képek, betűk

A szöveg textrúrái nagyon érdekesek, akárhogyan nézem közvetlenül hatnak a gondolatokra, nem hiszem, hogy külön figyelemmel többet ki lehetne hozni belőlük.
Ha megnézek minden egyes cikk-cakkot külön és külön, nem marad időm az egész szemlélésére és az így kihajtott bűntudatvirág - a komisz kis húsevő, elkapja bal kezem kisujjának a végét és a kozmosz felszisszen.
Vannak végső dolgok és vannak a dolgoknak végei, nem ugyanaz a kettő, de mindegyik különleges, elsősorban a máz, a fény és a hazugság.

"Egészen érdekes érzés az amikor tudod, hogy minden amiről azt gondoltad, hogy "lehet belőle valami" hirtelen visszaáll a "nem lesz belőle semmi" státuszba, túl önző és egosita vagy ahhoz, hogy másokat okolj a hibáidért."

Mondatelemzés. A "nagyon érdekes" és a "távol áll tőlem" óvatos eltartások, ahogyan és amikor eltartanak maguktól, egyre távolabb és távolabb, érted, nem állsz ellen, és elfogadod. A kettősség. Ezerkilennszázhuszonhárom egy évszám, a Klaipėda lázadás Litvániában, francia propaganda és szokásos civilruhás gyilkolás - nem tudom honnan és miért jutott eszembe, csak egy évszám vagyok, összekeverem a ritmusokat. Önmagában az értelem nem sokat jelent, az sokkal fontosabb, hogy legyen valamilyen rejtett keringés zord kapucsengőkre pöttyintett ujjam, közlékeny és különleges, majdnem különc-idő és egy teljesen szétfeszített harmónikára emlékezetető képzavar.

A "nem küzdés" tana, emlékszem még, amikor Mahatma Gandhi írásait komolyan vettem, tiniként elhittem neki, hogy az erőszakmentesség valamiféle működőképes eszköz, amelyet ha legurítok combod dombjáról, akkor a völgybe leérve, ráharap klitoriszodra, hogy utána nagyot nyerítve kacagás-porrá zúzza a környező szőrköveket és fényárkokba folyassa azt a nedvet, amit csak az a szem láthat amelyik szíved mögül pislog nagyokat, de nem mer a Kérő kérni semmit, hiszen tudja, hogy van egy pont, ahonnét nem lehet visszatérni.

Elhalkulok, megnémulok és mosolygok, legfőképpen az erőfeszítéseimen, legfőképpen a legfőképpen, ártatlan dühcsomó. Kifejtenéd? Igen, amikor egy erdei ösvény illatét beszívom, nem gondolok a sivatagra, csak legyintek ha valakit találok a közeli bokorban, de kiderül róla, hogy fa, és nem tudom elképzelni, hogy a fák fölött lebegő félhold egy olyan tér része, amely nem a gondolatomra kifeszített kétdimenziós függöny, ami mögött ott áll egy önmagát megtermékenyítő mokány hal-lény, aki ezt az egészet mozgatja. Ha letérdelek az ösvényen és beszívom az erdő aljának a felejthetetlen illatát, az orromba szippantok egy bükk-makkot és elfelejtek mindent. Azt hiszem, hogy van a kétségbeesésnek egy olyan ponta, amit ha átléptem, múlt időbe kerülök és az

eltűnt szám nyomát kutatva
ágyad alá bebújva
integetek borzas hajam alól
minden elmúlik
lényegtelen lényegek

efféle játékok úgy kaparintják meg az egy kilónyi búmat, hogy észre sem veszem, hogy amiben kacagó gyerekként még tappogtam, mint egy pocsolyában, valójában csak egy hosszú és unalmas körmondat.

Nem különösebben érzek semmit, talán csak éhséget, de reggeliztem és elmúlt. Az áfonya és a spenótlevél, egy felkarikázott kivivel csodákra képes, az áfonya átalakítja az arcomon az árnyékkoat, a spenótlevél ernyőként fölém feszül és elállja az eső előtt az utat, a kivi pedig napszemüveg, onnan mosolygok rád ahonnét nem is várod a támadásomat, vadgesztenyét gurítok eléd, hogy elugorj előle, majd pedig csak szaladj, rohanj utána, én utánad és együtt kacagjunk. Szép lett volna, igen. De amikor kinyitom a szemem csak a könnycsatornák lassan csepegő nedve nyomán sarjadt Előbbi Erdőt érzékeli, minden másból finom pudingot készít, amit bárki felnyalhat akinek van hozzá bátorsága.

