezve a magyar közélet és politikai kultúra (meg szinte minden...), hogy az ember azt érzi, hogy jobb ha nincs véleménye. Én mindig így vagyok ezzel.

Amikor hazajövök a szüleimhez, akkor néha nézek televíziót, amúgy már hosszú évek óta nincs saját tévém, 99%-ban nincs semmilyen értelmes műsor benne, tehát felesleges. Az előbb a Duna televízión adtak egy "irodalmi" műsort, amiben Márairól volt szó, először akkor kaptam fel a fejemet, amikor Márai Sándorr "balliberális"-nak nevezték benne... (Márai fiatalon szimpatizált a kommunizmussal, de mi az, hogy "balliberális"? egy szitokszó...egy műszó...) nem nagyon értettem ugyanis, hogy mi az aminek nevezték. Szörnyűségesen buta. Utána átkapcsoltam az állami televízióra, ahol épp arról zengtek ódákat, hogy Magyarországon dübörög a sportlétesítmények építése...és közben mellékesen mocskolták egy kicsit Andre Goodfriend amerikai diplomatát is, majd újra jött a hurráoptimizmus propagandája. Én igazából nem értem, hogy nekünk magyaroknak miért kell mindig újra és újra ugyanazt játszanunk: a hazugsághintát. Mosolyogva felülünk rá és elkezdünk hazudozni. Hazudunk a gazdaságunkról, hazudunk a történelmünkről, hazudunk a bűneinkről és hazudunk az erényeinkről, képmutatásból is erősek vagyunk - álszentek vagyunk és prűdek. Bűnbakok keresésével helyettesítjük a problémákkal való szembenézést, lenézünk, szidunk másokat és irigyeljük egymást. Ha valamilyen felsőbb polcra kerülünk, akkor gőgösek, dölyfösek, mondhatni: "kivagyik" leszünk, mert valójában, belül frusztráltak és kicsinyesek vagyunk, aki állandóan attól a bizonytalanságtól rettegünk, amit az itt felvázolt dolgok okoznak hosszú ideje. És nem akarjuk, hogy megszűnjön ez a körforgás, ezért a gyerekeinket is az efféle viselkedésmódra okítjuk, így szépen lépésről-lépésre levezethető és megérthető, hogy mi magyarok miért vagyunk szinte mindenben sereghajtók Európában, a pénzüzyi mutatóktól kezdve, a szegénységi mutatókon át a szolidaritásig. A szörnyű pedig az, hogy még példa sincs amihez visszatérhetnénk, mert az elődeink is épp ezt csinálták, tőlük tanultuk mindezeket...egyetlen esélyünk az lenne, ha mi magunk akarnánk megváltozni, de nem akarunk, ezért sajnos semmi esély a felemelkedésre, vagyis csakis további züllés és süllyedés várható.

Tegnap este voltam Győrben, unalmas volt és közönséges, a belvárosban volt valamiféle karácsonyi vásár, ahol minden második árus valamilyen agyoncukrozott és ihatatlan italt kínált - amit ugyan forralt bor név alatt árultak, de inkább langyos és ragacsos húgynak kellene nevezni. Gyorsan ráuntam az egészre. Nem tudom, hogy miért kell mindig, minden vásárnak ugyanolyannak lennie, ugyanazokkal a fajta árukkal, az egészen átsüt, hogy át-akarnak-verni, de nem baj. Ami viszont egészen meglelpő, volt az az időjárás, ugyanis dörgött az ég és hatalmasakat villámlott (december közepén!), fura volt az egész. 

Úgy volt, hogy ma (vasárnap) találkozni fogok J.val Budapesten, vettem neki két könyvet ajándékba, de ő lemondta a találkozót, azt írta, hogy belázasodott, szerintem hazudott, csak nem akart találkozni (amit egyébként két hete még ő kezdeményezett...) de nem baj, ez legyen az ő problémája. A könyveket megtartom magamnak és részemről ezzel le is van zárva a dolog.

