Klára Körmendi Erik Satie műveiből készített albuma csodálatos, véletlenül bukkantam rá, de ez utóbbi mellékes.

kizuhantam az új nappalink ablakán,
csak úgy:
a Hold alá, ami most, bár teljesen sötét,
nem akadályoz, mert:
világítanak a csigák a járdán,
így:
könnyű lesz elsétálnom a következő letérőig.
csak tudnám, hogy melyik madárhang melyik madáré,
hallgatom őket minden hajnalban, de tudnom kell-e egyáltalán? ez valamiféle
kényszerem: az ismerlek érzés. csak díszlet: a tagadása és a követelése is, hogy ki és
miért, mit fogad be. "már csak menekülni akarok", minden és mindenki elől,
mert van egy pont, amit ha átlépek: a maradás gyávasággá változik. Rikítószöld
mellénybe préselem a felsőtestem, az autók majd fa-árny-képket vetítenek hátamra, ahogyan az
októberi hajnalban szaladok az út mellett. Ahh, tegnapelőtt
volt okt. 23., emlékeznem kellene valamire, de
elvették tőlem az emlékezés képességét, kiszívták egy csövön keresztül, üres lettem: csak alszom
vagy épp fent vagyok. Ennyire futja: nem érzek semmit, ami összekötne veletek ott a múltban,
esetleg, olykor ha tavasz van és langyosság, ha fújdogál a szél: akkor az-az illat,
fűzfákat varászol nekem. vagy ennek, akit nekemnek hívtam. Most megint a madarak,
most újra belégzés, elengedni a kapaszkodókat, hogy felkapva: elfújjon,
akármerre, nem számít a helyszín, a táj, nem számít a nyelv, sem a magány,
nem akarom tudni mi fontos és mi nem: az ítélkezés szigorú szájszegletét letörlöm,
helyette nem rajzolok mosolygást: inkább csak egy egyszerű vonalat: ettől-eddig,
erő, hangulat és üvöltés nélkülit. Talán rigó? Talán pinty? a rókák,
bátor osonása a mozi és a kertváros között, hajlott fák árnyéka
elrejti őt és engem is, nem létezek, nem vagyok: csak
a csend és a kevés szavam, ami talán nem
jó semmire: pont mint én.

általában van időm nézelődni útközben idefelé, de csak ugyanazt látom, minden reggel,
hogy többet kapjak, ha szabad "kapásnak" nevezni a nézelődést, talán ott kellene aludnom valahol;
azok mellett akik látszólag érdekesebben élnek mint én, de attól tartok, hogy egy idő után: minden unalmas.
Kirsty az új mobiljának örül, pufók, barokkos arcához parókát képzelek, "the problem was there" - mondja
valamihez hozzácsapva ezt a mondatot, bűbájos, ahogy fintorog mindenen - ananász illattal veti be
az asztalmezőket. Reggel, idefelé jövet arra gondoltam, hogy lehet-e valami kizárólagosan jó?
A palacsintán kívül. Mondjuk a pénz? Ilyen kérdések és ilyen válaszok tucatszám...,
mindez sem komolyságot, sem mélységet,sem értelmet nem jelentenek, de nagyszerűen kitöltik
az űrt, amit próbálok túlélni. Egy irodai díszletbe bújt történeten keresztül, átrángatni magam
azon az őrületen, ami valóságként kísérti az ébrenlétem minden pillanatát. Kifogyott a rágógumim.
Sehrish vékonyka hangja belekeveredik a kávé szagába, kívül próbálok maradni a saját valóságomon,
de egyre beljebb kerülök, kíváncsi vagyok arra, hogy mikor lesz újra elegem, mikor fogom akarni: hogy
odébbáljak, hogy kilépjek, csak azért, hogy majd egy másik irodában, hasonló arcok között,
ugyanilyen daganattá növekedjen az élettelenségem. Táncoló zsiráfnyakakat
képzelek magam elé, hajladozó nádszálakat a gólyási kanális partján, ott a fűben cigizve, a felhők és
a hangyák figyelése közben: az egy kicsit én voltam. Az elmúló, de beragadt emlékek tesznek igazán
sérülékennyé, hogy álcázd: farkasfogakat, bohócsapkát, vagy babaarcot növesztesz, ki hogyan, védekezik
a szúrós, tüskés és megalázó szituációk örvényében: "vagy csak én vagyok így?" Lehet itt bármi érdekes
történet? Nem nagyon, de leírom, hogy könnyítsek magamon, pont mintha a wécében: nyöszörögve próbálnék
megszabadulni az összes belső szervemtől: sikertelenül. Próbálok minél közönségesebb lenni, hogy úgy
simuljak bele a szürkeségbe, hogy ne lehessen látni belőlem semmit.

