My ridiculous life

Answers cannot find the gaps on your face.
This night filled you with dark rain clouds.
Now, You might feel you are a vapour.
One of those floating steam infants in the living room.
You are scared and no longer wish to keep it hidden.
Packed and sloppy moments roam with chunked thoughts.
Your insomnia is a gift from the past and future.
Are you still in that house? All good?
Were you that man sitting on the mattress's side
and watched the beige curtain yesterday?
Did you pain?
Have you pushed your forehand into the soft, grey carpet?
If Yes,
did you feel it was like the ocean,
and You were one of the fish in it?
Eventually, you might have been happy
because you weren't a human for a second.
You were able to be healed from that nightmare.
Have you attempted to cry as you did not understand
why you had not wanted to yell?
Are you that man who goes to sleep around 6 pm every day?
Finding a way out from the world of Duplo-legged,
gleam-skinned grotesques.
Is it the same place where You were yesterday?
Is it the room that offers a pleasant and beautiful view?
You can enjoy the transformation into an agoraphobic version of You.
How is the fear of touching being developed?
Like hermits in medieval, nothing belongs to you.
You can be pleased with nothing,
you have simple desires;
you do not eat much,
you do not breathe,
you do not have sex,
you do not drink,
you want to avoid consuming media.
Though you are a contemporary hermit,
you do not believe in any god,
While You imagine you live in 200 years,
without a biological body,
you would travel in space,
your body would be just a shape of atoms,
no more non-equality, no more power of sociopaths,
no more capitalism, no more competition,
in that age, there would not be a market and capital,
no more money,
no religions and religions.
There would not be fools called "politicians" voted by fools.
Is it the same easy chair where You sat yesterday?
Nothing brings more joy than staying in a small garden,
watching squirrels, magpies,
and motionless apples on the concrete;
some of them have been rotten,
and those got an ochre colour with tiny white mould dots.
Expiration, exit and silence.
They mix together with sadness,
and provide you with a bizarre peaceful
the being is always similar.
You know: the Start, end cliche. 
Which comes from our ego.
Like all other things. 
You want to get rid of your thoughts.
You try to cure those painful phobias that result from witnessing
the abundance of terrible things in the human world. 
You would go out and go to museums and parks during the day,
but the only place you can visit is the shop as you need food;
you run in the dark every evening and dawn
when almost nobody is on the streets,
and knowing that the problem is not you,
You are not crazy,
the problem is how most people behave
they poison everything
exploit everything
and alter this planet, cover everything
with their civilisation's jelly
and you do not want to be a part of this
because it is primitive and inadequate.
So, you stay home,
until you have a place where you can hide,
and try to forget
you are one of them
and wish you were in the future,
but now, you are one of them,
no excuse
and no escape.

The sugarflow decay in a letter from a ridiculous me

Almost No one tells
them that their lifestyle is damaging,
that their overconsumption
and exploitation of nature take far more than their fair share.
No one advises them to curtail
their air and sea travel or insists
they revamp their dietary habits.
No one tells them they should stop using cars
or that electric vehicles and recycling alone won't save the planet.
They are rarely informed that
the hopeful reassurances they receive
that there's still time and hope - are untrue.
People rarely hear that the real issue is people.
No one keeps talking about the urgent
need to fundamentally transform our civilization.
The media is driven by profit and advertising,
while politicians want votes and popularity.
Popularity is everything,
so convincing and a lie is standard.
Thus, substantive issues are left unspoken.
Instead, there's a proliferation of conspiracy theories,
falsehoods, propaganda, overly optimistic messages, and religious rhetoric.
And that horrible positivism.
They always add some positive message to that what they say.
It is harmful, dangerous and ridiculous, but they do.
And will do.
There's little mention of harsh realities;
even scientific publications are manipulated to emit a positive gloss.
There is widespread apathy towards environmental agreements.
They continue to be made and ratified,
only to be primarily violated after that.
Noone care.
This has been a recurring theme for decades - a standard political tactic.
The media perpetuates the myth that we have plenty of time,
instilling the belief that a miraculous solution is just around the corner.
I am unsure.
I do not know.
Our civilisation is treacherous.
Given the brevity of human life,
it's difficult for many of us to contemplate more extended time frames.
However, people declare their love for their children,
they destroy their futures

due to an unwillingness to think more profoundly and adopt a different lifestyle.
The result?
A state of ongoing decadence.
Endless, troubling decadence.
Demolished nature.
Burning and rotten.
Concealed melancholy behind masks of untruth.