Péntek éjjel ellopták a telefonomat az egyik kocsmában, ami szomorú az egészben az az a tény, hogy személyesen ismerem az összes embert akik ott voltak, valaki egyszerűe elrakta az asztalról. Otthon vettem csak észre, visszamentem, még nyitva is volt, kérdezősködtem és az egyik ismerős mondta, hogy látta, hogy az egyik lány elrakta, a lány még ott volt, de nagyon részeg volt, de tagadta. Nem volt kedvem vitatkozni részegekkel, ezért otthagytam őket és hazamentem. A telefont nem sajnálom, csak a SIM kártyámat. Legyen vele boldog. Azért ha legközelebb Közép-Kelet-Európába jövök, akkor jobban figyelek a dolgaimra, még ismerősök között is...

Egy óra múlva indul a vonatom a reptérre, remélem, hogy mindent bepakoltam, tegnap este bőrig áztam, a cipő amiben utazni szerettem volna átázott, így bekerült az utazótáskába.
Remélem, hogy lesz a gépen gin és tonic, szokás szerint megiszok kettőt.
Alig aludtam az éjjel, szellemtánc a falon, sziréna, idegen hangok az alsóbb szintről - nem tudom pontosan, de reggelre kiittam minden vizet a pohárból, vagy valaki más?
Nagyon erősre sikeredett a kávé a képen, Üres, semmitmondó gondolatok.

Raqib Shaw, Firefly, Catcher 2011

Pierre Huyghe, Monkey magic, video still

Julie Mehretu Etiópiában született, jelenleg New Yorkban él. Csak néhány életrajzi pont, nem mellékesen. Nem olyan régen fedeztem fel úgy igazán a műveit, sajnos élőben még egyet sem láttam eddig belőlük.

Julie Mehretu, Bayreuth, 2010, Ink and acrylic on linen, 182.88 cm

Egyértelműnek tűnnek a munkáiban az építészeti utalások, ha jól tudom, akkor egy-egy munkája nagyon hosszú időn keresztül készül, a bonyolult belső struktúrák és a viszonylag nagy méret teszi különösen érdekessé ezeket a grafika-festmény kombinációkat.
Nem nagyon szeretek a szövegbe képeket rakni, ez csak egy próbálkozás volt, de nem érzem így jól magam. Konkrét munkákról sem szeretek írni, mert erőszakosnak tartok mindenféle műkritikának tűnő dolgot, meg értelmetlennek is - mármint nem általában, csak ha én csinálom.

épp Paul Toupet szobrait nézem, majd eszembe jutottak Lynch nyulai, majd Updike és még néhányan, érdekes, hogy a nyúl mint szimbólum mennyire mélyen képes hatni ránk emberekre.
megint elvacakoltam az időmet, már fél órája úton kéne lennem a belváros felé...

...összehasonlítottam Marina Abramović és Ana Mendieta munkáit, illetve, összehasonlítottam volna, de néhány kezdeti lépés után beláttam, hogy ez értelmetlen, annyira jutottam, hogy Marina Abramović hitelesebb lenne számomra, ha nem ismerném az utóbbi néhány évben készült munkáit. és itt abba is hagyom, mert nem szeretnék téves következtetéseket levonni, amelyek csak a saját tudatlanságomat tudnák bizonyítani. A hivatkozhatatlanság öröme és a bármittevés szabadsága meghagyja az illúzióimat mindennel és mindenkivel kapcsolatban - néhány sorral lejjebb majd cáfolom magam, hogy megszabaduljak a saját véleményem felelősségétől. (HAGGYATOK BÉKÉN!)

Nagy és üres buborékokra, nagy és teli önbuborékokra gondolok inkább, tudod, olyanokra mint amilyenek Bosch szimbolikájában vannak, azok a fura buborékok, amelyek ki tudja mit jelentenek, de jobb is ha nem akarjuk megfejteni.

vajon érdekelnek valakit Carl Andre szobrai (ő Ana Mandieta) férje, aki jelen volt a halálánál, senki nem tudja hogy mi történt iagzából. baleset? gyilkosság? öngyilkosság? szerintem megölte, majd tovább élt, ma sikeres művész. (Manchester jó hely, csak ne ismerjen fel senki.)

