Még 1988-ban írt egy önéletrajzot "I Shock Myself" címen Beatrice Wood, most rendeltem meg, muszáj elolvasnom, mivel nagyon érdekelnek a munkái mögött meghúzódó rétegek. Az Amazonon 21 font volt az ár, de olyan vicces dologgal szembesültem vásárlás közben, hogy muszáj volt egy képernyőfotót készítenem róla... A könyv keménykötéses változatát 2859 fontért árulja valaki, míg a legolcsóbb változat 21 font...én még ilyen abszurditást nem láttam. Kép alant.

Beatrice Wood az egyik, általam valóban érdekesnek tartott embernek, nem csak mint művész, hanem mint életművész is. Erősen hatott rá az indiai származású filozófus, guru Jiddu Krishnamurti, mint sokakra másokra is, aki mestere volt annak a manipulatív spiritualizmusnak, ami nagyon erősen átjárta azt az egész kort, amikor az indiai filozófia beszivárgott a nyugati művészetbe és lassan a populáris kultúrába is. Jiddu Krishnamurti-nak egészen sok és jelentős művész tanítványa volt, Philip Guston is, vagy Jackson Pollock. Aldous Huxley pedig az egyik legjobb barátja volt. Én személy szerint egy ügyes guruzslónak tartom, aki elbűvölő szerepkört tudott betölteni az akkori kort annyira jellemző spirituális zsongásban. Beatrice Wood 105 éves korában halt meg. 

Bele akarok fulladni a könyvekbe, próbálom elolvasni mindet amit rendelek, de nem nagyon megy a dolog, sokat csak félreteszek a "majd egyszer" ígérettel és ettől a könyv is szomorúbb lesz kicsit és én is nyugtalan.

Beatrice Wood, Career Women (1990).

Találtam néhány érdekes polaroidot Andy Warholról. Ezeket eddig még soha nem láttam, az egyiken ő van nőként a másikon pedig Alfred Hitchcock társaságában.

Andy Warhol

Alfred Hitchcock és Andy Warhol

Este annyira fura volt, hullámzás a segíteni vágyástól a bujaságig, hullámvasút, nem tudom, hogyan lehetséges mindez, nem értem és már nem is akarom. Csak szeretem.

Érdekes felfedezést tettem Venetian Snares-el kapcsolatban...én nagyon régóta ismerem a zenéit, de eddig nem hallgattam szerintem kellő odafigyeléssel, most egész héten az ő albumait hallgattam munkában, és most itthon is és nem bírom abbahagyni annyira sokrétű, és elsősorban a 2001-ben kiadott Songs About My Cats című albuma, szerintem nem figyeltek oda eléggé erre az albumra és emiatt nem kapott nagyobb jelentőséget, én is csak most fedeztem fel...de a Doll Doll Doll is éppen ilyen, valójában nem akartam kiemelni semmit.

Aggódok valaki miatt, próbálok segíteni, remélem fontos ez a kevés amit ilyen messziről adni tudok. Az embereket mindig a saját útjuk bejárásában kell segíteni és nem az általunk helyesnek vélt útra áttérítéssel fárasztani őket, én ezt gondolom. A legfontosabb, hogy valóban figyeljünk a másikra, a többi csak önzés.

Rendeltem egy könyvet az orosz forradalomról, Sean McMeekin amerikai történész irta,  "The Russian Revolution: A New History" a címe, egészen friss könyv, most júniusban jelent meg, kíváncsi vagyok rá nagyon, a szerző nagyon jól ismeri az orosz történelmet, szóval nem hiszem, hogy csalódás lesz.

Leonardo Da Vinci jegyzetfüzetét bedigitalizálták a British Library-ban és így mostantól mind az 570 oldalt lehet online nézegetni, nagyítani...reggel nézegettem, fantasztikus az egész. Ezen a linken lehet megnyitni. Mindig elvarázsolt és lenyűgözött az a fajta kulturális és tudati sokféleség ami egy adott időpillatban az emberiségen belül jelen van. Leonardo Da Vinci 1452-ben született és olyan dolgokkal foglalkozott abban a korban amit a legtöbben még ma sem értenek meg, tette mindezt abban a korban, amikor a babonaság, a gyilkolászás, a háborúk, jobbágyság és a vallási fanatizmus volt jellemző. Csodálatos, hogy hogyan tudott egy ember ennyire kilógni a korából.

Emlékszem, hogy huszonévesen mennyire elbűvöltek az ikonfestők és azok a technikák amivel az ikonok készültek, Andrei Rublev-ről írtam szerintem már itt (Tarkovsky róla szóló filmjével kapcsolatban és vele magával külön is), hajnalban valami miatt az életrajzát olvasgattam. Valahogy mindig visszatalálok hozzá. Az orosz művészet egyébként fantasztikus, az építészet is, az előbb valamit Ivan Turgenev-ről olvastam (az "Első szerelem" című könyvét rendeltem meg épp) és megnéztem milyen házban élt...gyönyörű. Puskin Boris Godunov-ról szóló drámája kapcsán kezdett érdekelni ennek a cárnak az életrajza, uralkodásának az első évében nagyon népszerű volt és olyan reformokat lépett meg például az oktatásban amire előtte nem volt példa. Pélédul nyugatról fogadott fel tanárokat az iskolákba, fiatal oroszokat küldött nyugatra és engedélyezte, hogy luteránus templomok épüljenek Oroszországban.

