Egy utolsó lépés után, ki tudja mi volt,
szkizofréniát erősítő alkoholos delírium,
vagy szimpla állattá vedlés, nyomorult létrög
ami felejthetetlen pecsét, ott marad rajtad vízhatlan
nyomorjelként, valótlan esetleg létező,
megfejthetetlen variáció. A csend mindig megjelenik,
akár egy ártó szellem: akarattal harap.
Volt vágyak, sőt tervek - végül minden rémálom marad,
bármiféle ellenterv, remény,
oktalan vágy csak a valóság áldozata,
tudni véled gyenge voltál mikor tenni kellett volna.
Nyálad valamiféle korróziós anyag,
szemvized éretlen szilvalé,
holnapod a nyomorult józanodás,
közben megbeszélések, erő, pénz
és látszólag céltudatos emberek,
szétfolysz - hibátlan lúzer,
jelöletlen öngyilkos, beszélsz, de a hangod másé.
Várod, hogy múlt legyen,
egy napsütötte délelőtt,
szerelmes este vagy kézkeresés,
átölelve alvás, bensőséges mosoly.
Persze egyik sincs, részeg vagy megint,
közben cigizel és isten legrosszabb
gyümölcseként olyan rothadt lettél,
ahonnét csak kevés kiút maradt,
elsüllyedni egy folyó szájában,
lógni egy alkalmas kiszögellésen,
vagy zsilettpengével vázlatot karcolni a vénádra.
Olyan szánalmas. Annyira röhejes. Végtelenül színpadias.
Sokkal jobb keményen tovább menetelve reménykedni,
vagy lehetőséget vizionálni ott, ahol teljes a sötét? Ugyan...
Vannak dolgok, melyeknek a hallgatás a bája,
ilyen a fájdalom hatványa,
amikor a kudarc is fénycsíknak tűnik,
mert még azt érzed, ez valamiféle abszurd felezése az életnek.
Mindig lesznek elvárók, számonkérők és sóhajtozók - elfelejted őket,
tovább állsz, de a fájdalom csak neked játszik,
hullabalett, ok nélkül való csámpázás egy rejtekhely felé,
ahová olyan képeket dugtál el,
amelyek miatt még maradnál.
Üvegbúra alatt tátogó élő virágszirmok,
cél nélkül, osztatlanul,
amitől leginkább tartott, kézfejszorzó.
Akarat mentes szeleptangó,
kudarcból tákolt menedéknek alkalmatlan viskó.
A végtelen körkérdések szomorú moderátora,
nyomasztóbb magadnál. Váratlan felhősemmi,
akit megismertél, nulla plusz nulla - az egyetlen eredmény,
mint kell, ugyanazt adja.  Hosszan kitartott nevetés leszek,
lerombolva a nihilizmust is, olyan siralmas.
Lerókáznád magad, de fáradt vagy,
így csak nézed az arcokat, elsuhannak, terveznek - mint te magad,
végül harcolni próbálsz, reménytelenül,
elterülsz és elhiszed nem vagy egyedül,
azután felébredsz s minden elmosott,
ujjakat keresel, de csak hideg fém van ott,
ahol valaha puhaság, az ágyban az oldaladon néma
köröket ró a magány, láttamozva elfogadom,
hogy marjon a nyomorúság, mely szükségből van - végül
már csak nevetsz, ó, jaj Te örök komédia!

Betakarnak a halk szavak,
nem tudni honnan vannak,
mit akarnak, valós testek
félig sötét mázban, szemek,
orrok fátyolos takarásban.
Akarni, majd elbukni újra
és megint, képzelt kezem
csak legyint, ahol voltál
már nem vagy, kudarcaink
vontatott kéjjel szétmorzsoltak.
Próbálok èrezni, majd emlékekek
közt lapozok, ha minden érdemeim
szerint lesz: meghalok.
Nincs jelentése, akart hatása,
vagy kérése, úgy van mint kell - a fájdalom
utolsó kilégzése,
egyetlen időcseppben lebegek,
kezed fogom,
mosolyogsz én valamin nevetek,
nincs arcunk de tudom a titkos nevedet.
Szívképek, múlt idők véraláfutása,
hagyni hogy repülhess,
utolsó erőmmel csókot hintve utánad,
hiába a sejtés, hogy nem így volt megírva,
az idő makacs folyása
minden pillanatból múltat csinál,
visszamenni s javítani nem lehet,
az a csonka remény marad,
hogy te is őrzöd azokat a képeket,
melyek oly magasan a felhők közt ragadtak,
tán örökre ott sétálunk bennük,
te még kuncogsz én meg innen nèzem,
ahogyan megcsókollak,
majd ballagunk,
ujjaim közt érezlek
és tudom, hogy az örökkévaló
ez az egyetlen pillanat.