the idiotistic positivism for idiots in idiocracies

The idiotistic positivism appears to be nothing more than a lie.
It is not a new phenomenon,
but it has become
a crucial psychological and ideological mechanism
in today's civilisation.
It is akin to a condemned
person's prayer before death – it offers no real help,
yet people often cling to it.
NASA's leader declared yesterday
that this July was the hottest in a thousand years.
Greece was ablaze,
with thousands of locals and tourists having to be evacuated.
Despite all this,
we continue to delude ourselves into thinking
we can still stop the climate change we caused.
However, deep down, we know it's not true.
This is the idiotistic positivism meant for those living in idiocracies.
Neither we nor the governments have taken any meaningful action.
There have been no actual accomplishments,
and now it's too late.
It wouldn't make a difference even if we were to change everything today.
It's simply too late.
 Unfortunately, nothing happened today,
and nothing will happen tomorrow.
We are burning,
and we will continue to burn.
People will struggle and increasingly harm each other
because of this contemporary idiotistic positivism prevalent in idiocracies.
Idiots persist in consuming meat,
travelling, and ordering plastic products from Amazon,
Alibaba or eBay.
Companies like Google and Apple reap enormous profits,
they've reopened coal mines,
and produce more and more and more.
Slaughterhouses kill and kill and produce meat.
And they eat.
Other countries consume more oil,
while nothing changes because
they will keep exploiting natural resources
until there are none left – this is the reality of capitalism,
an accurate representation of fundamental human nature.
Idiotistic positivism is a lie,
the most publication and articles must follow its rules,
it pervading scientific publications too,
where nobody seems willing to tell the fact we are in trouble,
we must change our whole civilisation.
Not in 30 years, not until 2050, 2070, 2100.
It should have happened.
Most publications must contain positive messages like
"We can still do it" and "There is still hope."
These messages cater to the idiots,
who become even more foolish and indifferent.
The current human civilisation is heading towards a pre-hell,
and our grandchildren will suffer the consequences of the hell
we are creating right now.
Despite the situation,
most leaders and influencers keep repeating these cheery messages,
replacing reality with falsehoods.
The idiotistic positivism for idiots in idiocracies
may work like a boat of fools,
but these fools have the choice to educate themselves, read,
and change – yet they choose to remain idiots.