Ma később megyünk sétálni, mint szombaton általában, mivel ilyenkor sokan hajnalban mennek haza részegen és utálom a részeg embereket kutyával kerülgetni. Álmos vagyok.

Rég ébredtem ennyire szomorúan, folyamatos szomorúságot érzek sugárzódni a távolból. Kerestem valami filmet ami kikapcsol, végül az Angel's Egg című rajzfilmnél maradtam, láttam már többször is, utoljára évekkel ezelőtt. A Fantastic Planet mellett ez a legvarázslatosabb animációs film a számomra. Tetszik, hogy a két szereplőnek nincs neve, csak egy lány és egy fiú, végigvándorolnak egy elhagyott városon, a fiú harcos, a lány pedig egy tojást őrizget.

Tegnap voltam állásinterjún, az utolsó körön, pozitív érzéseim vannak, szeretném azt hinni, hogy sikerül átmennem ebbe a cégbe, ami kevésbé arrogáns és ál-trendi mint a mostani munkahelyem, amiből már nagyon elegem van.

Ma döbbentem rá, hogy nem bírok filmet nézni, egyszerűen minden film untat öt perc után, kivéve Ingmar Bergman és Tarkovsky filmjeit és néhány animációs filmet.

Lassan magamra húzom a ruháimat és elindulok sétálni Camelottal. Hideg van, de csakazért is rövidnadrágba megyek ki, pedig 10 fok körül lehet odakint, de július van, nyár-nekem, nyár-nekem...

Szomorúság áramlás, szomorúság sugárzás, felfogom és próbálom lenyelni.

Eléggé sokan foglalkoztak már azzal, hogy Mondrian hogyan és miért kezdett absztarakt munkákat készíteni, valamelyik nap olvastam erről megint, a nyugati művészetben egészen sokan bejárták ugyanezt az utat, az absztrakció ugyanakkor nem végpont, tökéletesen felesleges közös pontokat keresni mondjuk Mondrian és Kandinsky motiváció között, mert ha vannak is (és miért ne lennének?) nem nagyon lehet ezeket megállapítani, meg minek? Ezen a ponton egyébként is jobb egy kicsit megállni és elgondolkodni néhány dolgon.

Az, hogy ki volt a nyugati kultúrkörben az első festő aki eljutott az absztrakcióig... számomra annyira nem fontos, viszont kicsit zavar, hogy ebben a történetben is van egy kis csalás és nagy adag férfiközpontúságból fakadó torzító dolog, a legtöbb művészettörténeti könyv Kandinsky-t említi mint az első absztrakt festőt, aki 1910-ben készítette az első absztrakt vízfestményét, viszont egy svéd képzőművésznő Hilma af Klint már 1907-ben készített absztrakt festményeket (igen, a virágminta felismerhető Hilma af Klint korai képein, de az absztrakció nem azt jelenti, hogy nem ismerhető fel egy konkrét objektum...), csak erről úgy általában illik hallgatni, egyébként Hilma af Klint is teljesen egyedi utat járt be míg az absztrakcióig eljutott és természetesen a motiváció teljesen mások voltak mint mondjuk Kandinsky vagy Mondrian motivációi, nála a spiritualizmus okozott egyfajta szemléletváltást, ami egyébként részben Kandinsky-re is igaz, hiszen a művészetről írt könyve gyakorlatilag egyfajta egyedi spiritualizmus, már a címében is "Du Spirituel dans l’art".

Kiestem a témából, egészen kellemes reggel kezd kerekedni, jó a zöld teát szürcsölgetni és közben elmerengeni mindenfélén. Találtam egy orosz képzőművészt akinek nagyon megtetszettek a munkái, a neve Rusudan Khizanishvili, absztrakcióhoz egyébként van köze, mert a képein jelen van az absztrakció, igaz egészen egyedi formában, csak úgy megjelenik, de nem válik a kép absztrakttá.

Hilma af Klint,
The Ten Biggest, No 2 1907
Oil and tempera on paper

Rusudan Khizanishvili, Lost in Paradise

Piet Mondrian, Arum Lily, 1909-10

Tegnap vettem egy orchideát, kék színűt, ma tanulnom kell, holnap megyek egy final interjúra és szeretném megkapni az állást, úgyhogy ma át kell néznem egy csomó dolgot, hogy holnap jól tudjam eladni magam.

Hajnalban köd volt mindenütt. C.-t jól kifárasztottam, a blue brindle whippet most ott fekszik az ágyban és alszik, ha ránézek észreveszi és felnéz, de néhány másodperc után visszaalszik, nyitva az ablak, jön be a hűvösség. Zuhanyoznom kell.