863wer635hcndhd

Beláthatató, hogy embernek lenni ma
csupán inkubációs folyamat,
átalakulunk - lassan, de
visszafordíthatatlanul,
a populáció kritikus mennyisége adott,
minden mozdulatunk,
érzésünk - paraméter és adat,
a megfigyelési kapitalizmusból kilépni,
nem lehet
még akkor sem, ha úgy hiszed,
neked sikerülhet és holnaptól
egy erdő közepén
álló fatörzs odvába költözöl
és remeteként élsz,
mert az erdőt és a fát
nyilvántartják,
te pedig mint rendszer anomália
érdekes adathalmaz leszel,
és még több adatot gyűjtenek rólad,
mint amikor belesimultál a tömegbe,
szóval, jobb ha elfogadod,
nem vagy több mint adat,
a pszichografikus profilod
alapján, hamarabb tudják rólad
mi az amit valójában gondolsz, 
kedvelsz vagy élvezel mint te magad,
ha meghalsz, csak te halsz meg,
az adataid tovább élnek,
minden megtett utad,
leveled, üzeneted,
koordinátáid, költésed,
kedvtelésed, beszélgetésed,
hibáid, munkád,
szokásaid adatként
tovább élnek és fogalmuk sincs róla,
hogy te ki voltál, ők már ők,
egy evolúciós folyamat részei,
melyről még azok sem tudnak,
akik ma az adatokat gyűjtik,
az ember evolúciójának
következő lépcsőfoka valószínűleg
nem pusztán biológiai lesz,
hanem technológiai és biológiai,
az második önmagában megszűnik,
az első pedig beszívja és átalakul
és ki tudja mi születik,
de bármi is lesz,
a része leszel,
mint sejt-adat,
azt nem fogja tudni ki voltál,
csupán a része leszel,
ahogy ma te sem tudod,
mit gondolnak a benend
élő baktériumok
milliárdjai.

jhhdfhkhghkd74654564

Filfek zörögnek a pulton, zöld a távlat szeme,
az origója papírrepülő, papucsai bolyhokat lengetnek a szélben,
London belvárosa egy orkán ánusza,
beszívja a lelkeket miközben gyengéden manipulál,
falovacskákat görget az idősödő puruttyaság,
zeelllerszárnak öltözve szomorítják
a margókra firkált fogadalmakat,
ígérem nem pislogok holnap,
no elidegenedés nincs szalon fékezés
a vég rosszul elszavalt pitvarzörejei előtt,
két végletből valék, az első ugyanolyan kobaltkék
mint a hátsó kisablak, jól a jóra bólint,
közben az ég szegecses felhőit tartja,
lehetne más, szomorúbb a reményeknél,
idegenebb a köszöntéseknél,
félbe mártott krokodilvigyor,
hammog rajta közben hasmenését
a vágyott disszharmónia zajában aszalja,
az "én" veszélyes feltételezés,
olyan mintha léteznék, itt ülnék,
fognám a hamutartót,
kemény fej-héjadat feltörném vele,
sóhajtva unnád, kacagva nem unnám,
lehetne bármiféle szabad pillanat,
egy áttetsző gömb Bosch kertjéből,
közömbösül istentelen repkedés
a kótyorgó delejek tömítés nélküli légző kattogásában,
őrlött fegyelmezés,
egy bőrfotel huzaton cuppogó nagyajak hófehér hóleve,
avalancs, bakalancs, szurikáta és majoranna ízesítésű nyálcsík,
a minden kocsmában ugyanolyan
piszoár illatosító szagába burkolt szent ágoston,
érdekel ez még valakit,
levetett rongyok ágyi poloska petéitől nyüzsgő úristene,
valódi ágyéksikamlás tűzálló felülete,
észak angliai esőt szitál,
hazafúj manchesterbe, blackley gyomorfekélyes utcáira,
a heaton park reggeli ködébe,
puha lábujjaid vánkosára,
minden tanulság nélkül,
valamerre muszáj eltévedni,
nem lehet túl pontos a mérgek adagolása, emiatt
tovább agonizálsz az élettől mint vártad,
csodacsíra boltozatos díszbörtönben,
rácsozott ágyneműn alszol,
örökbe feszített álomba merevedve,
belőlem nincs több kikelet,
se termékeny tavasz,
vajákolás vagy ráolvasás,
csupán az a rettenetes mázlemaró szimfónia,
melyet csak akkor hallasz amikor elfelejted magad,
az emlékezetkéregetők ledér plusszai selyemfókák,
fejnek és murrognak,
mellső lábaikkal kedvesen meggyomroznak,
mellékveséket fejlesztenek két pislogás közt,
de elfelejted őket is,
mint mást, másokat, így körben, ííííí
gy félve a törött démonok zihálásában,
szaggatott vonaglás mente,
dumdurumm röhögés kéttorok íz-konfliktusából,
neu neu itt a borogtás, homlokselyem szipogtató magánya,
valaki elereszt egy sárkányt,
combok szaladnak utána,
szaglásszák nyomait,
szikszalaggal helyregyógyított birizgélés,
hadd sűrűsödjön ami kevés,
nagybetűs üdvözülés firkája az aláírásom,
az vagyok a kocsonyában,
mit hagytak rohadni a kóstolásig,
szeretném ha még gondolhatnék rád,
csak ennyi erőszak,
az összes remegés szabálymentes felhősemmi bája,
így feszül reája, emléknek hagy,
nincs vágya,
vágta, elme nélkül kíséri magát,
ugyanabba a reménnyekkel teletömött ál-valóságba.