tanulmány az elfeledett marslakókról

az erkölcs nélküliség kulturális hagyománya,
a megfelelés-emberek uralma,
legfelül számítva szimatoló, ájtatos szociopatákkal,
hóhérok, kötél, verőlegények már nem kellenek - idejétmúltak,
helyettük ott a média, a harácsolt vagyon vezérelte propaganda,
a tudatos elbutítás és az egzisztenciális rettegés böhöm vízimalmai,
olyan amilyenné tették: lehetőségei örök árnyéka,
melyben a látszat is csupán látszat,
és a magányos percekben sincs őszinte pillanat,
nincsenek gesztusok, 
nincs benne kíváncsiság,
ismétlik önmaguk hazugságait önmagukról,
nagyok maguk szemében,
reggelre kelve saját sárkányölő hősei,
magukat tapsolva, 
a hazugság sokra képes, 
s mikor elég hosszú ideje ismétlik ön-vallássá válva
olyan valósággá válik mint az éber-álom
melyet elhisznek, s a valóságba többé nincs visszaút
nincs oly külső terápia
nincs módszer 
mely visszaadná az utat,
de mentség sincs: mert magukban tudják.
Ilyen a borzalom, a hajlongás, kézcsók, aljasság
túltengése: az életmóddá lett kisszerűség,
melyben a vélt erő talpát mindig csókolva,
utánozzák a sűrű massza imbolygó, sáska lépteit
közben ebédre, vacsorára
a rangsorban felettük álló hazugságait eszik,
desszertnek a propagandát saját nagyságukról,
mások kicsinységéről,
nekik már nem kell őszinteség,
mert az a mérgük lenne,
cincogva, rikácsolva menekülnének előle,
de alig akad néhány csepp,
s mielőtt hatni tudna
semmivé oldódik
a piszkos lében,
a közegük szutykos nyálában.
De nincs baj,
nekik jól van ez így,
legyen a jobbágynak béklyó és morzsa,
az uraiknak arany, lotyó és birtok,
na, meg az isten és haza folyamatos koptatása,
szájjal, talppal, üleppel gyúrják,
korrupcióval locsolják rothadásig,
így boldogok,
évszázados szerepek köz a dagonyában,
hol a súly és a fogak döntenek a sorszámról,
ők boldogok így,
ki-ki teszi a dolgát,
játsszák a szerepeiket,
olyan mint a mocsár - mert az egy mocsár,
s benne a lakók magukat
langyos, kék vízű óceánban látják,
melyben színes, okos és kecses halként lebegve,
azt a valóságot hallucinálják,
mely éppen elnyomja saját böffentésük dohos szagát.

deregulated insanity

Mashed bodies in purple cubes,
dissolved contours,
raised their hand,
nodding,
then and before.
Triangles attacked them,
only electromagnetic waves,
photons, and silence.
Nothing more.

We, our time,
that sound,
your love,
my breathing,
that smile,
their evilness,
his kindness,
are only in this bubbled bead,
where our softness is screaming,
where borders of temperatures
and pressures keep us alive,
and we can create and recreate
our useless and stupid moments.

my half sentenced sarcasms

The water bubbles traverse the horizon,
they might have grazed in my eye pond,
Obscurity lingers,
Personalized, Customized,
A negative odyssey,
Or ponder what you feel,
Too straightforward,
Thoughts are amorphous,
This room is new once again,
violet dotted green Dolphins are licking the window;
Stop licking it,
Cease being here, or what should I wish?
Ah, humanity, a complex web of flawed beings,
Lost in self-centeredness,
blinded by false grandeur;
Unveiling their true nature,
a singular skill emerges selfishness.
I can see dolphins around my armchair:
they are watching this direction;
They have submerged into the wall.
Thus they exist between This and That;
They could be the border,
Yet it does not exist;
I lost them

A paper sheet lies abandoned on the ground,

nothing on it,
screamingly without agony
no more profound meaning.

We should express love for others as if we don't; we are strangers.
The positivistic idiocy
And the pseudo-love
Blended by incessant stimulation of volition,
It is such a ridiculous property of us
The flow of information,
Mainly unnecessary,
Irrelevant and propagandistic information.
Or trash. Or trash.
You cannot concentrate for longer than two seconds;
you are on the right path;
to back
Laugh, enjoy or experience an orgasm.
Then move on to the next pleasurable thing.
You are a genius.
You should share your ingenious ideas on social media,
it is mining you, collecting you, loving you.
Become an influencer;
capture a photo of your happiness and success,
Your illness or your car, and share it.
That is so special, is not it?
be successful 
That's normal. You are unique.
You should be happy because you deserve it,
Go on holiday. Travel somewhere,
tourism is an aromatic spice in our rotten,
Or attend a music festival.
Just enjoy.
Eat animals.
Fly.
Life is a massive yes-chestnut; it is a constant self-love,
And you should revel in it.
All good.
Everything is perfect.

nem eléggé szomorú

Amikor melegellenes propaganda nevében,
az újnyilasok és újfasiszták,
az álszentek, őrültek és a megszokott,
ízléstelenek ízlését szolgálva ---
ma égetésés helyett lefóliáznak könyveket.

Az elő és háttérben csend és csámcsogás.
Az úgynevezett értelem többsége
hallgatólagosan elviseli. Az irodalmi lapok,
színházak, egyetemek - mindenféle
szelleminek gondolt helyek: hallgatnak.
Ha fóliázni kell ők fóliáznak,
ha listázni kellene listáznának.