John Giorno tegnap említett "Pornographic Poem" című versét többször elolvastam, az elsőre nagyon egyértleműnek tűnő vers a sokadik olvasás után egyre árnyaltabbá válik, a kubai szál belekeverése összezavart, mintha még ez a csoportos szex is politikai értelmet nyert volna, ami egyébként igaz, mivel elolvastam néhány elemzést a versről, de még ez előtt gyanús volt az egész. Fura.

Nemrég ébredtem, délután, miután lenyírtam a füvet elaludtam, egy kicsit másnapos voltam a tegnap esti dorbézolás után. Ma már csak itthon fogok olvasgatni. Délelőtt megérkezett a Raw Vision két száma postán, meg a Sleek magazin is, azért rendeltem őket, mert jó néha beülni a fotelbe és csak úgy olvasgatni, a "papír más" közhelyet nem lövöm el, de amúgy tényleg jó a lapkat forgatva elolvasni egy-egy értelmes cikket.

Ma Edward Hopper munkáit nézegettem, őt valószínűleg mindenki ismeri aki bármiféle művészettörténet könyvet lapozott, amiben volt szó 20. századi képzőművészetről. De a legismertebb munkái mellett több ezernyi csodálatos festményt és grafikát hagyott hátra... A Whitney Museum of American Art több mint 3000 munkájának ad otthont, egyszer muszáj lesz megnéznem ezt a gyűjteményt, fantasztikus lenne. Ha valakit érdekel, akkor a teljes gyűjtemény fent van az interneten, meg lehet nézni és lapozgatni a képek között. Ezen a linken. Érdemes megnézni a ceruzarajzait...elképesztő volt a rajztudásának a minősége, olyan finoman rajzolt és mégis annyira szilárd a végeredmény, fantasztikusak a grafikái.

Francis Picabia rossz gyerek volt... az előbb beleolvastam a levelezésébe...még tavaly vettem meg, egy egész kötetnyi levél szépen összerendezve, néha beleolvasok. Élete során 127 autója volt... Gyerekkorában, 15 évesen...lecserélgette a szülei házában lévő festményeket az űltala festett másolatokra és a lecserélt kép eredetijét pedig eladta... persze nem egyszerre cserélte le őket, hanem szépen egymás után. Nagy gazember lehetett, de ezen a történeten nagyon sokat mosolyogtam. Én is ilyen rossz voltam, biztosan ezért is érzek vele valamiféle lelki rokonságot. Ilyenkor mindig eszembe jutott az amikor 7-8 évesen a templomban loptam a perselypénzből és elfagyiztam... Picabiat nagyon nehéz besorolni bárhová is, nagyon gazdag családból származott és az egész életében mindig önfejűen, önállóan és mindehonnan kilógva élt. A dadaista mozgalomból is egészen gyorsan kiábrándult, de mindehonnan.

Magányosnak érzem magam, odakint egy óriási zvatarfelhő közeleg, nagyon sötét és nagyon gyorsan mozog, fúj a szél. V. főzött csokis-sörös csilisbabot, megkínált, elfogadtam és finom volt, de nem akarok semmi közös dolgot már, csak vagyok. Szomorúság van, és egyre mélyebb, gondolatilag egészen csapongó most ez a néhány perc, valószínűleg az alvás miatt olyan n a csend most belül. Harmóniának nyoma sincs, szabadságra vágyom, egy-két hónapnyi semmittevésre, másságra, hogy ne ez legyen, hogy valami más, hogy Ő itt legyen, fizikailag is, hogy létrejöjjön valami új történet. Megyek és felhivom a családom távoli tagjait és körbekérdezem, hogy kivel mi történt a héten.

1969-ben John Giorno költő, képzőművész megnyitotta a verstelefon szolgáltatását, ha bárki felhívta őt, akkor felolvasott egy verset neki a telefonban. "Dial-a-Poem" volt a szolgáltatás neve ("tárcsázd a verset") az első négy és fél hónapban egészen elképesztően sokan, 1 112 237-en tárcsázták a szolgáltatást...szinte hihetetlen szám (mások is részt vettek ebben például Patti Smith vagy Allen Ginsberg). A verfelolvasó szolgáltatás eredeti száma (New Yorkban volt mindez) 212-628-0400-volt, de ezt megváltoztatta (641) 793-8122-re. Később, 1971-ben Indiába utazott és elkezdett érdeklődni a spiritualitás iránt, a tibeti buddhizmussal kapcsoaltos dolgokat tanult keleten, majd a "Cancer In My Left Ball" (Rák a bal golyómban) című verseskötetében foglalta össze a buddhizmussal kapcsolatos gondolatait. Sokat tett a meleg mozgalamkért, AIDS alapítványokat hozott létre (jóval később természetesen, csak én ugrálok ide-oda az időben). New York queer éjszakai életéről is sokat írt, még 1964-ben adta ki a Pornographic Poem című versét (itt elolvasható). Amit ha sikerül, akkor le fogok fordítani magyarra, konkrét szexuális aktusokról, csoportos szexről szól, egészen megdöbbentő őszinteséggel.

