Áthallgat felőlem a csorbult tudat,
figyelem a neszelő bogarakat,
a köldökömön át ereszkednek
a pokolba, előtte a gyomromban
pihennek, később újra hallom
rágásuk, érzem, hogy az agyam
felé indulnak, ott akarnak aludni,
azt képzelik, hogy kemence, ahol
melegedni lehet. A városba betört
a tengervíz, az emberiséget
átneveztem Patkánykastélynak,
a zabálásnak és a dekadenciának
ezt a nagyszerű vergődését
a rizsporos parókában, széttett
combjaik közt műanyag flakonokkal
játszó, falloszukra bankókat húzó,
fogkefékkel keringőző győztesek
adják. Az épületek törésvonalai
közt medencékben rabszolgák
milliárdjai szívják a megmaradt
életet, csendben lenni nem mernek,
mert meghallanák benne a saját
lelkisimeretük alig sercegő sikolyát.

Fények, belőled, belőlem,
a holdak és testrészeink úgy
nőnek ránk, mintha hagyatékaink
lennének. Nem történik fontos,
csak egyszerűen ugyanaz újra.

Széthasadt szemhájaink mögül
másolatunk arcélét bámuljuk,
ott egy lejtő, a gödörbe vezető,
ezt átlépve nincs harag, bánat.

Cseremlyként lassan egy irányba,
a víztesteink perceket lakmároznak,
megálmodják, hogy összefonódva,
vagy külön pusztultak el akkoriban.

Az autók moraja árkot váj a napfénybe,
árnyak menetelnek az állomás felé,
előszedták a nyári ruhákat, ezekben
libegnek. Megnéztem egy videót,
volt benne egy whippet, percekig
sírtam, elég ha én tudom miért.
Az énekesmadarak dalai összefűlnek,
csomóként húzódnak össze az udvar
fölött, valamire készülnek. Az ablak
alatt a virágok azt mondják, hogy
szépek a felhők, a szájaik csupa
jóérzés színű selyemkesztyű, puha
a tapintásuk. Úgy fekszem, hogy
a tükörben nem látom magam, csak
a radiátort és a szegélyleceket,
így nem tudtam magamnak integetni.
A szőnyeg bolyhai tengerhullámok,
delfinek mosolyognak rám közülük,
az ágy mellett hagyott könyvek
mögött két cápauszony keringözik.
Gondolatban sétálok, megteszem
a kelleket és élek, nem próbálok
úgy tenni, mintha olyan lennék,
ha álomból ezek a séták, véremből
nőtt virágok, akkor odaképzelek szirmai
köré egy lepkét. Karok nőnek ki
a szellőzőből, talán a tegnap
kidobott pók jönne vissza, a nap
sugarai karcolgatják a falakat,
a bal kezemmel a pólóm alá nyúlok
és a szívemet felhúzom a torkomba,
mert hallgatni szeretném ahogyan
dobol. Végül álmos lettem,
szenderegni próbálok, de a fülemben
a dobogástól csak forgolódok
és képzelgek egy álomról, melyben
együtt szaladunk valamerre, egyfelé.
Végül elalszok és azt álmodom, hogy
egy varjú károg, miközben boltba
készülök és nem érzek semmit, csak
egykedvűen indulok a bejárat felé.