JTR3547IOPdfnK

A végtelen meg az idő, meg az anyag
egyik se létezik, a besűrűsödött energia
illúziói, amit értelemnek, eszméletnek
nevezünk, az pedig nem több, mint
az energia véletlenszerű őrült játéka,
a milliárdszor milliárdszor milliárd
lehetőségek közül egy, de mi csak ezt
az egyet látjuk, ezt nevezzük világnak,
és minden alkalommal azt hisszük,
hogy ez egyedi, központi, jelentős,
intelligens, felsőbbrendű vagy isteni,
bármire képesek vagyunk, csak ne
kelljen a véletlen, jelentéktelen,
közönséges valósággal szembesülni,
kell valami, ami miatt érdemesnek
tűnik létezni, szaporodni, vagy 
egyszerűen csak reggel felébredni,
pedig a valóság, sokkal felemelőbb
mint a hazugság, tudni, hogy az
anyag amiből vagyok, valójában
energia, hogy a bennem lévő elemek
a víz, szén vagy a vas csillagokban
keletkezett és több milliárd éves,
hogy ez a bolygó, ez a sok élőlény
csupán a saját szerencséje által
létezve száguld a Nappal és Tejúttal
együtt valami nagyobb vonzás felé,
egyszerűen felszabadító, mert nem
kell csodákra várni és hazugságokra
építeni, megnyugtató, hogy ez az
egész csupán épp annyira véletlen
mint bármi, ami az energia állandó
nyüzsgéséből következhet, létrejött
bármikor korábban és a jövőben.

Odakintmindenkéék felülről főleg, az ózon végül lefolyik a kiüresedett fészekaljak körmére, így többé nem szimbolizálnak téged, hiába fújtak el a tenyerükről, nem lettél gyermekláncfű magcipelő ernyője, a vörös madarak tollai közt rejtőző szemeid közelébe rejtőztem, nem beszéltünk, néha összenéztünk, a könnycseppek a tollpihék végein megtapadva felnagyították a napsugarak fényét, ebben mosakodtunk.

Sokféle nyelvünk van. A néni a bódéban azt mondta nem szereti ha embereket állatokkal jelölnek, mert az állatok ártatlanok, nem jók, nem rosszak, csak élnek - ezért kifjezetten viszolygott, ha Rákosira azt mondták disznó, Johnsonra, hogy selyemmalyom, Kádár úrra, hogy patkány, ezt a mostani vezetőtl egfőképpen újra disznózzák, bár már görénynek, patkánynak és gecinek is hallottam nevezni - mesélte. Nem figyeltem rá, mert utáltam a politikát, a "geci" meg amúgy sem egy állat, inkább csak egy állapot - tehát eleve gyanús az egész. És különben is, ki figyel egy bódéban lakó nénire?

