képek, betűk

hazafelé menet, keresztülsétltam egy kopott

zebrán, csak ennyire emlékszem

a lábaim alatt rezgő szürke membránból,

próbálok visszagondolni sétánk kezdetére, 

a taxitól a Mojo bárig vezető útra. A Deansgate elejére.

A részegek 

szétrebbennek előttem

mint sűrű rajban úszkáló halacskák,

pedig ez itt csak egy sétáló árnyék, saját

néma medrében lassan mozgó idegen bánat,

nincs mitől félniük.

hosszú, fehér combok

az esőcseppek vonalkái mögül; mint ijesztő 

bábok tartozékai, mozognak

egy helyben tipegnek, vagy épp o alakra nyitott szájjal

az ég felé fordulva: talán ásítnak, vagy kacagnak?
az emberek Mcr-ben

még ilyenkor is csendesen, türelmesen sorakoznak,

a bárok bejáratai előtt, hogy odabent; csak még;

csak újra, csak talán
valami - akármi, elterelés, takarás, könnyítés.

egy kaland,
pontosan kit és mit keresünk itt?

Az éjjeli üzletben,

egy kötött pulóveres, zöld nadrágos, fekete lány

épp azt a sört nézegeti amit én, nem emlékszem

mit akartam pontosan, vontatott, szaggatott

a működésem - végül csak egy szendvicset vettünk,

aminek az egyik felét a kukába dobta,

mire kellene emlékeznem? elég ha

ezekre a színekre, formákra és pulóverekre

emlékszem: könnyű a felejtés.

lila, lila, bordó: a lámpáktól megveszett,

a részegen fetrengő: a magába befelé okádó,

szenvedélytelen és üres megszerzési vágy

váltakozó kéjpumpája, apró rezzenésekkel

múlik bele az egyre terjeszkedő, belső tompaságomba.

az Arndale kijárata előtt üresek a bódék,

ritkán ilyen csendes itt minden, csak egy rasztás hajléktalan

üti két tenyérrel a dobot, közben csukott

szemmel vigyorog, arrébb egy

elektromos gitáron játszó ember

közönség nélkül tátog és beszél, nem emlékszem

mit, pedig nem voltam részeg,

nincs hideg, csak eső, a 143-as busz

végül megvár, hogy némán, hazáig, zötyögve

elfeledjem ezeket is, ahogyan kell.