alámerülni. nem kedvelem az alámerülést, a belefeledkezést, az álmodozást, a merengést, a romantikát, a zsírégetést és a közönségességet. azt sem szeretem ha valaki az "ál" szócskát tapasztja valami elé, az olyan ál-ságos.

könyvesüzletbe, majd sportfelszerelés-üzletbe készülvén, el kellene végre döntenem, hogy mit veszek ma - ez még mindig a tegnapi, karácsonyi ajándék agyrém. egyébként szeretek ajándékokat vásárolni, és már a durcás anti-karácsony gondolatok sem érdekelnek: egyszerűen csak tanácstlan vagyok.

el akartam menni Andy Warhol liverpooli kiállítására, de elfelejtettem és azt sem tudom, hogy még meddig lesz. (NEM akar Senki MegválToztatNi, csak képzelgek????)

irány a belváros, este pedig vacsorázni viszek egy ismerőst a Wilmslow Roadon lévő Lotus vega étterembe, tegnap este akartam, de kedden zárva vannak.

utána délután jön az Utazótáskába Bepakolás nevű művelet, huszonkét kilónyi cuccot pakolhatok az utazótáskámba, ami bőven elég, ha nem karácsony lenne, akkor csak egy hátizsákkal mennék, mindig azzal járok, az egyik régebbi munkahelyemen rám is ragasztották a "Turista" becenevet emiatt.

rendben, akkor elindulok, felhúzom a nadrágomat és kilépek a valóságba.

Janine Antoni, Gnaw, 1992 (detail) 600 lbs. of chocolate
and 600 lbs of lard gnawed by the artist

Ann Hamilton, (lineament • book/ball), 1994,
ball wound from strips of text, book, wood and glass vitrine

Do Ho Suh, Specimen Series: Stove, 348 West 22nd Street,
APT. New York, NY 10011, USA, 2013 polyester fabric

valamiatlan. valamietlen. melyik a helytelenebb? ma van a decemberi szabadságom első napja, úgy kezdtem, hogy kávé mellett, itthonról átolvasgattam a céges levelezésemet, az egyik kaliforniai kollégám (akit nagyon sokra tartok szakmailag) levelére válaszoltam, azután gyorsan becsuktam a levelező appot - próbáltam elhiteteni magammal, hogy szánalmas dolog kötelességtudónak lenni, vagy ha nem is szánalmas, akkor vicces.
Freud írásai angol nyelven sokkal több humort tartalmaznak (???) mint magyarul, vagy csak rosszul emlékszem. Meglehet.
Most bevásárlókörutat tervezek, elugrom Stockportba, megpróbálok ott megvenni minden karácsonyi ajándékot, mert sokkal kevésbé forgalmasak az ottani boltok mint a belvárosi üzletek - nem mintha Stockportnak nem lenne forgalmas a belvárosa. Mosoly a lustaságomnak. Igazából nincs kedvem sokat buszozni.
Néha meglep, hogy ezeket is én írom, mikor nincsenek depressziós rohamaim, akkor egészen normális vagyok.
Az előbb visszaírtam két fejvadásznak, az egyik munka eléggé érdekes, London belvárosában van, de csak akkor érdekel ha még aktuális lesz januárban is, mert most nincs kedvem fejvadászokkal cseverészni.
Át kell néznem még egy csomó galériát ma, olyan alkotásokat keresnék, amelyekben van csokoládé, vagy más étel - egyszer J. kutatott ilyen után, engem akkor annyira nem érdekelt ez a terület, tegnap kattant be, hogy hmmm.

miért lesz valaki aljas? valószínűleg egyszerűen azzá válik és kész, most éppen nem érdekel a mögöttes, csak az az undorom egyértelmű a számomra, amit az aljasság és az erőszak iránt érzek. Azt nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, nem ások magamban lefelé-befelé, az önanalízis minden kis bugyrát ismerem és unom: csak az lenne jó, ha aljasság nélkül lehetne létezni.