Végül nem lett eső, csak sötét. Ott maradtak a szemeim nyomai az ablakon, a redőnyök között átlátok hozzád, iderepültél szitakötőnek öltözve, ez annyira kibaszottul nyálas, hogy már szép és akár el is felejteném, hogy létezett ez a gondolat. Sóhajok közt élni a percnyi apró-életet-jeleneleteket, fragmentált érzések mentén, ami ott középen egy folyó, csak cseppek jutnak belőle. Eleredt az eső odakint, még jó, hogy lenyírtam a füvet - gondos gazda halk szava. A csilisbabtól holnap biztosan fingani fogok egész nap. Borzalmas, ezért nem eszek babot, mondjuk nem olyan rossz dolog a szellentés, igazából nem is értem, hogy miért olyan nagy a felhajtás körülötte. A "nem érzem, hogy bármiféle keresnivalóm van ezen a bolygón" típusú gondolatok kezdenek eluralkodni rajtam. Most elkezdett esni az eső, tipikusan manchesteri, szitál és mindent átnedvesit.

N. mutatott egy fotót egy úgynevezett sörpárlatról, ma kapták a boltjukban, ez belga, Esprit eau-de-vie de biere Senne a neve 43%-os, teljesen áttetsző mint a víz és állítólag narancsos íze van, jövő héten megkóstolom.

Nem aludni, nem lélegezni, nem lenni,
mikor zöldlegyek nagy, rózsaszín szemekkel
kukucskálnak delfin-szerű tested réseiben,
aludnál, de nem mersz, óhajtó és oldalazó
kényszer-félelem hangszer, dalol, lábdobol,
sóhajjal lemosott könnycsapok: félelem...
nyúlfogaival mar beléd a kényszer, hogy
a saját alvó tudatod valójában bánat.

Alva akasztó-odú dalodba szőtt nématudat
elmúló nézései forrongó gyászának,
hogyha a tudás intelem lenne és lemállna,
hogyan maradna nyomaiban gyertyaviasz,
gyerekkori ujjlenyomat őrzi szomorúságod,
felzabáló gondolkodás, elsimító haláltudat,
elhomályosít a Valami. Téglaszerű ovális,
háromszög kör, kialavad szemgolyó-bojt,
a szavak összefüggéstelen simogatásokban
rezegnek a nyelőcsövem legfelelső részén,
ahol az ég felé hajló vasakró és a nem-tudás
körívbe rajzolt, félkész egyvelege elfelejt.

A pillanat, ami virágszirom, kék-lepke
tátikázik rajta, kókadt szárnyaiban a kétség,
a soha ki nem mondott félelem, gyávaságnak
tettetett bizalomhiány, tudja: nem véletlenül
nem mer, a tökéletlenséget érzékeli, a
lezárás, a komolytalanság és a könnyek
zárócsapjai, déltánc és simogatás: fékek
a szekrényben, karfáról himbálódzó
néma tekintetek körmonfont kanyarjai,
átváltoznék, lennék jobb, lennék olyanabb,
hogy hinni lehessen nekem, hogy alvó
szemeidre suta csókot rajzolva olyan legyek
ami miatt lélegezni érdemes, hogy dobbanása
elpihen, nem néma, nem-nem-akarva, nem
fájdalomba bújva: életnek dacos arcában
megbújva könnyebbség lenne: nem súlypont.

Amikor elfogadod, hogy baj vagy és nem a baj
ellenszere, hogyan lennél, mutogatva rajzoló
bábfonál, kéreg a csomókon, könny a
bőrödön, csorogva maró kaparó-karom
nem látott éjszaka, nem érzett csók
kölniszagú mintázatokon, elveszett
kopogás, egy vicc: csendes túlzás.
Tilos aludni, tilos levegőt venni:
előjön minden, elterül elveszett
szigetekeben, és kisebb
egyre kisebb, nem mer
nem van, múló semmi
aztán végleg sóhajba
tűnik és megszűnik
mintha ott sem
lett volna soha
az a pára.

Egészen jól aludtam...

Egészen hosszan...

Egészen nem érdekel..

Kevéssé ismert japán képzőművész Toshio Saeki (nem összekeverendő a Takashi Shimizu által kitalált fiktív animációs film főszereplőjével!), Wikipédia oldala sincs.
Toshio Saeki most 72 éves és gyakorlatlag ő az egyik megteremtője a hihetetlenül gazdag japán erotikus-horror művészetnek. A fene tudja miért, de nem lett nemzetközileg ismert (illetve igen, de nem annyira amennyire a jelentősége predesztinálná), bár szinte mindenütt keresik a munkáit. Régebben Tokióban élt, de az 80-as években történt japán gazdasági válság után vidékre költözött. Amúgy nagyon érdekesek az összefügések egyes művészek munkái között, ugyanis ma Európában sokan a japán erotikus művészetet valamiféle "ősi" dolognak tartják, miközben a valóság az, hogy például Toshio Saeki-re saját bevallása szerint Tomi Ungerer munkái hatottak (rá pedig szerintem erősen hatott a kínai művészet és a régi japán metszetek...minden mindennel összefügg). Ennek ellénre, természetesen az ő saját munkái teljesen egyediek.
Az Artsy nemrég közölt róla egy hosszabb cikket, megérdemelten, a cikkben a portréja is megtalálható.