Be tudta fordítani a szemét, teljesen hátra, elöl csak a fehérje volt, mint két nagy galambtojás, közben a hátán a szőrt felborzolta és elkezdte ledobálni magáról a gönceit. Amikor beléptem a nappaliba éppen az alsónadrágot cibálta le magáról a térdén próbálta keresztül vezetni, én elkezdtem mesélni neki az egész életének a teljes értelmetlenségét, mire ő csak hümmögött, "függővé lenni a függőségektől, ó. jaj az önreflexiók reggeli mellé, kívánatosan" - mondta, én bólogattam, pedig nem értettem. Folytattam a szövegemet és amikor hadarás közben újra ránéztem már teljesen meztelen volt és a tarkójánál épp elkezdte lefejteni a saját bőrét, rám nézett és láttam, hogy megijedtem, az mondta "azért kell, hogy a tudata párája kiszabadulhasson a rejtekéből", próbáltam értésére adni, hogy ebbe bele fog halni, de megnyugtatott, hogy tudja mit csinál és ha ez engem zavar, akkor menjek ki és várjam meg az előszobában amíg ő befejezi, körülbelül hét-tíz perc, utána gyorsan felöltözik, visszabújik a bőrébe és már jön is, utána megtárgyaljuk amiért valójában jöttem, van egy csomó jö ötlete.

Esték csillagmosolyból, az élet egzisztenciahiányférceltzokniban, zéééé és vééé, alakot mart mellé, olyan álmos, annyira dermedt. Elégedetten patogatta az előtte lévő légbuborékos csomagolópapír apró buborékait, az ujja közt forgatta őket, a levegőt összepréselte bennük, amíg csak ki nem, pukkadtak, minden egyes, pukkanásnál felriadtam az álmomból, épp arról volt rémgondolatom, hogy elromlott a mosógép, a hátulja kigyulladt, nem fértünk hozzá és emiatt elkezdett égni a konyhapult, majd a tűz átterjedt a redőnyre, a linóleumra és végül az ajtó is lángra kapott. Eközben mi kénytelenek voltunk kifele hátrálni a lakásból, a füst egyre sűrűbb lett, fura alakzatokat kezdett formálni, rosszat sejtettem, lehúnytam szemeimet és próbáltam több részre szakadni, tudtam, hogy, képes, vagyok, rá, hogy minden bennem rejtőzködő személyiség külön testre keljen, de végül feladtam, nem történt semmi, csak egyre nagyobb lett a füst és a forróság, valaki kihívhatta a tűzoltókat, mert rövid szirénázás után valakik dörömböltek az ajtón, tudtam, hogy a narancssárga overallos, őzfejű tűzgyilkosok jöttek. Nem tudtam melyik a rosszabb a tűz, vagy azok, végül eszembe jutott, hogy a fürdőszoba mellett van egy apró repedés a falon és azon talán el tudok menekülni mindkettő elől, elindultam az irányába és rövid keresgélés után meg is találtam a repedést, kis fészkelődés után átpréseltem magam rajta. Egy másik lakás hálószobájába kerülhettem, háló lehetett, mert egy bevetetlen ágy volt ott, a közepén elterpeszkedve valaki feküdt, látszólag aludt, arccal felfelé, egyértelműen lélegzett, rám se nézett, rá se néztem, megpróbáltam kiosonni a szobából, de amikor kinyitottam az ajtót, csak fal volt mögötte, nem mertem hátranézni, mert olyan hangot hallottam, mint amikor valaki felül az ágyban.


Organikusan beértem - nyüsszögte ki az internet legsötétebb sarkából, mostantól a Bibliát göebbelsi propagandának tekintem - vihogta, összeszűkítette a száját, kipréselte a málnaszínű nyelvecskéjét és felfújta a két arcát, mint egy béka. Végül bevallotta, hogy nem akart mást, csak hatalmat és egy kis pénzt, ezért amikor rájött, hogy itt mindenki fél valamitől, eszébe jutott, hogy talán ha úgy tenne, mintha megvédené őket, ezzel egyidőben riogatja őket, akkor talán odafigyelnek rá, működött a dolog, egyre többen küldtek felé olyan jeleket, hogy hálásak a védelemért, nyugodtabban alszanak és köszönik. Ez jól esett - bevallom, mondta és kacagott. Tudod, innentől kezdve nem volt megállás, egyre több ellenséget kellett kitalálni és erre a legjobb volt, ha a meglévő, valós problémákat százzoros és ezerszeres nagyítással, átfestéssel, hozzáköltéssel tálaltuk és közben minden általunk kreált, de persze titokban kreált - nevette, szörnyhoz adtunk ellenszert, emellett csoportokat hoztunk létre, melyekre azt írtuk "nemzeti", "hazafias", "keresztényi", "igazhitű" - és és és, mondta térdét csapkodva a nevetéstől, működött! Nem hittük volna, de elhitték és onnantól már a mi kvázi tulajdonaink voltak, bármit tehettünk, elvehettük a tulajdonjogaikat, házaikat, gyerekeiket sét még a hitüket is, mert csak azzal voltak elfoglalva, hogy rettegjenek, gyűlöljenek és végül legyen aki megmenti őket. Én nagyon élveztem és mellékesen jól is élek ebből - mondta minden álszerénység nélkül. Tudod szinte bárki megtéveszthető, csak a megfelelő időpontban kell a megfelelő csalit bevetni - persze vannak kivételek, mindig, mindenütt vannak olyanok akik figyelik a bűvészt, de olyan kevesen vannak, hogy ha fel is állnak a színpad előtt, hogy leleplezzenek - senki nem figyel rájuk, hiszen a többség hinni akar.

