meglágyulnak az iroda zajai, ezek a fura formák, elgondolom,
hogy vajon ki az aki ebben ébred, ez én, vagy te: melyik éned?
vagy hogy mennyi zavaros perc kavarog körülöttünk, nézzük,
mintha az idő többdimenziós lenne, az abszurd fordulat
énbelőlem tefeléd, és ha fordítva hordjuk egymást, kedves,
mint pántot, hogy tán úgy kevésbé fáj, mint mikor ő bántott, vagy
mint lenni, mint aludni az álomkörök sípolásának ellenére,
tudom, hogy hiába minden képzet, melyet innen átszúrok hozzád,
hogy nézzem mint vagy ott, sikolyodban, a távolban,
titkos levegődombok közt, szuszogva csendben életemnek
mélyben zengő tüneménye, elmúlunk újra, hogy majd megtaláljalak.

amikor sírna belül a kisfiúnak nevezett képtelenség,
lengedezik a dél körülöttem és az állkapcsok alatt az az összehúzó
savanyú erő, mint rejtik koporsóba a vérző könnycsatornát, ha lenne
utolsó szó odaadnám, ha lenne bármiféle magyarázat arra,
hogy miért nehezebb az egyik perc mint a másik, akkor elmesélném mindenkinek.
Csak nézném, ahogyan pislognak felém. Ezernyi boldog tekintet.
A pupillád magánya áttetsző fólia a félelem dombornyomása előtt.
Válaszok helyett az állam vakargatom, a borosta játékos tartozék,
nem értem miért van ott. Nézegetek, mintha egyre távolabb csúszna minden forma,
a mozgás különleges élménynek számít a megmerevedett formák között.
Olyan türelmesen figyelem a környezetet mint fátyolos szemű haldokló madár,
hátha elsétál előttem egy ismeretlen, érdekes árnyék, fityiszt mutat és
rámspriccel egy kis hideg vizet a poharából, én visszanevetek, utánafutok és
megcsókolom a tarkóját. A tartóoszlopok márvány mintáját nézegetem,
egyszerű formák és kacskaringók, melyek megnyugtatják az amúgy
halottnak vélt gondolatokat. A háttérben zene, nem nyugtat,
nem jelent semmit, csak hullámok a levegőben, van olyan szervem
ami érzékeli, tudomásul veszem. A szemsarkakból gonosz és kedves lóg
lefelé, meg az árnyalatok, a kevertség mindent átszövő
valóság-bonyolultsága, melyet csak lehúnyt szemmel lehet felfogni.

nálad voltam az imént, angyal volt szőke homlokán,
a felzavart lángoló képzet, mint nyújtott meg alvó
halk szaván, és most visszajöttem, könnyeim elszáradt
lenyomatok hűs erdei köveken, egy elfolyás a térben,
mint szűk mezsgye, ahol bánatodat újra átélem.

veled aludtam, a távolból az a madár csak gyenge dallam volt,
fújta mint kell a halott percnek, és mint védő tollpihe úgy
karolt át, rád hullattam csendes hajnalomat, csókolva hűvös,
puha vállad és mint ismeretlen, félénk vándor és csak elaludtunk,
átkarolva csillagok közül kitekintve, az elharapott céltalanul
kóborló választ.

most minden csak úgy önmagában csendes, alig hallani emberi hangokat,
ez a halk hajnal magától van magában, nincs a szava, nem ölel,
nem bánt csak létezik és odahajol ha csókomat kéri, csak néz és
utat ad a kormos gondolatréten át sötétlő hajhullámodig,
hogy orrom beléfúrva, maradjak ölelve, hosszan: elhiggyem örökre,
s mint aki nem fél a hallgatag léttől, mert a zaj a félelem,
maga a támadás.