Honnan lesz csend hajnalra? Miképpen
hagyja abba a zsivaly a folyamatos éji
zizegését? Miért rettegnek a halkban?
Talált kérdések, nincs bennük az
állítás. A búbánat nélkül maradt,
karamell illatú rothadás búráját
fejbúbomtól a talpamig húzza,
fuldoklásomnak úgy tapsolok mint
egy önfeledt gyermek. Nyitva az ablak,
hallgatom a péntek estéből hazafelé
tartó részegeket, majd odahaza
megnyugszanak. Az ágyban, arccal
lepedőbe halva megélik a mámor egyetlen
értékelhető kacsintását, az értelmetlenségre
eszmélés mámorvigaszát: azonnal elillan.
A lakásokban hasonlóak a zajok, minden
albérletnek megvan a saját dobolása,
ebben a bojler és a Hatfield Road
autóinak és járókelőinek a magasai,
a mennyezetről leereszkedő pókok
némasága és az öregecske ajtók csapódásai
adják össze a halálomat. Nem akarok tudni
semmit, csak elviselem, mint magamat.
Közben a gondolkodás minden formájából
kibújnék, persze nem lehet. Magamban
beszélek, már az utcán is és nem értem
miért kell félni. Csak teszem. Sebek
vagyunk, próbáljuk gyógyítani és eltakarni
a gennyet, köröttem mindenütt álmodók,
a falak és ablakok mögött szuszogva
gyógyulnak éppen, egyenként simogatnám
minden borzalmukat, egyformák vagyunk
a reménytelenségben, ördöginek gondolva
a többieket, a bőrünk várfal, ormán a
vigasztalhatatlan dolgok könnyező
alabástrom formái, színes, perverz
gorombaságokkal és világos pillanatokkal
összekenve. Az élet az eszmélet ránca,
a következmény oka, fogzó árnyékát
odaképzelem a háló ajtajára, kezeit
a füle mellé téve szamárfüllel integet
vissza, jel: hogy ideje mosolyognunk:
ok és indok nélkül, csak mert létezünk.

Félsötét, zárkaszerű irodák
asztal-szék magányában, odalent
dinoszaurusz formája van
a járókelők árnyékának.
A két épület között rágók,
esőcseppek kergetik egymást,
kecses nyakuk és kukac testük
megcsillan a neonfényben.
Az elmúlás háttérmorgása
cipőkötőként tekergeti
a formákat, keresztre feszíti
azokat, akiknek el kell múlniuk
ebből az univerzumból.
Talán engem is kiválaszt végre,
magához int, fakeresztet
nyomva a kezembe: "lódulj!".
Micsoda szagtalan színdarab!
A felhők egybefolynak,
szürkés folyamatba zárt
arcot formázok belőlük,
így egyetlen lényként
figyelheti a teltebb
árnyalatokba tekerődzött
lombokat és épületeket
a Temze mindkét oldalán.
Az idő egy elrontott
grafikon y koordinátája,
hol vagyok rajta? Lassan
eregetjük a mellünkből
az interaktív genézishez
fűszerként használható
anyatej-tejbuborékokat,
a felfúvódott fehér gömbök
emlőnktől padlóig nyúlnak,
ott ülünk bennük, egymást
átkarolva, fülünkbe susogva
valamit amit nem értünk.
Majd a kipukkannás után újabb
tejgömbben jelenünk meg,
fel-fel villanva, és innen
figyelve: könnyező halottként
ezermúlt emlékek magvaiból
erdőt ültetünk asztalom köré.

Beszívom a mai délelőttöt,
nyeltében olyan illúziót kelt,
mintha az életnek hívott
folyamat vérünk habja lenne,
rozsdás ujjaival átfog,
felfújt arcának gömbjében
fuldokolva - elképzelem
a táncoló napsugarakat.

Az eszmélet kétirányúsága
egy rövid időre megdermed,
ujjnyi ösvényként térdeim
közt a végtelen felé mutat,
egyszerűnek érzem. A félig
nyitott ablak előtt a szél
a redőnyt táncoltatja,
olykor egy autó, motor vagy
cipőkopogás csendül - majd
halkul. Mintha valami igaz
lenne abból, hogy az embernek
dolgai: a gazdaság, politika
vagy a filozófia fontosak.