Toshio Saeki: Akai Hako 1

Toshio Saeki: Akai Hako 21

Tomi Ungerer, Untitled, 1969

Tomi Ungerer, The Teacher, 1980

Tomi Ungerer, Untitled

Indulunk sétálni...Nem esik az eső...Majdnem minden jókedvű...Még talán én is...Séta után csinálok egy órás kemény edzést...Hogy mindenemet érezzek...Ami rajtam és az enyém...az a kevés.

A 19. században volt egy képzőművész, aki egy egészen érdekes pornográf festménysorozatot csinált, egészen nyitott szemlélettel. A valódi neve sajnos nem ismert, mert "Sommonte" álnéven festett, de az szinte biztos, hogy a képek Nápolyban készültek 1800 körül. A festmény érdekessége, hogy a képek nem külön-külön vannak, hanem kártyareszrűen, rétegekben egymás felett. Az első réteg egy virágcsendélet, alatta egy szexuális aktust ábrázoló festmény, majd újra csendélet és megint egy erotikus festmény.

A sorrend nem jó, de lusta vagyok átcserélni.

Indulunk sétálni, az előbb részeg fiatalok sétáltak valahonnan hazafelé, talán nyáriszünet van, végül is mindegy. Egyre lassabban világosodik, még nem érzem az ősz közeledtét, de már csak hetek kérdése.
Ma végre meleg van, rövidnadrágos idő, talán még szandál is, talán nem, majd a pillanat dönt. Érdekesek a gyerekek, mostanában szerettem volna családot, de úgy érzem, hogy ezzel már elkéstem, ezen gondolkodtam ébredés után, furaság. Indulunk, legalább egy kutyát valamennyire jól...talán...felneveltem, ez életem főműve. Irónia. Haha.

Nemrég jöttünk meg a sétából, egészen csendben voltunk ma. Általában végig beszélek C.hez, mindenféle butaságot, megvan a saját kutya-ember nyelvünk, de ma nem volt erőm hozzá, csak gépiesen dobáltam a teniszlabdákat és figyeltem rá, ahogyan kell. Az éjjel szinte minden órában felébredtem, némaság, sóhajok, üresség-érzet, kétségbeesés - megfognám a kezét, hogy ne bántsa magát, senki nem hibás, senki nem bűnös, hacsak nem nevezzük bűnösnek a távolságot, a féltést, a gondoskodásra vágyást és a féltékenységet, amit művel velünk a saját történetünk minden pillanatban. Elfogadni mindent, némán és csendesen, nem keresek kibúvókat, nem adom fel és továbbra is próbálkozok, mindent megteszek, hogy megmaradjon a legcsodálatosabb dolog amit eddig életem során éreztem. Életemben először alulmaradtam önmagammal szemben, óriási kudarc ez nekem, de a kudarcok azért vannak, hogy erősebbek legyünk tőlük.

Joseph Beuys munkáit mindig nagyon kedveltem, az egyik legfontosabb 20. századi művész, régóta nem foglalkoztam vele, tegnap találtam egy archívumban egy érdekes performanszot tőle, amit 1972-ben csinált a Documenta 5-ön, Kassel-ban. Ez egy boxmeccs volt, egy valódi ellenféllel szemben, csináltak egy rendes ringet és a meccset le is játszották, az ellenfele egy diák volt, a neve Abraham David Christian. Az esemény címe a "Box a közvetlen demokráciáért" volt, vagy valami hasonló. A posztereket Ben Vautier tervezte. Fotók itt.

Durva minden, nagyon. Szinte hihetetlen az egész. Ahmm, inkább be is fejezem.

Nincs jobb dolog mint hajnalban belemerülni a különféle művészetelméleti és filozófiai mocsarak szövegfelöletébe. Ez most cinizmus. Utálok olvasni. Elkeseredni nem éri meg - mármint afelett, hogy túl kevés az idő mindegyik megértéséhez. Gregory Chaitin, aki a Kolmogorov féle komplexitás megoldója írt egy könyvet "The Unknowable" címmel matematikáról és algoritmusokról, most rendeltem meg - nagyon érdekesnek tűnik. Tegnap a Walden-el aludtam el, két oldal után elbóbiskoltam, pedig érdekes volt, ma folytatom.

Igazából nem is ezt akartam, csak belevesztem a szövegekbe és végül itt kötöttem ki, mindig elveszek a szövegekben, objektum érzékelés, majd a sokadik objektum után már csak tátogok és nem tudom merre járok és élvezem az információ befogadását- egyszerű jelenség, mindenki éppen ilyen csak nem írja le.

Howard Finster munkáiból sajnos eléggé keveset találtam meg a az interneten, az Artneten találtam néhányat, na és a Talking Head-nak tervezett borítója egészen érdekes. Az is figyelemre méltó ahogyan az outsider művészek egyike másika összefonódik a vallásossággal, szexuális perverziókkal, lelki problémákkal és a valószínűleg családi körülményekre visszavezethető defektekkel - ő is fanatikus volt. A fanatizmus, fantázia és a fantaszta. Szép szavak, összefüggéseikben eléggé félrevezetőek, más-más árnyalat, más jelentés, de talán mégis van átjárás egyikből a másikba, a negatív és pozitív előjeleket én mellőzöm.

