képek, betűk

A végtelen túl kínos,
felemészti a párhuzamokat,
akármennyire vagy innen,
megmaradt az a néhány,
említésre méltó pillanat,
amikor nevemet kimondták,
ijesztő volt. Belül héjak sorozata,
nem hittem, hogy általános,
de végül mégis,
mindenkiben ugyanaz bujkált,
a beteljesítés, vagy a beteljesületlen
hajszolása, megtalálni a létezésből
a fájdalommentes kiutat,
kitapogatni
az égen a milliméternyi kékséget,
a szürkeségben azt az egy fűcsomót.
A teáscsésze aljáról rám
bámuló szem voltam, 
mely egyre távolodik,
végül, amikor már nem ismerem fel,
dúdolása könnyedség két súgás közt,
háttérzaj a vidámság és a borzalom határán,
az élet, vagy amit annak nevezünk,
jégkockává fagyott sikollyá dermedt,
és körben a milliárd nyelv és hajszálgyökér,
ezt nyalogatta, olvadásig: 
reszketve
egymást álmodják, és
a történelmek közt
felbukkanó réseken át,
a bemenetek és eredmények variációi,
újabb sóhajokat fújtak, megszülve
egy következő sorsot, melynek
a magyarázata újra nulla,
hasztalan kérdésekben létező,
vigasztalan tenger,
a valami trükkje a csendes
és sötét semmi,
újra létrehozta ugyanazt,
amit éppen elfeledtünk.