KQ4k5i2nfjekf

Kihordja magát, hetedhónapos gubó,
mindeközben lázat locsol maga köré,
levelek a szád szélén hajtanak,
alattuk állok legelnek,
bogarakat etetek lerágott körömdarabkákkal,
ezeket tavaly hagyta itt kisjézus,
valamaikor a karácsonyi nagybevásárlás
és a keresztrefeszítése időpontja közt.
Tovább kellene élni - ma is, holnap is,
legalább a péntek esti ivás közepéig,
ígérem szombaton magaddal vihetsz.
Félárbócos gaz patacsattogtató ősmókus.
A bátrak nem hagyják,
hogy mások termékenyítsék meg
a lehetséges szülőgépeket,
eléjük mennek konfettit köpdösnek,
verseket szavalnak, közben kiválasztják
a legszebb esőfelhőt, melyet a közösülés előtt
átnyújtanak a kedvesnek. Szia Ell!
Elképzelem, hogy itt vagy és  élsz,
mégsem kötötted fel magad
a panelotok pincéjében arra a vaskos,
valószínűleg szennyvíz-elvezető csőre,
ahol anyád talált rád. Volt egy rajzod,
évekkel korábban adtad,
az a ház volt rajta alulnézetből,
előtte fák és egy utcai lámpa.
Már sok éve - amikor részeg vagyok
és éjjel odakint, egy lámpa alatt cigizek,
néha azon kapom magam: veled beszélgetek.
Egyikünknek sem volt igaza,
de te mindig bátrabb voltál, azon mosolygok
amikor egyszer csattanós maszlagot ettél a határban
és egész éjjel ott feküdtél dzint bénultsn,
egyedül, később vigyorogva mesélted.
Esik és részegek hazafelé,
ez a csend mélyebb mint szokott,
talán valami végsőfélét szimákol a légben,
ki tudhatja mitől lesz fűszeresebb a dolgok jelenléte.
Üresedés előtt még elképzelem,
amint arról ábrándozok,
hogy ez itt csak egy rossz képzelgés,
nemsokára ébredek, nyugodt leszek,
mellettem az alvás előtt olvasott könyv,
az ablak nyitva és a résen
baráti fehér fény gőzölög be,
csend van.

DRui6452POlk

A posztkapitalizmust nehéz elképzelni, mert a kapitalizmus
csupán egy szép eufemizmus az emberi alaptermészet minden
mocskára. Nem lesz posztkapitalizmus amíg ebben a formában
létezünk, mivel még egy harmadik világháború után, ha újra
barlangokban élnének a túlélők nyomorult hordái, akkor is
újra kialakulna egy maihoz nagyon hasonlító világ, azért
mert a biolgóiából ez következne: túlélés, szaporodás,
létfenntartás. A kapitalizmus akkor fog eltűnni ha mint biológiai
faj megszűnünk létezni és a tudatunk egy olyan mesterséges
testbe kerül, ami örök életű és nincsenek olyan primitív szükségletei
mint az evés, ivás és a halál elkerülése. Egy ilyen lény minden
addig felhalmozott emberi tudást birtokolni fog, a teste
olyan apró lesz amennyire kicsi egy mesterségesen,
atomokból megalkotott test csak lehet, egyéni tudata lesz, de
önmaga lesz a hálózat is, egymagában reprezentálja az egész
emberi fajt - mint előzményt, de az útja és léte többé nem 
kötődik semmihez ami ma a létünkhöz szükséges. Nem kell
neki hiearchia, tőke vagy hatalom, hiszen egyikre sem lesz
szüksége. Személyiségek, fajok, események milliárdjait
szimulálhatja önmagában, akár mesterséges evolúciós
folyamatokat hozhat létre, miközben a világűrben utazva
felfedezi azt, amire az őse: az ember egykor csupán vágyott,
vagyis egy részük. A jelenkori ember egy evolúciós lépcsőfok
ebbe az irányba, illetve, pontosabban egy lépcsőfok-lehetőség.
Vicces olvasni azokat a könyveket, ahol hatalmas űrhajókon
utaznak és pont ugyanúgy néznek ki az emberek a jövőben
mint ma, sőt császáraik meg királyaik vannak. Ezzel a sok
butasággal szemben, az ember mint makro-méretű faj
még a Naprendszerből sem tudna kijutni. A mélyűrben csak
akkor tudunk utazni, ha mint pusztán biolgóiai lény 
megszűnünk létezni és a méretünk, kiterjedésünk és
létezésünk inkább egy atomokból összerakott mesterséges
alakzat lesz. Persze, az is lehet, hogy mire ezt elérnénk
már rég kiirtottuk magunkat, ha igen, akkor mindez majd
a következő fajra vár. 