A külvilágot a legtöbb önjelölt és nem önjelölt lélekfejtő, guru, mester, mágus, pszichológus és még sorolhatnám - feleslegesnek tartja: "ne figyelj rá, mert az kívül van", "adoptált", "asszimiláld", "fogadd el", "alakítsd át belső békévé" és a többi üres duma, pedig a külvilág fontos, hiszen: hat, befolyásol, megváltozat, bánt, felemel stb., ahogy a belvilág is - miért kéne ignorálni bármelyiket? Miért baj az ha zavar a megváltoztathatatlan? És miért baj az ha nem tudom megváltoztatni és ideges leszek tőle? Miért jobb nem tudomást venni a rosszról, mint dühöngeni a tehetetlenségtől? Csak mert valaki, valahol a harmóniát úgy írta le, hogy az belül, bennünk van? Soha nincs bennünk igazi harmónia, annyi történhet, hogy az önzés olyan fokára jutunk el, ahol már csak önmagunkban tudunk gyönyörködni és megpihenni, a külvilág másodlagossá válik - ez egyfajta felsőbbrendűségi tudattal párosulva nagyszerű táptalaja az önbecsapásnak, álszentségnek. Alapjában véve, midnez nagyszerűen működik évezredek óta, létrehozta a szellemvilágot, hitvilágot, lelket és a többi aprócska hazugságunkat - a gyönyörűséges valóság pedig egyre jobban a perifériára szorult, "külvilág" lett belőle, kerülendő::: ki lett átkozva a belsőnkből: pedig minden ami körülvesz bennünket: energiacsomókból áll. Nem ezoterikus, nem hitbéli vagy vallási értelemben véve, nem valami maszlag: hanem annál jóval spirituálisabb (a tudománynál nem nagyon van spirituálisabb dolog...csak rá kell csodálkozni) és bonyolultabb, de a megértéséhez sajnos több kell mint önjelölt szentek, guruk és papok leegyszerűsített sémái. Persze az önbecsapás mindig könnyebb és kellemesebb, mert kevesebb erőfeszítés kell hozzá - nem kell számolni, nem kell kételkedni és megküzdeni az eredményért. Legalábbis rövidtávon.

Épp Freudot olvastam, biztosan ezért kezdtem el ezeken gondolkodni, vagy már eleve azért olvastam őt, mert ilyen estém volt? 

"Próbáltam rájönni arra, hogy miért kellene bárkinek is megfelelnem és nem találtam semmilyen okot, A megfelelni vágyás nem okvetlenül rossz dolog, alapjában véve ez egy hasznos viselkedési forma is lehet, de csak akkor ha egészséges - ===(((mint minden)))), például egy pályakezdő szerintem nem boldogulhat anélkül, hogy nincs benne valamiféle megfelelni akarás, de ez csak akkor működhet, ha vannak olyan kollégái, társai, akikre szakmailag felnézhet - ha csak a hiearchiából fakadó - mondhatni: autoriteritásból fakadó kényszer az oka, akkor jobb inkább továbblépni, mert vagy csalódás, vagy rettegés, vagy egyéb sérülés lehet a vége, én is így jártam: többször is. Ma már senkinek nem akarok megfelelni, még saját magamnak sem. Ha valakinek meg én nem felelek meg: az is rendben van - az útjaink szétválnak, ő erre, én pedig arra, vagy akár egymással párhuzamosan is haladhatunk tovább, csak egy másik úton. így kellemes emlék maradhat még az olyan munkakapcsolat is, ami amúgy semmiféle közös szimpátiát nem hordott magában. Igazából csak azért járnak ezek a dolgok a fejemben, mert azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy új állás után nézzek, úgyhogy a három hetes szabadságom után nekiállok munkát keresni." J. írta ezt. Hmmm.

Ebony G. Patterson, Yutez,From the Doiley Boyz Series,
Mixed Media on Paper, 8 in x 10 in , 2009