És most nézzük a "nem lesz belőle semmi" részt.

a szemek nem tudnak kattogni, csak pislogás van
fejemmel a nem létező Árnyékember combjára huppanok,
nem történik semmi, csak úgy eltűnik alólam a test,
nincs zuhanás, nincs semmi fájdalom, az üresség nem fáj
csendben tapogat tovább, hogy sötétjében meglelje
a hegedűszót, a csücsört és a pillantást: helyette semmi.

Az elemzés és a törvényszerűségek egyáltalán nem jelentenek tényszerűséget és fejlődést, a vér-huzalok nem sejtek, a szipogás nem szepegés, a puha kéz nem kesztyű és az összkulcsolt ujjak közt a vízesés nem biztos, hogy lehetetlen, a milliárdnyi univerzum közül a véletlenszerű-egy amiben pontosan azok a törvények amelyek alapján egyben maradok: máshol keringés lenne csak, szélviharként tomboló anyagdarab, kis apró húrocskák, zengő-zizegő törpécskék, medvelányokat hágó cemendék, hogy aludjak el? Hogy aludjak el? Tátognék, de ahogy mondtam nincs szám, nincs kapcsolatom a környező dolgokkal csak ez a massza van itt, egyedül a szoba közepén, geometriájának és képességeinek ön-gyönyörűsége szerint: egyetelen simogatás.

"Na ki az?"-kérdezi, meglök a vállával, rámkacsint, nem csak úgy egyszerűen megfogja a kezem, hanem belecsúszik a tenyerével, én a középső ujjammal megkaprigálom a tenyerét, ezen nevet, ezen mosolygok. "Na, hogyan?" - kérdezi, majd felugrik elkapja a közeli ecetfa alsó áágát, csimpaszkodik egy kézzel, pufikabátja alól játékpisztolyt húz elő, gyomorbalő, mosolygó szeméből farkasok integetnek. Felnézek rá, felugrok mellé, lehuppan, elrohan, szaladnék de odaragadtam, vissza se néz közben talált valamit valahol és

felhőkből összerakott testem örök párolgása
lassú megsemmisülés-dallamot furulyázva
delelő könnycseppek mosása kínzó síkokon
az ember egyetlen nemakarás, hogy elsusogja
jó lenne valami más, csak találna fülecskét
lelne kedves szájat, vissza-könnyező szempárt

Az ilyen-olyan gondok mindig aprónak tűnnek, az erdőszéli erdőszél egymásba omló világok csudaszép sorjázása, ha jobban megnézem, az egész olyan mint egy fémsodrony, milliónyi vékonyka szál, amelyek ugyanígy apróságokból állnak. Ezt elmagyaráztam reggel a kutyámnak, Camelotnak, de ő sokkal okosabb volt nálam, a szája finom lilás-rózsszin karimájának mosolyra húzódása volt a válasz, majd elfutott egy feketerigó után, megkerülve a park északi részét, a rigó reptében két örvös galambbá változott, dél felé kanyarodva a húvös fűben én lettem a kutyám, egybefolytunk, ő pedig a fák tetjéről nézett vissza, farkcsóválva, egy vértócsát találtam, belelefetyeltem, próbáltam tükörképet keresni benne, de csak a mélypiros felület rózsa-szerű feszességét láttam. Amikor Camelot visszatért a fák tetejéről, kérte, hogy a teniszlabdát dobjam, újra mosolyogtam, újra lett szám és lélegzésem

átszűrném hajadon a fényt, finnyás lennél,
a szépet akarnád, finoman végighúznám
hátadon a cirókát,
csiklandósság és kéj között: milliónyi árnyalat
nem marad a reggelből semmi, erősen hátulról támadó
néma szörny a nevetőből: nem hagyva
maga után semmit, jóleső eltűnés.

Nos, igen végül is jobb minden elől elhajolni, túl komoly vagyok és ahogy a szöveg sodrából is látszik: könnyedségre, játékra, álmodozásra képtelen. Ez a folyamatos nehéz-álmom, melynek minden szelepe úgy sziszeg, hogy mozgásban tartva a gazdatestet: kódokba rejtsen mindent. A félelemvezérelt létezés ilyen, és amikor a félelmek létezni kezdenek, árnyékok tapadnak le a falakról, falevelekként libegve szobám terében - már nem érdekel, csak egy újabb homlokránc a válasz, rég nem félsz a félelmektől: a megszokás könnyűsége olyan megnyugtató, a nemakarás szürke zománca békésen lefed mindent.