FE754mnREW

Nincs végső és nincs szélső, összemosódás,
Sokvégletű omladék magát húzza a sötétbe,
A néma és vak szingularitás rángása önálló
állatként bácsikat és néniket ereget befelé,
A Holdat is beszippantja, bár felébredtem
folytatja, mintha helyettem álmodná magát,
belőled - kivájja a valóságot a héjból, nincs
többé egyetlen irányítható pont, perspektíva
vagy belátható felület, ilyenkor ha próbálsz
fülelni: az ott már nem csend, inkább a hang
hiánya, az nem sötét, hanem a tér hiánya, más
mint amit ismertél, de mivel az idő is elmúlik
már, nem tudod átgondolni és bár a túlvilág
éppúgy hiányozna, ha lenne lelked: de nincs,
ezért csak az átmenet ezredmásodpercei utáni
semmibe vezető utat érzed - olyan mintha
kicsit hosszabban aludnál, mint ma délután,
amikor még tele voltál, ezerféle reménnyel.

EP3456MXdf4

A vasárnapot meg kellene szüntetni,
mert túlságos, valakiről lehúzza a magányt,
feni a csőrét és rád kopogva mintha mosolyogna,
pedig csak férget keresett. Vigyél két körrel balra,
ahol az a tisztás vár, karjaival feléd nyúlva
tegnapi esőre vágy, szeme alatt ráncos bőrrel
mosolyodra vadász, könnye gúny, reményt
hörögve kihátrál rajzlapra vázolt
tested mögül, viccmagister.
Szélben ülök, a ponyván ketyeg az eső,
miféle jóga a hullamerevség?
Köveket szül és port köhög,
nem szépít, csupán újraél bármit,
három kacsintás közben a lég billegtető
puritán szusszanása a ritmus,
vagyok és nincs kibúvó. Elmerülök
a folyamokkal töltött piszoárban.