Rainer Fetting, Conspiracy by the Sea (detail), 2011

Jay Mark Johnson, Roma, 2008

Gerhard Kehl, Protection, 2001/2002

"értelmetlen és zavaros", "nem szép", "nem tetszik" és hasonló megjegyzések. Készítettem egy nyomatot az egyik pólómra Rene Magritte egyik leghíresebb festményével (Menaced Assassin), Nigel csak húzta az orrát péntek éjjel, hogy nem tetszik neki? Vagy valami hasonló. "Szánalmas, pöcs." Én meg valami hasonlót gondoltam róla és ennyi. Tudom, ez olyan-nem-elegáns reakció egy idióta idiotizmusára? ...nem hiszem, hogy fontos. ...a külvilág az, de ez nem. Fogok készíteni egy grafikai sorozatot -  valami aktuálpolitikai témával, kár, hogy amikor elképzelek egy ilyen témát, akkor mindig túl primitívnek tűnik, felszínesnek és képtelen vagyok a továbbiakban foglalkozni vele, pedig a politika szórakoztató, vicces és hálás téma, és nagyon sok művész - sokkal ügyesebbek és tehetségesebbek nálam: szépen felhasználták a politikát. Nekem nem megy. De én nem is vagyok művész - ez kibúvó, szép kanyar, de így nem kell rosszul érezni magamat a semmittevéstől.

Jonathan Meese az egyik legbátrabb kortárs művész, teljesen szabadon és felhőtlenül használ és értelmez újra szimbólumokat, történelmi eseményeket és általában sok humorral is "megfűszerezi" ezeket, szinte kihúzva ezzel a kritikus megjegyzések lába alól a talajt. Németországban született, 1970-ben, szinte kizárólag a korunk kérdéseit feszegeti - régóta figyelem a munkáit, szinte mindig van politikai és társadalmi kapcsolat bennük. A munkái különösen érdekesek akkor, ha figyelembe vesszük a kortárs politikai eseményeket is (például a szélsőjobboldali mozgalmak felerősödését, a bevándorlással kapcsolatos rasszista és populista politikai megnyilvánuláskat, például Nagy-Britanniában, vagy Franciaországban). Az egyik legutolsó munkája például: Richard Wagner Parsifal című operáját "szentségteleníti" meg - ő persze azt állítja, hogy nem ez volt a célja, hanem Wagner szenvedélyes szeretete. Meese egy zseniális bohóc - ha szabad rá ezt az egyáltalán nem lekicsinyítő megjegyzsét használnom. A náci Németország szimbólumaiból és az azokat övező álszent magatartásformákból (senki nem meri őket használni szinte sehol, kivéve a mozifilmeket) gyakorlatilag totális gúnyt űz, ami magát a náci ideológiát a megfelő helyre teszi: az elmebetegség kategóriába, mert az. A totális észvesztés legszélsőségesebb kollektív megnyilvánulási formája Hitler Németországa volt. Itt egy hanganyag, MP3-ban a Wagner opera átiratáról. Nehéz röhögés nélkül végighallgatni, ahogy beszél angolul, egy idő után szándékosan elkezd olyan hangszínnel és hangosan beszélni mint egy hajdani volt, elmebeteg német diktátor (vagy csak én hallottam ezt így?). Itt van egy érdekes videó róla.




The Story of Jonathan Meese

értékelőgép vagyok én is, ...az járt a fejemben, hogy ki nem állhatom az általánosságban megfogalmazott dolgokat, mert mindegyikben ott lapul az előítélet lehetősége (elő=azelőtt, hogy látom, ízlelem, szagolom, tapintom...nyilván.) - ez közhely, egyszerű, mégis elfelejtem néha.
Az én újévi fogadalmam (micsoda sületlenség, ugye?) saját magamnak az, hogy Kant összes elérhető munkáját újra fogom olvasni jövőre. Körülbelül egy hónapja ez kattog a fejemben. Beteges. Tudom. "az értékelőgépek, értékelése alapján értékelhetetlen." Kant nélkül nem értem a saját aktuális kérdéseimet, ez a bajom. Nem biztos, hogy segíteni fog az újraolvasás, de emlékeim szerint, amikor évekkel ezelőtt olvastam, akkor ő megfogalmazta azokat a dolgokat, amelyek engem ma érdekelnek, de akkoriban csak átsiklottam felettük - nem volt fontos, nem értettem - nem tudom. Ilyen fura ez az egész, ez a történés-sorozat (élet), amíg biológiai értelemben aktívan jelen vagyunk a jelennek nevezhető helyen: addig így lesz. Nem tudom összeegyeztetni a fizika valóságát és a saját valóságomat? Hagyom. Szép napot nekem mára, este céges karácsonyi vacsora, valahol Manchester belvárosában, még meg sem néztem a térképen. Biztosan jó lesz. Irónia nélkül.