A fesztiválok zsibonganak tovább,
mindenütt kérik és elfogadják az állam pénzét,
nem zavarja őket annak pökhendi fasizmusa ---
észre sem veszik. Ilyen ez. Nekik szól.
A végleg felszabadult gyűlölet könyvkiadót
zabál reggelire: hurka mellé kultúra - véresen.

A többség hallgat, de nem azért mert zavarja
a gyűlölet, hanem mert végre kimondják
amit valójában gondolnak: végre nem titokban
kell gyűlölni, hanem államforma lettek.
Ők nem elfogadták és nyalják a penészt,
hanem ezt kedvelik, mindig szerették,
mert itt nem a demokrácia leépítése a gond,
hanem az, hogy soha nem volt mit leépíteni.

Nincs szembenézés, szolidaritás.
Sosem volt.
A többségnek csak jussa van. 
Állami támogatásból kutatni, verset írni,
egyetemesdit játszani, vállalkozósdit mímelni,
egymás előtt illegetni magukat: mintha valóban
azok lennének aminek láttatjk amgukat.
Fesztivált szervezni, újságot írni, prádikálni
állami pénzért: egy kis propaganda melléklettel,
amott egy kis elhallgatással, hazugsággal.

Amikor a menekülteket kellet gyűlölniük,
akkor az volt az ár, most  meg ez,
akkor afelett néztek el, most efelett.
Ilyen ez. A hányingerem balladája,
örökbe szomorított sanzonként,
úgy hagyja őket, már semmivel sem illetve,
távolról: próbálva feledni,
mint egy kellemetlen álmot,
mely bár bántani nem tud,
de attól a szörnyűségének 
nyomai ott keringenek a fejemben,
és ki tudja miért: szomorúvá tesznek.

you must laugh at this

They do not want to face that we are slowly killing everything;
they do not want to change,
do not want to stop producing and selling,
do not want to stop meat production and killing animals,
they want to enjoy festivals,
do not want to stop reproduction,
do not want to change at all.

They want to be tourists,
want to buy new things,
want to enjoy the goods,
they want to be meat eaters,
they want to fly;
they do not want to use alternatives;
they still laugh at you if you are vegan,
they do not want to change global capitalism,
selling cheap plastic items, and eating meat daily.

And they want to lie, lie, and lie every day in their workplace,
in their church: "We do everything."
They do not want to stop producing plastic,
food delivery in plastic boxes,
and buying cheap products on multinational websites.
They are slowly burning,
poisoning the environment,
causing extinction, climate change, and inequality.

Most of their successors will struggle,
they won't have anything,
and their grandchildren might live in places we would consider hell now.
And they still think this is an exaggeration,
and smile, and wake up,
and after eating a slice of meat and having coffee,
they do the same things they did yesterday,
and you cannot do anything,
just sadly, watching this horrible civilization,
with all your fears,
seeing how they destroy everything,
while they still think they are intelligent.

unimportant thoughts

My balanced fear and neglects drink from my eyes.
They enclose me
gently
while I try to say something but can't.
It is easy.
Everything is easy.
The inertia usually is precisely what we do not do.
Yes, banality.
Yes, adorable paranoia. Aye, my mature dreads. 
Your healthy fruits on that strange green yarn ball.
The plastic birch tree of oblivion.
That might tell me how erecting
a giant daemon from our mouths,
billions of quacking pits,
with this bouncing ballast on my neck. 
No encrypted and cyphered expressions.
My thought is the River Nothing More.
With a flow of my opposite breathing
when I wasn't there.
When I could not be there.
That was my seclusion
wrapped with forgotten landscapes;
Randomly dotted through with those greens
which could be trees or
bushes, or might be your mitigated corpse.
Tell you, what should kill me today?
What should I need to be aware of?
When you touched that thing in the shop,
did you mark yourself?