LOW637NMERT47

Pont az ellenkezője történik annak amit tenni kellene,
az emberek azt hiszik, hogy az a kegyelmi állapot
amiben az elmúlt néhány évtizedben élhettek az örök,
a növekedés mítosza, az internet virtuális világa
és a fogyasztás, a kényelem és a konzumidiotizmus
szentsége csodás elegyet képeznek,
mint egy hordó puskapor. Az összeomlás utáni
erőszakhullám olyan szinteken fog tombolni,
amit ma nehéz lenne leírni. Az apokalipszis nem létezik,
sátán és isten sincsenek,
a pokol és a menny,
ahogyan az emberi lélek is: csupán olyan fogalmak,
amelyeket azért használunk,
mert egyszerűbb bűnbakot és kibúvót felmutatni,
mint a saját önzésünket, aljasságainkat és mérhetetlen
önimádatunkat kielemezni, azért kielemezni és nem beismerni,
mert a beismerés
bűntudatot feltételezne - ez viszont csak kevesek kiváltsága.
Az emberek többsége büszke arra,
hogy önző és önimádó - ez itt az Ostobaság kora,
amikor még a legőszintébb könnycsepp is csupán önmarketing,
porszívóügynökség az egész világ, a legelementárisabb,
legprimitívebb és legbestiálisabb a példa,
a tudás és a tudatlanség közti határvonal relativizálása,
a hálózat összekapcsolta és önbizalmat adott az ostobáknak,
az iskolák írni ás olvasni képes ostobákat fosnak ki magukból,
akik azután boldogan menetelnek a legelvetemültebb üzleti modellek,
társadalmi rendszerek és összeesküvé-elméletek mentén.
Egymás mellett létezik a csordaszellem: fasizmus, nacionalizmus,
vallásosság és a kvantumfizika, milliárdok használnak
olyan technikai eszközöket melyeknek sem a technikai működési
alapelveit nem ismerik, sem a használatukra nincsenek kulturálisan
felkészülve.  Ez természetesen nem új dolog,
soha nem volt ez másképpen a történelemben,
az újdonság csupán annyi,
hogy az információk gyors áramlása miatt felgyorsult az,
ami eddig csak lassan történt és emellett az emberek számának
növekedésével a planétánk testén sokáig csak ártatlan
karcolásnak tűnő emberiségből áttételes rák lett.
A kérdés csupán az, hogy meddig bírja ezt a borzalmas kórt a bolygó
és mikor jön el az a pillanat, amikor a gyógyulás elkezdődik.
És amikor elkezdődik, akkor ez az egész szarkupac
a nevetséges gazdasággal, katonasággal, marketinggel, 
munkaerőpiaccal, médiával, vallásokkal, filozófiákkal,
tudománnyal együtt egy olyan emlék lesz csupán,
melyet vagy teljesen újraépít majd egy maroknyi
túlélő, vagy teljesen a homályba vész,
miközben lassan, néhány évszázad után begyógyul
a bolygónk bőrén

YH365EZuioKJ3

A szavak számok, a fák vizek, 
Oldalukra dőlt emberek a járdákon,
jelzőtüzek, háborúk, politika,
zabálás és ürítés: propaganda.
Szimbiózisban a naplementével,
Hogyan hihettem el, hogy élünk?
Vagy ha élet ez, akkor miért?
Szabadság van, szabadok vagyunk,
az autonómia illúziója, igazán
remekbe szabott kiváltság.
Miképpen lehetnénk befejezve valami
által? Szögletes könnyek kopogása
a konyha padlóján. Nem kell rossz,
nincs szükség mélységes fájdalomra,
rabságra vagy megaláztatásra,
elég a mindennapok
pókfonala,
ennek szorítása a leggyilkosabb,
mert nincs ellenméreg, túléled vagy nem,
idő nélkül, teória, filozófia mentesen,
vagy leszel holnap reggel, vagy nem.
Majdnem ennyiből áll az egész,
leszámítva a kiszámíthatatlant,
ez az emberi lét közömbös valósága,
a nevetséges civilizációnk
tartóoszlopa: létezni vagy sem.
Nehéz elfogadni,
még sincs több, akármit teszel,
értelmetlen vagy és az utódok nemzése,
a vagyon felhalmozása, vagy
a folyamatos élvezés ezen nem változtat,
abszurd módon az egyedüli őszinte kijáratnak -
melytől szétporlik az
arrogancia, az elnyomás és hatalom
tehetetlen lesz - az öngyilkosság tűnik.
És talán emiatt, szinte minden kultúra
lenézi, próbálja stigmatizálni, vallási
babonákkal tiltani, gyávaságnak
bélyegezni: félnek tőle, ugyanis
nincs hatalmuk felettem ha nem létezek,
és ez zavaró, mert az általa elért szabadulás
utat enged az őszinteségnek,
az önfeladásnak és az önzés logikája
számára ez ijesztő. Beszélni róla
és megtenni: más. S bár az élet
által elérhető lehetőségek és a puszta
létezés nem ok a létezésre,
maradni mégis érdemes lehet,
mindenkinek más magyarázattal:
tanulás, élvezés, gyávaság,
életöröm, szerelem, dac, gőg, hatalom,
szinte akármi, persze ezek nem valódi
okok, ezektől még épp oly értelem nélkül
leszek, de mégis létezhet valódi létok is,
amikor tisztán látsz valamit,
amikor őszintének érzel valamit,
amikor jónak hiszel valamit,
amikor bármitől egy-egy pillanatra
jobb érzés létezni, mintha nem lennél,
talán ezekért a pillanatokért
van értelme maradni,
de ebben nem vagyok biztos,
talán ez is csak kibúvó,
hogy ne öljem meg magam,
ami nem baj, mert ezek 
a kibúvók hagyják
becsapni magamat.
És ettől élhetek.
Ami miért is jó?

