képek, betűk

Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi volt az első olyan képzőművészeti élményem ami miatt elkezdett érdekelni a művészet és azt hiszem, hogy először életemben Giorgio de Chirico festményeit láttam egy albumban, még 7-8 éves gyerekként. Otthon találtam véletlenül, anyám könyvei között és olyan nagy hatással volt rám, hogy újra és újra látni akartam azokat a mágikus képeket, a nagyszüleimnél pedig valamivel később találtam egy Dali albumot, amit akkor még nem értettem, de tetszettek az abszurd motívumok és a képzavarok. Ma már egyiküket sem kedvelem, de ők voltak az elsők, ez valamikor 10 éves korom körül lehetett, utána évekig nem is foglalkoztam az egésszel, majd véletlenül belebotlottam egy Rembrandt albumba és elolvastam az életrajzát és akkor kezdtem érezni, hogy ezek a képek nem csak képek, hanem valami sokkal többről van itt szó, rétegekről és érzésekről, amelyek a lazúrok mögé vannak rejtve és kell hozzá valamiféle csoda, hogy a befogadás és az értelmezés megtörténjen. Rembrandt barnái és okkerei magával ragadtak, az élete pedig valamiféle példamutatás volt, hogy hogyan kellene létezni úgy, hogy minden pillanatban megmaradjak érzékelő és érző lénynek. Rembrandt a mai napig a elvarázsol, nem bírom meghatódás nélkül nézni a képeit és az ámulatom épp olyan mint amikor először láttam az önarcképeit. A lágyság és a szétmosott határvonalak beolvadása a térbe szinte követhetetlen erővel ruházzák fel a formáit és az ábrázolásának azokat a dimenzióit, ahol minden szétfeszül és újragondolódik. Jóval később akadtam rá Ray Johnson-ra és Mike Kelley-re akik a példaképeim lettek a kitartás és az őszinte ábrázolás terén, olyan kincsek amelyek az emberiség olyan kultúr-dimenziójában léteznek, amelyet sajnos sokan látni sem akarnak, vagy ha látják nem értik, mert túl sokat vár el tőlük ez a fajta művészi közlés, egy nagyon alapos előműveltség nélkül sajnos ők már nem értelmezhetőek.