Tell me,
why should I continue listening to all those fibbers?
Who keep destroying their children and grandchildren
every day. Just with their consumption.
Just by the shopping. 
Producing.
Buying, selling and hypocrisy.
They were born
but are like miscarried babies by their parent's nonsense
and covetousness. Unpolite to talk about it.
Too tempestuous.
Too upsetting.
Much better to make pseudo-optimistic
and positivistic scopes and treatises.

I can see my legs stuck in the pavement;
I can't see you anymore.
I remember our last physical contact.
You stroke my back. You cried. 
Your quiet, introverted world was demolished by that second.
I went downstairs and got into the cab.
When you hurriedly ran down to search for me,
I had already left and won't be there anymore.
That segment of life dissolved.

I am confused; yes, that is obvious.
I am baffled as many of our things are nonsense,
and I have no magical power to fix the world.
Do not want to be sophisticated. 
I do not care about the lyrical dust.
Can You see the gradually rotten?
how things are getting harmed,
slowly but inexorably lousy.
In Manchester, there are heat waves, but they are happy.
Eating, drinking, shopping more.
They might think this is the new Mediterranean.
No more words.

esetlenül és tátogva

az ember - olyan büszkeféle címke,
mint a jó ötlet, ami csak akkor, ott nekünk tűnt annak,
valójában jelentéktelen - milliárdból egy,
nem írt le semmit, nem tárt fel semmit,
nem segített, csak jónak tűnt.
Ülök - akár a régi fotókon azok az árnyak,
nem vagy az ölemben, de oda képzellek,
mutatom a képeket, csupa ismeretlen én és mi,
nem szükséges, hogy ismerjük őket,
az is elég, hogy ha ez nem álom, akkor létezhettek,
ugyanazzal a semmivel kitömve mint most mi.
Elfelejtem őket,
miközben mások épp nézegetni kezdik,
közben maguk is képpé válnak,
egyfolytában és azon kívül,
az időben előre, minduntalan.

Talán csak hiányzol - mint ez a közönséges,
egyszerű mondat,
vagy egy a közelgő, lenézett ünnep,
köztünk újra és újra ezernyi sorban a kilométerek,
elérhetetlen kezekkel,
megfoghatatlan ujjakkal,
megsimogathatatlan arcokkal.
Nem akarom ezt, senki nem akarja,
persze hiába, az idő nem kérdez semmit,
soha nem tette és nem is fogja,
csak csúszik előre,
valamerre, s te szabályokat vélsz, törvényeket sejtesz,
vagy épp káoszt látsz. Igen, hihetetlen,
de mindegyik csak egy újabb fogalom,
újabb emberi fontoskodás,
az elfogadhatatlan valóság leírására tett kísérlet.

Fura búcsúzkodás minden gondolatom,
bennük nem múló, feleslegekkel bíbelődve,
olyan reggeli pusziféle,
melyet adtál, vagy kihagytál,
pedig nem kellett volna,
végül csak az apró gesztusok,
azok ragadnak hozzád,
neked és nekem is ők fejtik a reménytelenben az utakat,
ugyanabban a végben - hiába nevezném generációknak,
sorozatos-sorozatoknak,
csak tévednék,
mint minden meghatározásommal eddig.

Tudom a neved, és nekem ez elég,
szokásommá lett távoli ujjak képzeletbeli szorítása,
ahogyan a hallgatás, a magamba beszélés,
vagy a hangtalan pityergés,
hiszen nincs abban különös,
ugyanazt tesszük titokban vagy nyíltan,
hasonló félelmekkel: ameddig lehet,
elképzellek újra és újra,
így észre sem veszem,
hogy nem vagy,
esetleg meghaltam vagy elmentél,
nekem elég ennyi,
hiszen már ez a másodperc is emlék,
és amikor azt hiszed volt ennél több,
akkor tévedsz.