Mose Tolliver is érdekes, a női vagina bűvületében készült rajzai egészen furák, van egy képe, ahol egy (szerintem) menstruációs vértől csepegő vagina alatt vértócsa van, egy másikon pedig egy érdekes fejű kutya bámul bele egy vaginába, vagy ánuszba - nem tudtam eldönteni melyik testnyílás lehet. Ez nála valószínűleg valamiféle kézjegy, mert egy csomó hasonló munkája van. Egy aukciós oldalon találtam őket.

Tegnap vettem színes ceruzákat, de végül elaludtam és nem történt semmi, de azért egészen jól el tudom képzelni, hogy ha rajzolnék, akkor mit és hogyan, és végül is teljesen felesleges lerajzolni a formákat, elég ha megvannak a fejemben.

Indulunk sétálni C.-vel, tegnap vettem neki egy csomó új teniszlabdát, megyünk és kipróbáljuk őket a parkban.

Ezt G.-nek küldöm.

Peder Mannerfelt - Blog Kept A Growing

Ebben az évben van Henry David Thoreau születésének kétszázadik évfordulója, ennek hatására megrendeltem a legismertebb művét a Walden-t vagy másik címén: "Life in the Woods"-t, ebben Henry David Thoreau egy olyan természetközeli élményét írja le ami rám óriási hatással volt, két évig elvonult egy tóparti kis kunyhóba (egészen pontosan a Walden tó mellé) és ott élt egyedül, ebben a könyvében erről a két évről ír, én régebben olvastam ezt, de a könyvem elveszett így most újra kellett rendelnem.
Nyugalom van, igazából nem is nagyon tudok mit írni magamról, csak olvasok, hajnal óta, főleg filozófiát, Thoreau is így került ma hajnalban elém, aki amúgy még mindig nagyon aktuális és nem elfeledett filozófus - klasszikus lett. Nagyon sokat írt, sokféléről és én alig ismerem...ezt sürgősen pótolni fogom, kár, hogy nem tudom elolvasni az összes szöveget amit eddig bárki leírt, bármikor, bármiről. Micsoda pofátlan kapzsiság és mohóság van bennem.

Alkalmadtán majd megtanulok repülni.
Ha akarom favirág leszek és kinyílok.

Általában zavaros szövegeket szoktak írni Steve Keene-ről, mivel nem nagyon illik bele abba a képbe amit a különféle társadalmak "művész"-ként határoznak meg. Steve Keene cinikus és azok közé a bohócok közé tartozik, akikre érdemes odafigyelni, mert valójában nem bohócok, hanem csak őszinték és nyersek. Steve Keene pontosan ilyen. A festményeit tömegesen gyártja, néha napi 100 képet is megfest, majd ezeket néhány dollárért eladja, pontosan úgy, ahogyan a szorgos kézművesek, akik a nagyvárosok utcáin árult giccseket gyártják, de Steve Keene természetesen nem giccsfestő, egy ügyes fricskával kibújik a ráosztott szerepek alól és újakat gyárt önmaga számára: a giccsfestő kortárs képzőművsz, aki valamiféle torz tükröt tart a romlott világ elé, pedig, valójában, lehet, hogy tényleg csak megélni akar valamiből, azaz elveszi a Szent Művészet magasztos értelmét (itt most cinikus vagyok és remélem ez érthető). Sőt a képei árai emelkednek, régebben 5 dollárt kért egyért, manapság már 20 dollárt is megkap értük, ez a művészi piac igazi paródiája.

Steve Keene munkái a műtermében

Egyébként 1957-ben született és képzőművész.


Tegnap csúnyán vitáztunk G.vel, legurultam saját háztetőmről és belepottyantam a hóba, utána együtt pörögtünk tovább az erdő széléig.
A hangerő némasága nem sok mindent jelent, képzavaros marhaság, alulöltözött úr, ágaskodó fasszal, az udvar hátuljában, a pénisze - mint a fákon a moha, mindig észak felé mutat.
Elkaptam valami nyavalyát, kapar a torkom, rohadt egy július ez, valaki bassza meg a 14-15 fokokat és az esőt, ez volt eddig...ma reggeltől alig 10 fok és tiszta égbolt, de napközben akár 15 fok is lehet majd, ami amúgy nem rossz: csak ki a francot érdekel az időjárás? Olyan amilyen. Nem opció és vitatéma.
Indulunk a hajnali sétánkra C.vel, lassan négy óra.

Antichrist, Germany ca. 1460 (München, Bayerische Staatsbibliothek, Cgm 426, fol. 77v) (Source)

Ugye majom? Két majom.

Les Grandes Heures d'Anne de Bretagne, Tours or Paris 1503-1508 (BnF, Latin 9474, fol. 92r)(Source)

Két alvó majom. Indulni kell, mert a labdázó kutya nagy szemekkel vár rám odalent, két teniszlabdáról álmodozik, amelyek csak neki gurulnak, csak őneki pattognak.

