képek, betűk

nem adni egyértelmű válaszokat, vagy nem. nem ezt akartam írni. inkább, nem adni a tudás látszatát. nem akarok mindent-tudó látszat lenni, egész tudatommal akarva(lólagosan) megfogalmazni, hogy hogyan ébredjenek, aludjanak és simogassanak (bennem a törpéim, a sok kis lakó), nem szeretnék soha erős lenni, sem a legjobb. semmiben. és semmi ellen, mert Az és Azok; az érzéseim annyira szánalmasnak és nevetségesnek tunnek, ha vakargatom oket, valamifele elkepzelt-barany-simogatos-kezzel (ez itten az önvesszőzés); ez a kéz-mint-kéz, nem mint pálca: csak fikcio, ahogyan a bargyu onsajnalat is az, hogy igaz, vagy sem, kit izgat? erozio, vagy erekcio?? nem mindegy? úgy gondolom? rámhagyom. teaszünet. oh. megvetném őket magamban, mármint a kellemetlen gondolataimat, szóval: ha lenne hozzá bátorságom, húznám a számat, vagy rókéznék a sarokba fordulva, de annyira gyáva vagyok, mint senki más közületek, ráadásul az, akit Énnek nevezek - olykor-olykor megfeledkezik a fejlődésről és a változásról hmm, nem akarok érezni semmi közöset veled(tek), most nem, talán holnap, ha megtalálom az aznapomat, aznap, magamban - én leszek én: legalább 2 másodpercre. rámutathatólagosan rápöttyinthetek a mutatóujjammal a foltra a síkban, hogy Ez itt az én. majd ráharapok a nyelvemre és elgurulok dél felé, hogy felmelegedjek egy tengerpart homoktalan partjain. "egyedül maradtam", "ez a te hibád", "tudom", "mégis úgy teszel mintha más lenne a hibás", "miért vádolsz", "nem vádollak", "sétáljunk". nem vagyok képes érzékelni a különbséget kérdő és állító mondatok között.