és ha leszek még, ha maradok és ha voltam, most nem látok és régebben
sem láttam többet, éreztem csupán, mintha én lennék a mozdulat, régi árnyék
vagy hideg izzadás, mint jönnek érted és visznek, mocskos ujjak, csak
útban voltam: mintha lett volna választás: karodban voltam, kopott
cipőm orrán a por: abban az álomban, mint kék szoknya a távoli holdban, mint
mondtam: nálad voltam, és halott, szőke angyal lobogott lázas homlokán.

elképzelem, hogy csendben vagyunk,
nincs semmi és nem kell szólni,
nincsenek jelek és nincs közlés,
csak megnyugszik a tér, vagy elcsendesül és
az a sok zaj és kattogás, ami szinte
mindig megadja a háttérnek azt a borzalmas keretét,
ahol a levegővétel és a figyelés is
ugyanolyan nehézkes lesz tőle,
mintha súlyokat akasztgatnánk képzeletbeli
fonalakra, elképzelem, hogy mindez képes
elhalványulni, majd megszűnni,
nem tudom milyen lenne az a képzeletbeli
kocka körülöttünk, megpróbálom elgondolni és
odafigyelni rá. Eszembe jut, hogy mennyiszer
hallottam azt, hogy a dolgok tőlünk függenek,
mosolygok és ahogy szoktam, közben lefelé nézek,
nem az álcázás miatt, nem teszek kitérőt,
nem próbálok menekülni, csak valami zavarót érzek
az én-irányításból, félek attól, hogy a középpont és az
önzés hozza létre azt a mezőt, ahol állítólag jól
érezhetnénk magunkat. Mi lesz belőlünk
ha gyengék leszünk? Mi lesz ha minden végtagunk
kihullik, eltűnik, vagy ha csak feküdni tudunk és
nyálcsorgatva nézzük a fehér mennyezetet egy ágyból,
mindenütt idegenek, akiknek ezerféle akaratát bár értjük,
de a miénk akkor már egyfajta alázatos könyörgéssé szelídül,
talán épp egy színes madarat képzelünk a gyerekkorunk
legszebb pontjára, ahol még minden előttünk és ugyanaz az
akarat-képzet volt bennünk, mint akkor, ott:
ahol felszív bennünket a halál.

elképzelem, hogy mindez csak pillanatnyi
árnyékfolt, az ösztönök és az akarat döccenése
egy olyan kanyar előtt, melynek végtelen ívétől
nem látni a mögöttes tájat, amelyben sodródni mint egy
ártatlan tudat, mindenki mást vél önmaga birtokának,
reményekből és igenlésből építget olyan pára-kunyhókat,
melyekben elrejtőzhet a kegyelem elől,
hiszen az üresség egy rémísztő kép és egy eltompult,
fájdalmas következménye valaminek, amely egy
jól behatárolható kezdő és végpont között
nálunk hatalmasabbra nőtt, de mégis bennünk lakik
és a teret, mely már nem elég az étvágyának,
úgy tágítja, hogy egyre csak fájdalmat okoz
míg majd megszokom: újra és újra és hozzásimulok.

Mennyire számít a távolság? Érdekel-e egyáltalán bennünket,
hogy közelebb keringjünk? Az átszellemülés és az elzárkózás
zavaros nyugalma, amikor azt gondolom, hogy magam mögött
tudtam a dolgokat, de azok velem akarnak maradni, két
oldalról úgy fogják a kezeimet, mintha ártatlan gyerekkatonák
lennének: "örökre legyek velük" és kérőn néznek rám, miközben
sétálunk. Pedig nem történik semmi, csak az odakint zörejeit
hallgatom - mint gyakran. Egy építkezés fémcsöveinek a csörgése,
egy részeg nevetése, sziréna. A Frazier street-re nyíló
ablakomon át minden titkot megkapok a belváros hajnali
magányából, nincs róla véleményem, csak hallgatom
a zörejeket, nem engedem, hogy

Mi történik a csenddel ha nincs többé? Csak úgy könnyedén
megfeszülve éljük a távolság magányában az életnek nevezett
ismétlődéseket. Ma reggel csak egy madarat akartam meghallgatni,
a park fáinak leghangosabb rigóját, de lassan elfeledkeztem
arról, hogy mit terveztem és csak a gondolat kényelmetlensége
maradt. Jobb nélkülök, a könnyed ösztönök és az érzések mindent
megadnak a bárokból hazafelé sétálóknak, a másnap távolságát,
a valóság valószerűtlenségét, az idegenekkel való párzás ígéretét:
ezek bóklásznak ilyenkor az utcán, nem különös és nem különleges,
csak a megszokott, üres lét.