(ginának)

the lost label

I wanted to write "I wanted to"
I was not sure why I thought I was I
I know this was an obvious ouroboros of the childish game
If you can remember, you might have done it
When you were not that You are now
That is something who can read this
Who would be able to understand and consume it
Who can ignore it and forget it
It might have existed
I had never known
just did try to find it.
I failed, failed and will fail again.
It and You and I were dreams.
With a connection by particles
which swaps
so everything always is the same.

nem tudom

ez a sokféle akármi..., olyan szelídnek tűnik,
azután ha szétmegy,
esetleg elszakad, nem vakaródzik többször,
levonja magát az összegből,
végtelenített képsorokon keresztül nézek a nyitott ablakon át
ugyanarra a pontra,
hallgatom a munkásokat,
az elrobogó primitív négykerekű eszközök búgását,
az embervilág kitüremkedései közt,
enni, inni, lélegezni
hogy dolgozhass, koldulhass vagy a kettő keveréke,
megnőni és szaporodni - biológiailag,
anyagilag,
karrierben:
nevezzem akárminek - ijesztő marad.
Ez a kátrányba mártott derengés.
Mintha a kora középkorban telefonról álmodna valaki,
úgy álmodok a biológiai létforma elmúlásáról,
a szükségek megszűnéséről,
az idő fogalmának átalakulásáról,
a kapitalizmus végéről,
ennek az egész borzalomnak az utószavát várom,
persze nem mint csodát, vagy világvégét
ostoba delíriumot,
suta és primitív jóslatokat,
hanem mint a következő korszakok lehetőségeit,
egyszerűen csak jó lenne kétszáz évvel később élni.
Persze, nem fog megvalósulni
így muszáj elviselni ezt a kort,
ezeket a kultúrákat,
ezt a romboló, ragadozó és szánalmas
társaságot ebben a nevetséges közegben,
ahol vírusként élek,
mert nem lehetnem másképpen.

the negative expansion

Yes, we can contemplate sending
letters of satisfaction to ourselves,
we love self-love letters,
and naturally,
we consider ourselves to be fantastic and gorgeous.
Oh, yes, and our intelligence,
Oh, wow, that is shining!
We think and love ourselves.
And if you want to be a successful
you must be more egoistic.
You need bigger, longer, and more.
In fact.
If people truly loved their children,
they would refrain from consuming meat,
avoid purchasing items from large online corporations,
they would stop buying new cars,
cease supporting Hollywood's greed-driven productions,
and abandon their selfish behaviours.
But these are, of course, childish dreams.
Real adults, real humans
buy more, consume more,
try to become managers,
build carriers,
lie every day a million times.
I am childish.
You are an adult.
However, they do not genuinely love their children,
despite their claims to the contrary.
Yes, we can speculate
about our survival and have faith in human stories,
myths, and legends.
These exist in the darkness of this dreadful civilization,
where our only remaining hope
lies in the swift self-destruction of everything familiar to us.
And, of course,
this sounds unpleasant,
but it remains less horrific
than our manners on this planet every single second.

untitled

A title from the news
"They’re in the air, drinking water, dust, food …
How to reduce your exposure to microplastics?"
My question was: How can marine life exposure to microplastics?
What will happen to them? 
Why should I be concerned about humans?
We produce microplastics, and we push them to the oceans.
We are sinners, and human sin is so huge.
If any God existed, we should be destroyed.