A The Man Who Laughs című filmet néztem meg, 1928-ban rendezte Paul Leni expresszionista filmrendező. Ez a film egy alapmű, az egyik legsötétebb, legszomorúbb filmek egyike amit valaha láttam, szerrintem minden "film noir", horror, dark és szörnyes film egyik legfontosabb előde. Például a Batman filmek Joker karakterét ennek a filmnek a főszereplőjéről, Gwynplaine-ről másolták le, de a Drakula, The Invisible Man és hasonló filmekre is nagyon erősen hatott. A film fent van a Youtube-on érdemes megnézni.
Csend van. G. ma utazik. Lassan megyünk C.-vel sétálni, jó idő van, nem esik. Két hét szabadság után ma van az első munkanap, nem nagyon érdekel, jelentéktelen.

Olga Carolina Rama (a Carol Rama nevet használta művészként) az egyik kedvenc képzőművészem, teljesen autodidakta módon fejlesztette a tudását és az emberi szexualitás legmélyebb bugyrait próbálta feltárni. Olaszországban született, az apja öngyilkos lett gyerekkorában. Bár voltak kiállításai, 1980-ig szinte teljesen ismeretlen volt, ekkor 62 évesen volt az első olyan kiállítása amit Lea Vergine kurátor hozott össze és ekkor kapta meg a megérdemelt figyelmet. Fiatalon főleg portrékat festett, később a női nemiség és szexualitás lett a fő támája, 1960-tól gumit (autó és bicikligumit) kezdett használni mint művészi alapanyagot, 2003-ban megkapta a velencei biennálé aranyfokozatú díját.

Carol Rama, Appassionata, 1939

Carol Rama, Appassionata, 1939. Watercolour on paper

Carol Rama, Dorina, 1944, Watercolour

Clara Rockmore zenéit hallgattam, ő eredetileg hegedűművész volt, Litvániában született, Szentpétervár-on tanult, később a családjával együtt Amerikába költöztek. Nagyon sokat kísérletezett a theremin-el (ami eredetileg orosz találmány, illetve szovjet egészen pontosan) és így az első elektronikus zenei felvételeket ő készítette. Többek közt Bach-ot is játszott thermin-en, ami nem lehet túl egyszerű feladat.

Nyugalom van, igazból túlságosan is nagy nyugalom, elkezdtem készülni arra, hogy jogsim legyen, letöltöttem egy appot, ami felkészít az elméleti tesztre, remélem néhány héten belül le tudom majd tenni, egyelőre még a tesztek nem sikerülnek, de csak kétszer próbálkoztam és mivel könyvem nincs, ezért ezzel tanulok végül is. Soha nem érdekelt az autó témakör és a vezetés se, most se nagyon hoz lázba az autózás (viszont abban biztos vagyok...magamat ismerve, hogy ha megtanulok vezetni, akkor élvezni fogom...csak most még nem tudom elképzelni), de néha hasznos lehet.
Séta a parkban.

Bámultam fentröl a Szent György-csatorna habos szélét,közben az álom úgy takart be, hogy nem is észleltem. Szemeid gyönyörű árnyékában laktam éppen, de felriadtam és magányom áttetsző burkában ülve, tej-felhőkben úszva, selyempárákban gyönyörködve, odafent kékség, alul hófehér hab-csíkokat húzó hajók fésülik szürke bőrét a csatornának - most mesélnék neked őrültségröl, alkonyról, csókról, vad veled-táncról, merengésről, okádásról, hogy hogyan lehetne odaadni azt a keveset, hogyan nem-fogyasztani az életöröm szerény korall-rákjait. A legtöbb pillanat lassú tekergése a semmibő kifelé haladásnak, megóvnám a kilégzett párát, a pislogásunk tisztaságát, hangok csengettyűit: az olyan érintésektől, melyektől én messze is fájok, vagy elképzelni sem akarom, nem merem, az erőszak titkos redői közt megbúvó félelem, a titkok, a körötted keringő értetlen fejek, mint zsákba varrt levegőszellemek. A tehetetlenség szorítása, szemkapocs, megalvadt emlékek szív-réseim belső magányában, távolságon átnyúló kéz-kacsok nincsenek, csak mesélni lehet, mondani a szépet míg van élet, vizet hinteni arra mi ég, sóhajt szórni fájó rétegre, megpihenésre kérni, ha pedig nem tudsz álmodni, akkor álmodni helyetted, ahogyan a virágok, szellemek vagy a képzelet más alakjai szoktak: pislogom az eget, szárnyak felett pityeregve gyűrt sörösdobozokkal, laza óriás, félős semmiség: az egyetlen állandósult gondolat, mely ebben, vagy az utolsó percben ugyanazt jelentené: rólad szól, felőled kavargó titkos áramlás melynek mélysége az egyszerűség.