Szénanáthám lett újra, ma éjjel fél tekercs wc papírt
elhasználtam orrfújásra, tüsszögök és nézem a szoba szemközti falán a
maratoni érmemet, kék zsinórján dátum, amelyből csak a kétezertizenkettőt
látom, a többi része - a hónapok, napok, percek: elvesztek. A rigófüttybe
néha nem keveredik más zörej, hang vagy nyerítés, ilyenkor olyan érzésem támad,
mintha egy parkban aludnék, szinte érzem magam körül a fűszálak hűvösségét.
Úgy marad, ott marad és nem akarom, hogy közelebb jöjjön, mert a
farkas-pofára emlékeztető szőrös arca az Álomember zsákjában egy
csipetnyi vigasz. Egyik sem kell. Sem a baj, sem a rá adott
megnyugtató válaszok, nem érzékelem a meghatódást, vagy az erőszakos-jót.

Nem látok végső, nagy dolgokat, azok se néznek engem, ő sem
lát ide hozzám, én se látom többé, csak a tenyerében feküdtem.
De eltűnt, egyszer még lehet, hogy előkerül, de nem kell előre
gondolkodni, folyamatosan létezni sem kell, a szüneteket térnek látom:
kellenek. Nélkülük csak folyamatos kifújás lenne az életem, mint egy
lélegzetvétel, vagy egy fuldoklás, mely sóhajban végződik.

amikor a hajad mosás után másként fonja arcodat körbe,
fél és negyed ívekben meséket sző szemeid köré,
csak nézem a szálait, megpróbálom az
illatát elképzelni: szívni remegve, a magányos
tincseket vizsgálva, a fények más és más
zárványait egészen távolról, közelinek érezni.
Néha a szemeiden át olyan helyeket kémlelek,
ahonnét alig jön reszketésen kívül más, érzem
ahogyan a játékosság komolysága megpróbálja
elbohóckodni a félelmeket, a fájdalmat
és tavalyi könnyeket, hogy őt, ott bent
ne érhesse vád, vagy szúrás - csak hallgatom
felszínend könnyed álcájának énekét, csak mosolygok
vissza a mosolyba, közben hajad bodraiból
dombokat szövögetek és a havas tájakra - ott
középen úgy nézek, mintha az alatta dobbanó
mélység valamennyire elrejthetene engem
a saját, gyerekes és szánalmas félelmeim elől.

általában nehéz elkülönülni a hangoktól,
annyiféle harang alakú forma alatt állok,
az egyikben esőt várok, a másik alatt
haldokolva tátogok egy kórházban,
vagy éppen ölellek miközben te álmodsz.

az álmosság egy nehezék, de mégis
egyre könnyebbé tesz, mintha kivonná a
súlyos, fémes dolgokat a testemből,
csak a bőrt, hajat és a testnedveket hagyja meg,
a szemeim elé teszed a tenyered,
a mosolyom kilátszik mögüle.

A zöld tea kiváj belülről, mindent kikapar,
addig amíg az üres bőrtömlő, ami megmarad
lebegni nem kezd, csak iszom és várom a
könnyed táncot a szélben, várom a napsugarak
utolsó csíkjait a tükrön, várom, hogy felhívj és
mosolyogj rám a szemeiddel.

Elképzelem, ahogyan hason fekszel,
a bugyid pántja a csípőd alatt egy gyalogösvény,
amelyet foggal tépek, hogy a nedves itató fedelét
széthúzhassam alatta, belenyalva csillogó felszínébe,
lehúnyt szemmel az ízben fuldokolva,
kutad mélyét felkavarva: szomj és vágy,
színes illatod most is érzem.

Majdnem elaludtam írás közben, kimaradnak másodpercek,
olyankor összerezdülök, mint aki ugrani készül,
felkapom a fejem és jobbra balra integetek.
Kérném, hogy csússz elém, dombocskának,
hogy két ujjal embert mintázva gyalogolhassak a
vállaidon, aztán újra elájulok és várom, hogy
életben maradjak addig, amíg kellek.