a végtelenített forgó

Diákok Budapest utcáin. Tüntetnek,
csak óvatosan, udavriasan,
mondhatni
illúziókkal kacérkodnának - vétlenségükben,
talán azt gondolhatják,
hogy változni vágyaik függvényéből lehet,
minden jobb lesz,
a szabadság a fán nő.
csapból folyik,
nem pedig valami más.
Ami nincs. Nem volt. Nem lesz.
Igen - véletlenül is véletlen,
szemek lennénk a kötélben,
ezen a helyen, ebben az edényben,
évszázados dagonyában,
ostoba, kicsinyes tettek egymásra hányt halmai közt,
egy vágyaktól ölelt mocsárban,
hol a szelídet kinevetik,
a szabadságvágyat leintik,
ahol a normalitás a hétköznapi bédéesem,
a túlzabálás hányadékának
kipárolgása - viccektől a példabeszédekig.
Háborognak - mindenki a saját bajában,
másik a másiké,
azok ott amazok,
elégedetlenkednek, susmorognak, boronganak.
De azért jó fesztiválozni,
mondjuk ha megnéznék a kedvenceik
támogatóit, hogy a tegnapi bulit is
az államapparátus fizette,
orrfűtől a művészvölgyön át a falunapig,
meg az irodalmi magazinokat is,
a könyvkiadókat,
múzeumokat,
filmeket. Igen: ők fizetik.
A kontraszelektált, korrupt cincérek.
Az elégedtlen elégedettek
a többi? Ők tapsolnak, publikálnak, megélnek.
A sár íze végül is csak pénz kérdése.
Szóval eszik ha beadja a kéz.
Ha rájuk kerül a sor nyüsszögnek.
Ja, hogy igen. Hagyjuk.
Mert a valóság kényelmetlen.
Szőrszálhasogatás.
Ugye?
Nade?
Mit akartok? Mi kellene?
Miért nem kérdeztek tőlük?
Szüleitektől, tanáraitoktól.
Hogy miért csinálták? Miért tolták?
Ugyanazt amit az elődeik,
meg azok elődeik többsége.
Miért húzták, vonták a hazudozás
különféle variációit?
Hogy honnan a honnan?
Miből lett a kiváltság, autó meg a nyaraló?
Jaj, kellemetlen kérdések.
Miért gyávák, szolgák?
Vagy miért azoknak urai?
Mi is van a jobbágysággal?
Vége? Vagy még mindig tart?
Hogyan teremtették ezt a dohos lápot?
Melyben a színháztól az operáig,
növényháztól a zenebohócokig
a talpnyalás és a taposás elegye a kedvenc mákony.
Néhány év. Többségetekben
beállnak, beszürkülnek.
Besorolnak.
Vagy épp elmennek propagandát gyártani
a soron következő mocsárlénynek.
Nyalni, szopni és hazudni.
Mint anyátok, apátok többsége tette.
A kivételek pedig? Az a kevés?
Akiket a kultúra zavar és nem csupán a zsebüresség?
Ők nyugatra. Mint szokták.
Ahogy kell.
A menetrend szerinti emigrációs hullám.
Mindig elmegy az a réteg,
És marad az ami szokott. A sűreje.
A higany. Az ólom.
Miért? Nem? Az amit láttok. Az marad.
Minden rosszban éllovas.
A sunyiskodó gyáva bugris.
A büszke zacc.
A nepotizmus korrupciót öntöz,
kontraszelektált ostobaság a minőség,
a leszólás-bajnokok tükör nélküli ökrei,
és a vidám turkálástól elégedett böfögés
a háttér állandósult alaphangja,
mint füledhez nyomott üres kagylóház sóhaja,
magától siratja az eleve beomlott jövőt,
melyben a szabadság ismeretlen,
demokrácia sosem volt,
önmagad belső elnyomása pedig
általános-általában-halál, mely
mindig annak a szörnynek a része,
melynek az aljasság félig az egésze,
s legtöbbet ígérve
eteti, itatja, táncoltatja őket,
kifogást keres még a kifogás alól is,
bólogatásért, szolgálatért
lélekért cserébe: bármit ---
a gyűlölet altatódalára
parancs nélkül nyálzanak,
hazudnak, menetelnek
bármely húson, gondolaton át
saját rozsdájába fúlt hatalomig.
Jó lesz, minden jó lesz!
Ahogyan az lenni szokott.

Azokon a pontokon

Látlak, esetlegesen és hiába,
megszüntettek a szavak,
Mondaná: amit szoktak,
remélve szokványosan üreseket,
sejtvén - semmi is alig maradt.

Magamhoz veszem
a kétséges hatékonyságú némaságot,
mely mindeddig egy pszichológia tankönyv
lapjai közt aludt, lepréselve akár
ősszel gyűjtött színes falevelek,
onnan figyelve, ott lapulva,
mégsem okulva,
jottányival sem okosabban,
mint aki volt, s tévedett.