A beáramló hűvös elringatja
az elidegenedést és tudathagyást,
néhány órára elhiszem, hogy
ez a tapasztalat egy jelentéssel
bíró struktúra, elhiszem,
hogy a munkámnak van jelentősége,
ideig-óráig elfogadom, hogy
az akarat létező, elképzelem,
hogy van értelem, cél és, hogy
a zabáláson és a folyamatos
pusztításon kívül másra is képes
ez a faj. Végül elálmosodtam,
közben az árnyékok megnyúltak,
a lillázó káprázat mögül
a pusztítás, kapzsiság, szeméthegyek,
gyilkolás sikolyba csomagolt
érzetei szivárogtak elő, barnás
foltokat hagyva a retinámon,
apránként adja vissza azt
a reménytelen fuldoklást,
amelyet leplezni próbálunk,
bármilyen trükköt bevetve,
hogy túléljünk holnapig.

A fogaik a szájakban égi redők,
égboltból kibontott szivárvány
hajöblök, árbócok merednek füleink
mögül, a szemöldökeink felett
véres csőrű sirályok marakdonak
egy eldobott Mc Donalds menü
maradványain.
Egy eldobott menü maradványain.

A virágok szirmai júlisban már
haloványabbak, olyanok mint
öregedő nemi szerveink színe és állaga,
vagy az érzékeink, végül majd lehullanak
velünk sírunkba.
A szirmok júliusban halványulnak.

Próbálom elképzelni az ujjaidat,
csak a formája az mit őrzök belőle,
egyre lassuló pislogás közt,
először csak felsejlenek, majd érzem
bőröd langyát, hófelhő egy aranyló
gabonaföld felett, az egyik melegedni,
a másik megfagyni vágyik.
Mint a hófelhő a gabonaföld felett.

Színes hólyagok, vagy léggömbök
az ajtónyílás sötétjében,
a lábujjköröm végétől párhuzamos
vonalak a konyhaajtóig, egy levágott
sárkányfej a szekrényben, a királyfiruha
és a felekirályság vértócsái az elme
dinnyehéjában elhajókáznak a gyerekkor
integetés-tengerei felé, egészen
a gömb túlsó feléig, hogy ott
újra elkezdődjenek. A kéztelen,
kreppapírból kivágott osztálytársak
és barátok szemei követnek egy alagút
bejáratáig, ahol lerakom a hátamra
erősített koporsószögeket és fél
testemmel a sötétbe lépve,
felemmel itt maradva, néhány percig
áldozok a véletlenül eltaposott
csigák, a lecsapott legyek,
a kitépett gyomok és a kilapított
sündisznók emlékének. A vérszínű
kovász, amelyből állítólag az a sok
ezernyi, kitalált istenség gyúrta
ezt a világot megszikkad a napon
és a fényben álló féltestemmel
melléje ülök, majd egy szarvasbogarat
formázok belőle. Eljátszunk egymással,
én a szemeit simogatom, ő pedig
az alsó ajkába harapva cinkosan
vigyorog, a keze pedig szorgosan döfköd
alul és a konyhakéseit egymás után
a lépembe szúrja, hogy én is egy
lehessek azok közül az élő-emlékek közül,
amelyeket felszippantottak saját
emlékeik. Hallgatózok az éjjelben,
mivel a július éj-forrója lassan
áramlik be a félig nyitott ablakon,
a részegek hazafelé tartó talpkoppanása
és fel-elő törő morgásaik zsoltárként
szivárognak be hozzám, félek tőlük
és a paplant a szememig húzva
azt képzelem, hogy a Pozsony feletti
erdőkben sétálok és egy tölgy törzsét
nyalogatom éppen. Lassan hajnalt
fon az éjből a Föld pörgése,
a második zöld teám kicsit sötétebb
árnyalatában gyönyörködöm, mintha
egy sziget lenne a bögrében,
több lábam nőne tőle - nem merengek,
csak elképzelem, hogy én és anyám
összebújunk egy tavi kagyló héja közt
és ott maradunk néhány évezrre. Szép
lenne ha a valóság soha nem történne
meg, hanem csak álmodnánk ezt az egészet.