Brian Leo's work

Michael Zansky, Full Stop 2, 2009-2010 Oil on canvas

Francesco Merletti's painting

végül is, nem hat meg az én, csak elnehezíti bennem a levegőt, hogy ne lebegjek el a Holdra, maradjak még, lehessek még - amíg a zsinórok engedik, hogy legyen valami épeszű bennem, napról-napra

Andrej Dubravsky: Oh God, I feel like I am a virgin again!?, 190 x 250cm, acryl on canvas, 2011

Karim Hamid, DoublePortrait, 36x36, oil on board, 2009

Tibor de Nagyról szerettem volna megtudni ezt-azt, de szinte sehol semmi. Magyarul meg tényleg semmi. Amit tudok róla: Tibor de Nagy galéria alapítója (New York) Debrecenben született 1903-ban. Közgazdásznak tanult, majd a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott. A 2. világháború alatt elveszítette a gyűjteményét - már akkoriban is érdekelte a műgyűjtés. 1948-ban emigrált az USA-ba, ahol megalapította a galériáját. 1993-ban halt meg Manhettemben. Eredetileg Jane Freilicherrel kapcsolatosan jutott eszembe, aki tegnap halt meg és a Tibor de Nagy galéria volt a galériája.

három kávé után teljesen lelassultam, lebegek az asztal mögött.

ezeket gondoltam néhány perccel ezelőtt: "nem hiszem, hogy értem, nem hiszem, hogy érteni akarom, tudom, ha kicsit is árnyalom a valóságot: már részt is veszek valamilyen játékban, amitől megkaphatom a szokásos érzelmi-töltés-adagomat. nem is nagyon akarom ennél jobban látni magamat, fáraszt: az évek óta látszódó hibák nem oldótak meg attól, hogy láttam őket, kevésbé sem fájtak. ezen a ponton könnyű elveszíteni az egyensúlyt és valami hülyeséget írni: állásfoglalás és véleményfélét péládul az önvizsgálatról - péládul, hogy nem vezet sehová, dehogynem, a kételyeim nem az önvizsgálat ellen, hanem saját magammal szemben fogalmazódtak meg. ez valós különbség. legalábbis remélem. nem hiszem, hogy értenem kellene bármit is magamból, de ez sem tart sokáig, egy újabb szakasz, csak egy kicsit, öntudatlannak és önzőnek lenni - bűntudat nélkül, elégszer voltam megértő és még megértőbb, úgy érzem, hogy le akarom szarni a megértést, mármint a személyes életemben, mert átcsúszott valami másba, önvádba, önbecsapásba és álszentségbe. vagy valami másba." elmúlt. hétvégén átolvastam Slavoj Žižekés Nadezhda Tolokonnikova levelezését, érdekes volt, bár őszintén szólva: mesterkéltnek éreztem az egészet, olyannak, mintha magánemberek politikai célzattal leveleznének: mindenki tudja, hogy tudjuk, hogy tudják.
egyet kivéve megjöttek az albumok amiket rendeltem, a Cindy Sherman album is, aminek örültem.
ez az utolsó hetem amit ebben az évben a munkahelyemen töltök, még vár rám két céges karácsonyi vacsora, előtte pedig még lesz egy csomó megbeszélés, de már nincs sok hátra, utána majdnem három hét pihenés jön, meg egy kis utazás. imádok a repülőtereken ücsörögni, egyedül, hátizsákban, figyelni az embereket, beülni egy reptéri étterembe és inni egy kávét, azt hiszem a kirándulásokban csak az odafele úton-levést szeretem, a megérkezést és az ottlétet már nem, maximum egy napig szeretek lenni valahol, amíg minden idegen, amikor az első ember visszaköszön az már zavar, ideje továbbállni. ez számomra a legjobb pihenés: utitáskával menni, ücsörögni és idegennek lenni.