Legyen most egy másik emlék,
ebben egy alkalmilag életként meghatározható,
ismeretlen labirintusokban él,
alkalmatlanul a játékok szabályaira,
táncol amikor sírást várnak tőle,
komor amikor mások vigyorognak,
elbújik miközben úgymond: élveznek,
nem tud alkalmakat keresni,
nem érti a haszon fogalmát,
a gyűjtést, szerelmet is próbálta,
de azoknak is csak a karikatúrája maradt.

Erőfeszítései - feszülő, fájó héjak, 
ünnepli a légzést, féli a napfény,
a magánya pedig emlékei koporsója.

Azután lesz olyan is, amikor
azt hiszi még több csend kell,
mert az láttatja a tükörképét,
akkoriban elhitte: bátorság kell a hangtalansághoz,
mert a zsivaj magabiztos szemszögeiből
egy nárcisztikus változatunk figyel,
közben olyasmiket gondolt:
"mert őszinte csak abban lehetek"
"azt teszek amit akarok"
"nem tartozok senkinek semmivel"
"erős leszek, kibírom"
De ki tudja, mi az őszinteség?
Honnan jöhetne valamivel több erő?
Foglamunk sem lehet róla?
Micsoda szó a szeretet? Honnan jött?
Miért maradt volna? Kosz a sarkakban?

Később volt egy pillanat, melyben
A Mégsincs Semmi paradigmája,
kábult idők borzas rothadása lett.
Részegen, vadként és cinikusan.
Valójában üres komédiájaként annak,
a már önmagában paródiaszerű
önsajnálatnak, melyben akkor hitt.
Csupán egy a kifacsart psziché lett, mely
öntudatlanra martan gyilkolt volna,
valahol elterül egy ágyban,
vagy lepottyan a fotel mellé,
a szőnyegbe harapva ébred,
megmaradt vágyaival a jövőképeit stimulálva,
saját szájába beszélt vissza,
kifordulva, csomóba rándulva,
ahogyan a zoknikat szokták gömbbé facsarni
mielőtt koporsóikba fektetik őket.

Majd undorodik, esetleg beletörődik,
esetenként hinni kezd Istenben,
mert a hazugság jobbnak tűnt,
mint a valóság csontos, karcos ölelése,
és zsilettpengés élekkel telt csókja.
Majd olyan is lesz, hogy mindezt tagadta,
később pedig mindezeket egyidőben
kigúnyolja, sőt másokon kérte számon,
majd pedig kineveti,
azután komolykodva újra elhiszi,
csak azt nem akarja elfogadni,
hogy minden dolga,
egyszerű véletlenek sora,
mert még mindig csak ember.

Esetleg olyan is lehetett: melyben becsapják.
Éppen úgy, ahogyan szokták,
majd elhitte a hazugságról, hogy az rossz,
miközben az egész díszlet, a paraván,
színpad zeng a hazudozástól.
Volt, hogy elhitte azt is, hogy 
a jutalom, szépség, béke
meg a tudatos tettek következménye,
fontosak, jelentenek valamit,
meg, hogy a gyereke az ő továbbélése,
és, hogy létezik kegyelem, értelem,
meg, hogy akivel élt: szerette.

Később előfordult olyan is,
hogy magára maradt,
ott ahol nem volt zsizsegés, beszéd, 
kommunikációs menekülés,
véleményező önsimogatás,
akkoriban épp úgy történt,
felismeri, hogy a mindegy,
a valós számadás,
és önpusztítás nélkül, némi
önfeladással: talán értelem.
És, hogy annyit számítani a mindenségnek
mint azok a bogarak,
melyekre élete során véletlenül lépett,
nem degradáció, hanem a valóság.
Minden amiben hitt,
illúziók lassan oldódó keveréke volt,
s így marad: fellélegezve,
amíg tart az éj hajnala
a világnak az a maradéka, melyben szeret,
befogadja,
s míg nyüzsögnek, akarnak,
ő sejti:
többé nincs velük dolga,
de ez mégsem valamiféle buta halál,
egyszerűen csak egy új szakasz,
melyről még nincs tapasztalata.