Olyan volt mint a hét törpe genézise,
elővette a nyelvét és lelógatta az ablakból,
közéjük, a harapósak közé. Számtalan jelzés
van felkaparva a falakra. Húgyfoltok,
meg bogárürülék, de akadnak színek
és vérpettyek is. Egyetlen reggel is elég
lenne az életben, a kapcsolódó estével lezárva,
közöttük az az üresség, melyben az árnyékok
és a fények eljátszák a nap szövetét. Délben
esznek a szellemek, harangokat húznak,
gyereket tanítanak olvasni, penésszagú
ingeket vasalnak, vagy faszt tolnak
a pinákba, esetleg egy reptéren várják, hogy
elrepüljenek az éves tisztítókúrára. Nincs
különösebb cifraság, a túlértékelt értelem
utolsó büszkesége, egy végső cinikus mosoly,
mielőtt az utódok felszívják a sárga hurutot
a szemeink közé célozva vele, ki tudja miért?
Talán meggyilkoltuk a sosemvolt jövőt, talán
elsiettük a saját életünket, vagy csak semmi,
egyszerűen semmi. Olyan itt járni, mintha
nem lennák, nem lennének és ő sem. Nincs titok,
szomorúság vagy számonkérés, csak a tettek
következményei táncolnak, dobbanástól
dobbanásig ugorva, zsákszellemként cipelve
azokat a mosolyokat, melyeket épp ebben
a másodpercben is milliárdnyi akarat
fogyaszt, mindenféle korlát és érzés nélkül.

Leginkább szavak nélkül
szeretném befogadni a látványt,
vágyódik a tudat a mélyebb
megértés felé, vagy csupán
élvezni akarja a maradékot,
bármi létezhet bármelyik
perctől egy adott ideig,
csak a két pont közt eltelt
távolságot mérem, elnevezem
időnek, de lehetne Ggg, Pofg,
Dlme vagy Xcvbi is. Nehezen
gondolkodok a térről,
mert hajlamos vagyok arra,
hogy a köröttem lévő levegőt
higgyem a térnek, pedig
az oxigén molekulái
ugyanabban a térben léteznek,
mint a testem részecskéi,
a tér szempontjából nincs
különbség köztem és a levegő
között, a testem folja kicsit
sűrűbb, a másik kevésbé,
az életnek nevezett jelenség
mellékes, ahogyan a koordinált
mozgásnak gondolt reakció,
vagy a gondolkodás biokémiai
folyamatai sem jelentenek
semmit. Odakint, szemben épületek
tetőibe bámulok, kockák, körök,
fényvetés, pára és tükröződések,
elmerengek azon a furaságon,
hogy vannak akik jelentést,
értelmet vagy teremtőt keresnek
ebben a csodás káoszban, nekik
nem elég a valóság, keveslik
a megismerés lassú munkáját,
ehelyett instant meséket,
és a céltalan, jelentéktelen
életüknek tartalmat és vigaszt
keresnek, mert úgy könnyebben
elviselik az elviselhetetlent.

A vörösbegyek és a rigók
egyetlen hangot adnak ki,
a nyitott ablakon át könnyen
beszöknek az udvar könnyei,
elhervadt a kézfejem,
egy részét leharapta
az egyik ágy mellett lapító
kötet, a bojler a saját szarkofágom,
kényszerű a túlvilág ígérete.
Fél-álom: horpaszomba nem kapaszkodnak
hangya-gyerekek rágóikkal
és ez a két apró sebhely
a kézfejemen nem önsebzés.

Nem tudom melyik napszak ez,
de gyanítom a reggelt,
mert akkortájt szoktam
életben lenni, viszont nem hallom
a városlakók bélmozgását,
némák a járdák és az elmúlás is
éppoly szagtalan mint bármikor.

A zörejek szilánkok és fullánkok,
csápjaim nőttek és a lapockám
között egy szárny-kezdemény
próbál áttörni, fáj kicsit,
darázs leszek holnapra. Konyhéban,
az orchideák körül döngve,
legyek vérét iszom.