A "cinikus realizmus" elnevezésen rágódtam épp, a futnikészülés és az elindulás előtt, tegnap éjjel próbáltam átverekedni magam azon, hogy a cinizmust és a realizmust összeegyeztessem magamban, azután rájöttem, hogy semmi értelme annak amit csinálok és gyerekként ezt azonnal tudtam volna és spekuláció helyett azonnal adaptáltam volna az adott fogalmat - ehelyett itt kérdődztem. A cinikus realizmus legkevésbé jellegzetes vonása - a nacionalizmus - nem mellékes, de annál inkább zavaró a számomra, persze, nyilván a politikai érintettség okán: elkerülhetetlen, főképpen, hogy eleve a kínai kultúra és a bennünk, nyugati-fehér-europoid-izékben élő (a)kínai sztereotipikus verziók által generált cinizmus a kiindulási alap. Például az örök vigyor, az olcsó és ósdi termékek és a bezártság: mert hiába az állandósult vigyor, a hatalmas diaszpóra: a rasszizmus mindent átszövő, képmutató és egyszerű válaszokkal szolgáló magyarázatai: hatnak. És hatni fognak. A történet folytatódik. A cinizmus pedig nem jó, vagy rossz: egy megközelítési mód, olyan mint bármilyen túléléssel kecsegtető gondolatmenet: az alkalmazó pillanatnyi szellemi és lelki állapotától függően működőképes vagy nem.

Sainkho Namtchylak - Order to survive

Laurie Anderson - Freefall

kakukkfűtea, takony, nemalvás...megjött a második őszi náthavírusbekapás. szokás szerint korán van: ahogy szeretem. ilyenkor sehol senki, néhány tönkrészeg ember üvölt a kaszinóból hazafelé tartva, meg integet a taxik után. unalmasak. megrendeltem Mike Kelley: Foul Perfection: Essays and Criticism (Writing Art) c. könyvét, talán majd fordítok belőle ezt-azt magyarra, habár nem hiszem, hogy van értelme, meg azt sem, hogy bárminek az értelmén való gondolkodás előbbre vinne bármiben is, rossz szokás az önképzelgés-önfontosssági sorrend: elöl ki lenne más mint jóén. Péntek van, ma végre nem lesz egyetlen megbeszélésem sem, lógatom a lábam 1 PM-ig és lelépek vásárolgatni. Magamnak. Érdekes, hogy a szakmai és anyagi siker nem gyógyítja a depressziót, a sok munka elfedi, rétegeket von a valóság elé: de csak annyit érek vele, hogy ha áttör: erősebb. ja és Koudelkától is rendeltem egy albumot, de ebből kar ajánd lesz. Még Boris Mikhailovtól a German Portrait c. albumát akarnám megvenni, de lusta vagyok megkeresni. Alvajáró, alvahaló, alvabaszó, alvaélő, alvómanó - nagyszerűek a fények odakint, tudniillik a fény tud nagyszerű lenni, még ha első olvasásra hülyén is hangzik: a közelgő telehold (tele)(siccccc) lehet az oka: nem ér vámpírosdit játszani, mert k í n o s. négy óra múlt, a legjobb idő ahhoz, hogy maszturbálj? ilyenkor még jó is lehet, megvan a kellő nyugalom, csak valami izgalmas gondolat kellene, mert pornót elvből nem nézek, de ez nem fontos, kihagyom, unalmas. inkább olvasom a kvantumbiológiás könyvemet és iszom a kakukkfű-főzetet és fújom szorgosan az orrom.

az éjjel együtt sétáltunk --**-vel, ő nyári ruhában, halványpiros virágokkal, megérintettem a karját, megrémült, de nem húzódott el:::tényleg ezt álmodtam:::egy padon is ültünk, fenyők között:::nem biztos, hogy érteni akarom ezt az egészet, de nagyon kellemes álom volt. olyan ami egész napra megmarad bennünk. biztosan lehetne ebből verset kreálni, de nem akartam. 

az Alkrington erdő szélét látom az ablakból, az Irk folyó melletti alacsony dombokon csupasz fákkal - itt a tél, korán sötétedik, épp az utolsó pillanat kéksége dereng a fák felett. beteg leszek, kapar a torkom.