Megvolt a zuhany, esik az eső.
Olyan kint mintha október lenne,
a varjak is egészen közel énekelnek,
ma nem voltak hangok, csak füleltem
most egy percig, mert nem hittem el,
hogy a szél süvít odakint. Rég hallottam.
Abban sem lehetek biztos, hogy élek és
valóban éber vagyok, de amint dolgozni
kell majd, elmúlik minden ebből és úgy
teszek ahogyan kell. Belülről és lassan
öl az élet, csak az ösztön nem akar
halni, de a tudat könnyebben odaadja
magát az elmúlásnak.

sok szemem van, sok fülem van,
mégis csak egy vagyok, mint más,
csak egy arc most itt: de lehetnék
volt messziben, néznék egy tükröt ott,
abban másik arc ezerként sikoltva,
abban a mában, nem tudva rólam itt,
pedig én tudok róla, nyúlnék hozzá,
de nincs: képzelem, hogy lenne, s ha van,
tán érezne egy bizsergést és lenne
egy kósza gondolata: egy arcról amit
nem ismer és leülne egy másodprcre,
elmerengve azon, hogy mi lenne,
ha lenne valahol a távolban valaki, aki
rá gondol éppen, de nem éri el, mert
ő itt, a másik meg abban az ott-ban,
melyet csak egy pislantásig érzett:
miközben a haját fésülte itt.

kidudorodik a lábam a pokrócon keresztül,
szobám titkos Hua hegysége, vörös bársony
por szövet. Megfacsart lábfejem üres
törzshöz kapcsoltan vontat át innen a reggel
alkotásnak képzelt szúnyogsíp háttérsikolyába.
Két vánkos és egy kisvánkos mindenem. Domborukhoz
feszült szürke felhő vagyok, csak köves, hajlott
hegygerinc, nincs átszellemülés. Kintről
megint pittyog a Waterloo állomás borzalmas
szignálja. Mintha ismerném. Hideglelés. Mintha
nem nekik, hanem nekem jelezne: hogy menni lehet,
hogy most van egy kapu valahol, tán csak oldalra kell
fordulnom, előrebillenek, zuhanok egy megérkezés
felé, ott vársz: kérges tenyered tenyerembe
simulva: ó, kedves! Átölelsz és a pályaudvar maró,
cigarettafüstös hajnala, mérges mozdonyai csak a
távolból sziszegnek: fuldokolva elhajtom, vissza
magamba. Egy könnycseppet szülök értünk, megint itt,
az Ez-életem körében: a messzi tőlünk ketrece, te
amott, abban a kristály-pillanatba zártan,
simogatással várva, egy fájó emlékfoszlány zárkájában,
melyhez néha átbújhatok egy ölelésre, hogy titokban
a nem létező, mégis borzalmas halált rettegjem.

mint mikor a hajnali rigók tekintetében
ártatlanságnak véled a kíméletlenséget,
mozdulatlan nézésük szúr, ahogyan szemeiden át
mélyedbe fürkésznek, megszűnik az ítélkezéshez
vezető magabiztosság, csak ülsz ott, ujjaid lesznek a
játszótársad, kergetnéd árnyékodat az aszfalton,
de az újra csak elmenekül.

nem szabadna lélegezni minden perc végén,
kellene valamiféle szünet, mit meghagyni a most-nak,
tenyerébe helyezve jószándék csomagként, hagyni a
tébolynak annyi falatot ebből a sóvárgás ritmusából,
az élet bohókás szüneteiből, mint a szeretet rejtvénye a
földönfutók jaj-harapása piszkos járdák dupla ágyain,
hol szuszognak és belehalnak önmaguk történetének
mocskos romjain.

átsétálok köztetek. kecses kéztartás és vékonynak
képzelt szellemlény a múltak felesleges haragjai felett,
ott lenni, mint megfagyott hó-nyom gyerekcipődről,
mit a jelenből áthajló én: így szorongatnál meg,
ölelésem itt marad, innen járja át rideg tekintetként az a
messzi táj, imbolyogva menetelő, nyughatatlan vándor:
jutalma bölcs magány, egy kis szomorúság jeltelen sírként
mindig a szájsarkából figyel: tudja, mit nem kellene,
érzi a jelen mennyire gyermekidből él.

nem való gyötörni, mint kuncogás a haldoklón se öröm,
se vágy: mégis történik, termeli gonoszságát a rút,
kérlelhetetlen ős-magány, ritmusa udvarias kopogás koporsófedélen,
mint hant kihűlt szemhéjak felett, azon a borzalmas fedélen,
csak összetapadt, szürkés szájak egy zöldes hold-mező kurta
bólintása alatt, hol lombok és rügyek követik egymást
itt és más bolygókon, végleg egymás ágaiba kapaszkodva
őrködnek magányok torz sorozatai felett: száraz ajkakba
életet énekelve.