Az a csend, az egyedüllét hallgatása,
nem a magányé, a fájdalom nélküli,
önsajnálat híján egykedvű merengés,
magától is távolságot tartó nyugvás.
Amelyikben a tárgyak mesélnek,
a polcok és a lámpák szemeikkel
követnek, amikor nem hív senki,
nem állnak alakzatban, hallgatnak,
alig világítanak, szánakozás kizárva,
ez az a furat, az érinthetetlen ágyás,
melyben ringatózva fekszel saját
kallódó múltadban. Magadhoz
beszélsz, mint védtelen állatot
simogatsz, történeteket rajzolsz
anyádról, régi szemekben rezegsz,
tükörként élsz egy csepp felszínén,
tudatodban az eszmélet rétegei
egyensúlyukat veszítve lezárnak.
Ez az a gondolat, ahová nem ér el
semmilyen kéz, egyedül téblábolsz,
mint a legvégén, az elsétálás előtt,
és a visszatérés esélytelensége,
csak a szokványos jelen, mint minden,
mégis emlékszel rá - úgy hiszed,
hogy a felejtés, csak az idő játéka,
majd múlik, sebtapaszt raksz rá.
No comments:
Post a Comment