A beteg földből halál sugárzik,
majd visszahullik magába, de ez,
vagy én: csak repkedek majd.

Az ablakrésen jön befelé
a bolygó rothadásszaga, melyet
a rákos daganatként terpeszkedő
fajom folyamatos, imáktól bűzlő
zabálás-emésztés-szarás
szentháromsága ereget magából.

Sertepertél a vágy; önnön
létezésük felett bőgicsélve,
áldozatnak látják magukat:
ezek a mindent szétrágó élősködők,
miközben túlértékelt értelmünk
eszköz: tőrként döf és szeletel
elérhetőt, ehetőt és élvezhetőt.

Alszanak még. A kipárolgásaik
szunyóka-kacsintás játékba
folynak át. A fák dús koronái közt
átbújva repked köröket magányunk,
olajos eső-ernyőt vonva a házak fölé.
A képzelt istenek ánuszváladéka
és a hazugságok öröklődő meséi
hatékony emésztőnedvek.

Nem húzom le a redőnyt,
mert így kevesebbet látni
az autóikból, zászlóikból,
templomaikból, kerítéseikből,
gyerekeikből és az ágaskodó
vágyaikból. Nem vagyok ember,
darázs és csiga vagyok.
Kihalni vágyó patkánymenyét.

Telnek az égboltok, mindegyikük
felettem siklik, számonkérik a
vadkanimitátoron a mai napot.
Mindjárt tizenegy lesz, ilyenkor
sunyna még minden meg nem született
hópehely-lenyomat az ablak előtt,
valahol vederben tartják őket,
a hajnal hívsága, szülni-vágya
és a kegyelmet érezni nem tudók
pironkodatlan szemérem kísérletei
között, csapatban fuvolázik a táj
és a szomszéd kocsma parkolója.

Hazudnak a kőkerítések tövében
az árnyak, sziklevélnyi vékonyka
testük előtt az elsétám mintha
Napóleon utolsó maszturbáció-kísérlete
lenne, már nem működik a test keringése,
nincs életvágy, múlt lett a veseműködés,
ezért hiába minden: elernyed markában
a hajdan büsze fasz és a császár
jelenti magának, hogy kész a megdöglésre,
elmáltában pedig egy lesz a sokaságból,
a természet éppúgy rágja szét,
mint a sarki koldus gangrénás lábszárát.

Eddig még nem mert iderepülni az a hájas
örvösgalamb onnan  jobbkéz felőli szemsarkából,
csak huhog az ébredésemnek. Az udvaron
fekete medencékből koromkezek csúsznak elő,
jönnek elfogyasztani azt a maradékot,
amit meghagytam nekik magamból, kiállok
az ablakba, hogy könnyedén elérjenek,
közben érzem, ahogyan a kora nyári szél
letörölgeti arcomról a harmatot és biztatóan,
lopva-rámkacsint, hogy mintha letaglózott
véres lyukába dőlt öreg tejelő lennék,
várjam csak a jövőket, a halálhozókhoz
ugyanis türelem kell és ez a türelmes
várakozás az amit életnek neveznek.
Nos, mi maradt Kenyerem? Vannak
még akváriumi halaid a gyerekkorból?
Emlékszel még az anyád nagyajkára a nyakad
körül? Kötelet sodort belőle a létezés?
Végre halkul az éj, előjöttek a rigók és
üdvös-ürüléknek nevezett június-dért hoztak
a bokroknak és nekem is, csókkal hajlok
utánuk. Kérem, hogy ez a nap is elteljen
ahogyan kell, hiszen csak várakozás.
Türelmet ivó hasztalan pitty-pötty,
mosolyog végtelen iterációja, vele én is.
És azon fekete tavacskák bőrei
lassan anyatejjel vonattatnak be,
és a délelőtt majd újra álcát emészt
belőlük a reménykedőknek, rajtuk nevetek.