IOplkjd536uwer29

Fáradtak az autók, orrukkal túrják egymás farát,
a fények alapján este lett, a cipőm talpa fekete
árnyékkal körberajzolja magát,
a st albansi beershop előtt poharakat köhög
fel egy részeg,
a holnap reggel
ádáz porhintésnek tűnik
"should be good,
should be good" - magyarázza valaki mellettem,
közben a meggyes műcigijébe büfög,
a pokol most épp vonzó ajánlatnak tűnik,
egy bő farmer járkál és telefonál,
fehér hasa kilóg a farmeringje alól,
beleszúrnám az ujjam a köldökébe,
hátha cuppanna egy nagyot,
úgy tűnik, viccesen
beállt az élet egy szaggatott vonal mentén,
itt röfög és nem akar múlni,
a farmerosnak rekedt hanga,
bohócos orra és napraforgóvirág haja van,
"do you know what i mean" - prüttyögi a Should be Good,
Liverpoolba kell mennie holnap,
remélem emlékszik majd rá.
Majdnem tavasz van, olyanfélék az illatok,
ha nem fázna a kezem - március is lehetne,
"all right mate" - mondja a Should be Good
és bekalimpál a söréhez, fülhallgatót vesz
és szomorúan az asztalt nézi,
szerintem PR-os vagy HR-es
nyomás alatt lett alkoholista,
én közben úgy döntök: záróráig maradok,
hátha sikerül lealjasodnom a legszélső fokozatig,
motoros futárok búgnak mögöttem,
viszik a tápot a vályúkba,
néha felnézek az égre, csillagokat keresek,
de csak neonfény van,
éget a borzongás,
szavalok egy nekrológot magamban,
vigyorgok közben,
mint egy sáska a bokorban,
oldalt egy hirdetőfény 9.99 ért kínál large pizzát,
egyelőre nincs ott senki,
majd éjjel a hazafele tántorgó részegek
megveszik a kiokádni való alkoholszívó vattának,
tulajdonképpen gyönyörű itt,
talán átmegyek máshová,
másik helyre, ahol több a félőrült szempár,
ez olyan giccses, mintha rózsákat néznék
egy kisvárosi műkedvelő tárlaton,
semmi magad alá huggyozás,
sehol egy tisztességes rókázás,
földön fetrengés,
csak virágok, kimért perspektíva,
bodros felhők,
fantáziából odafestett, odaillő falombok,
lassan egy újabb cigaretta közeleg,
a camelos doboz tetejét úgy téptem le,
hogy a rákos tüdő fotója csak félig látszódik,
komótos füstök bűnös karikái,
Pozsony jut eszembe,
a Duna parti kofolás kocsmák zsíros padjai,
a petrzsalkai panelek közti kóválygás,
sosem volt arcok akkori, fiatal változatai,
hol lehetnek? Én itt, majdnem ugyanúgy,
csak közbejött néhány évtized,
már nem tudnék szlovákul csevegni,
olvasni talán igen,
de azt sem érteném teljesen,
leginkább magamban tudok társalogni,
égett szagú mormogással,
defektes dadogással,
önmagam gúnyos makogása lettem,
ezen most nevetek,
na nem sokat, annyira nem érdekes,
közömbös savgyökök, 
orrtalan arrrccal nézegetik
a szúnyogra hasonlító pofámat,
teli teli teli,
valamivel, amitől minden súly
még nehezebb,
elnevezem magam ipszilonnak,
végre nekem is van személyiségem
akire hivatkozhatok,
talán még meg is szólítanak,
vagy rákérdeznek a hogylétemre,
esetleg összehajtogatnak,
hazacipelnek sörnyitónak,
vagy klotyókefének,

AF3opEW218N

Az élet múlását feledni, minek? Inkább
kiélvezni kell, egyszerűen szórakoztató,
ahogyan a paránytól az óriásig: magát
sajnálja, féltve menti az életnek nevezett
kémiai reakció, berzenkedik a tudatosság,
teszi a dolgát a tudattalan, pedig csupán
újrahasznosít az adott univerzum rendje,
nem kell rettegni, vagy értelmet keresni
egyszerűen csak leülök egy padra, sört
iszok, rágyújtok és hagyom, hogy lassú
berúgás mellett egy lépéssel közelebb
jöjjön a pillanat, amikor a szerves létből
majd újra szervetlen leszek, mindenféle
különösebb érzelem, önsajnálat esetleg
művészkedés nélkül. Nem kell elfogadni,
nem kell elutasítani. Úgyis megtörténik.