Az árnyékok mint szétfeszített ujjak, köztük lebegtünk,
csücsörítő kislány szobrodból úgy nőtt elém minden meséd,
mintha mindig bennem dobogott volna az egész veled-lét,
a kert új kapukat nyitott, ahol átbújtunk árnyas lugasnak
tűnő idő-ablakok csendjei és kuncogó szájai közt, olyan
játékokból, melyek titkos kódjainkat úgy forgatták, ahogyan
régi épületek hűs falaiból a párolgás, apu integetése,
a rozsdás vas-szerkezet kongó képe, a titkos ölelés, hűvös
mélyen kavargó csók, nyelvek sodrásából az ájulás,
bolondos táncod: a mosoly állandósult, feszítő erői,
szétmarva minden rácsot és bezárt ablakot, a csücsörítő
kislányból felnőtt, majd a nőből varázs-kislány bolondos
képe, a növények párája, szikrázó tündöklés sóhajtása,
sòs bőröm érintése száraz ajkadról a vigasz. Alámerülve
óriás-zöld bolygód sugarában, boldog táncok szélén úgy
evezve, körbeérve karjaimmal, öleléssel, fájó harapásokat
próbálva, melled felett ujjakból szellő, lógtam volna örökre,
körmönfont nyár-tájként hűvös cumulusokat növesztve,
minden lépéssel a jelen szigorú szemei fölött lebegve, képtlen
és érthetetlen égbolt-vonzás előtt hajlott kaktuszok,
kövér tölgyek, moha-puha hangyafészkek és hajócska-lábfejed
beomló lépéseiből kedvesség, elcsendesült pislantásokkal várva
a titkos-kert utáni búcsúzást, az elválás könnyebbnek
képzelése: a túlélés mocskos evezői, lassan lökjenek,
taszítsanak olyan dombok felé, melyek mögül meglesni
könnyedebb önmagunk bezárt valószínűtlenségét,
gyermek szemeid mustár majmait simítani, hogy illatod
örökre ott keringve bennem, képtelen bájok vér-sóhajjá vakarása,
integetés és nyeldesés végső morajában eldőlni duzzadó
szemhéjak holdacskássá áztatott, távolodó földrészei közé.

Gyors csókunk melegsége mint emlék belőled,
Távolról üvöltő, őrült fájdalom, az érinthetetlenség
börtöne: esténként feszítő, markoló sóhajjá nő,
és a folyamatos zakatolás, a vákumban tátogás,
az arc és a kezek képei, illatod mint szellő, húsunkba tép.
Harapástól vérző ajkadról lógni a mélybe,
lábaink és karjaink ölelnek létezésünk lalázó dalában,
a körénk fonódó táj egyre mélyebb és végül elmerül,
eltűnnek a sétálók, a vonatok, az elmosódó
némuló háttérdübörgés és a megmaradt néma csendben
csak szemeidben élek, bennük
táncolok, ha lenne valódi kezem érinteném,
de csak ülök, emlékem könnyes dobozán,
ahogyan másnak ott a minden, nekem csak ez a
kicsi marad itt, az apró csókunk mélybe égett
örök vágyvirága, zölded, válldombod és
pillantásodnak hűs szellője néma felhőm közepén.

I.

olyan mintha a napsugarak gőze
egészen lassan marná szét szobámat
mire a lábujjaimhoz ér, én félig eltűnt
térben lebegve, mozaikként látom
lábaimat, összeolvadva könyveimmel,
melyek közt úgy aludtam, hogy betűknek
képzeltem arcodnak minden sejtjét, miközben
szemébe bámultam a torz magánynak.

II.

parányi lyukak nyílnak a néma térben,
zihálva, úszva, félve: talán egy kijárat,
kőmadár fészkek körtefa-hegyek közt,
legtitkosabb zugban őrzött nézésedből
új holdakat faragva a közöny és a vadság
rothadó egén: leoltva dühös kaparásom,
csendből építi újra a múló rossz álmot,
a beszűrődő fény porszemekkel labdázik.

III.

olyan, mint amikor a keserűség Néma
Érnek nevezett vaskomor csendjét szűri,
a lét követhetetlen hullámverése fogakat
szorít préselt mosolyomba, a csillárok
úgy zengenek és ütköznek az éggel,
mintha azt kérnék hintázzak velük,
apró felhőket formálva vágy-gömbökből,
nem kérdezni, nem vágyni: csodákra.

IV.

némán égek holdas tájon, semminek
nem kell hogy fájjon, diófám törzsének
ölébe hajlok, majd meg halok, majd
elalszok, dús zöldedbe bújok éjjel,
nem élve vaddal, nem élve kéjjel,
némán sírok, nyári tájban, elalélok
a sodródásban, körbe érő zöldes árnyak,
halált hoznak megnyugvásnak.

Amedeo Modigliani, Portrait of a Girl c.1917, Tate Collection

A liverpooli Tate Modern múzeumban nemsokára Modigliani kiállítás lesz, pontos dátum még nincs...várom nagyon, addig is ez a portré, az egyik legtökéletesebb amit ismerek, nem nagyon szoktam a "szép" fogalmat használni képekre, mert primitívnek és szubjektívnek tartom, de ebben az esetben felmerült bennem, hogy leírjam...