Josef Bolf, Metro, 2007

A fehér teásbögrémen visszacsillog a laptopom felkapcsológombja, mint egy szem,
majdnem a pohár közepén, háromszög alakzatba torzulva a monitorom
tükörképe, belül a red bush teám barnás felülete. Teljesen kitölti önmagát és a nézésem
útját megszakítva vájatot készít az agyam és a beleim közé, hogy ez is
és az unalom is minél pontosabban, erőlködés nélkül átjárjon: belém, bennem,
(a tea: valami lebegés, éhgyomorra, szédülés, ürességérzet: fátyol.)
mindez: harmóniára vágyódás nélkül, úgy szokták mondani: voltaképpen nem is élek, csak
tükrőzödöm, mint a tárgyaim, csak vagyok, mint ezek az eszközök, Mozognak az ujjaim,
mint aprócska hangyalábak, átszaladnak előttem az asztalon, a nyelvem sziszegéshez
hajlik, ahogyan kiejtem a nevedet, csücsörré változik - kiejtem, de nem írhatom le, mert a titkokat jobb még
(kifeszítek egy kötelet, táncolhatsz és meg is száradhatsz rajta?)
magunk elől is elrejteni: a túlélés; ösztön-páncélt növeszt a külső burkom fölé,
szorít, de hasznos: unalmas estémbe fényt csepegtet a rádgondolás és a ki nem beszélt dolgok
újratemetése.

Walt Whitman: All Is Truth

O ME, man of slack faith so long!
Standing aloof--denying portions so long;
Only aware to-day of compact, all-diffused truth;
Discovering to-day there is no lie, or form of lie, and can be none,
but grows as inevitably upon itself as the truth does upon
itself,
Or as any law of the earth, or any natural production of the earth
does.

(This is curious, and may not be realized immediately--But it must be
realized;
I feel in myself that I represent falsehoods equally with the rest,
And that the universe does.)

Where has fail'd a perfect return, indifferent of lies or the truth?
Is it upon the ground, or in water or fire? or in the spirit of man?
or in the meat and blood?

Meditating among liars, and retreating sternly into myself, I see
that there are really no liars or lies after all,
And that nothing fails its perfect return--And that what are called
lies are perfect returns,
And that each thing exactly represents itself, and what has preceded
it,
And that the truth includes all, and is compact, just as much as
space is compact,
And that there is no flaw or vacuum in the amount of the truth--but
that all is truth without exception;
And henceforth I will go celebrate anything I see or am,
And sing and laugh, and deny nothing.


 (link)

munkába menet több fotót is csináltam a kínai
negyedről, régi terv volt, a legérdekesebb zugok,
tarka térként: téglafalak mögé bújva,
az éttermek mögötti sikátorok, ahová a szemeteszsákokat
szokták rakni, egészen nyomasztóak,
Lehetnének akár szépek is, de mi nekem a szép?
majdnem középkori a hangulatuk,
félek, hogy valaki húgyot löttyent a fejemre,
az aprócska emeleti ablakokból.
a 42-es busszal a belváros
felé, vontatott. álmos: nem érthető. First vagy
Stagecoach: a jegyem bármelyikre valid. Választék,
kapitalizmus, piac,
konkurrencia és tökéletlenség, Én vagyok.
A tökéletlenségről ez jut eszembe.
Ha tehetem leghátulra ülök, mert ott szemben vannak egymásnak az ülések, így
felrakahatom a lábaimat, ahogyan szokás, de néha lázadásból:
nem teszem. Ahogyan nem szivogatom az orrom sem,
vagy vágom fel az ereimet, csak amiatt, hogy láthassam
a ködöt a szemközti park néma szájában.
október közepe van, Kelet-Didsbury felől hallom a petárdák pattogását,
és az apróbb gyorstüzelésű minirobbanók ciripelését,
Halloween, egyre gyakoribb a bolondozás, Kissé unottan nézem
a ruhásszekrényt, aprócska kerekei a szőnyegbe süllyedve - mint a gravitáció
modelljei:
meghajlítjájk a teret, de ő maga
szánalmas,
formátlan, stílustalan: ki tudja honnan van?
A lábfejem hidegétől nem érzem a fejfájásomat, szomorú történetekere gondolok,
nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, De minek is keresnék
magyarázatokat? A rozzant komódon barna műanyagcserépben
anyósnyelv: most nagyon magyarnak tűnik,
magyarabb mint bármilyen jelkép ami nem
ju eszembe, Nincs magyarázat, nincs kérdés,
lábujjak és pizsamaruha-kockák: kékek, bordók,
felnézek, lenézek - "a nyugalom és a kitaszítottság", de
egyiket sem érzem, voltaképpen semmit nem, azt sem
amit azelőtt szoktam,
mosoly a vállfájásomnak és biccentés a kedves emlékek felé:
tessenek elhalványulni,
így kell menekülni. elpárologni, hogy azután felhő lehessek
az októberi égbolton.

Logar Lojze, brez naslova II

ma már a negyedik kávémat iszom,
ezen a héten szoktam rá, régebben zöldteát ittam,
de a kávé éhgyomorra, pont mint az alkohol: lebegtet. ringat.
a mellettem ülő kollégám mindennap macskás képeket nézeget, --- nem unja; sőt.
legalább kétszer fél órán keresztül, és
nevet is rajtuk; magában. nem akarom tudni, újra és újra: én őrülök meg? vagy ő már az?
nem kérdezném tőled, hogy:
"mitől színesek a falevelek", ahogy azt sem, hogy "miért
kell minden kedden tűzriadót tartani az irodákban?" véresen vicctelen  ez az egész,
all right. ez az egész város egy nagy herpesz, megnyalhatom? hátha kinő belőlem
valami egy-tapodtnyi gomba, vagy rémsugár névtelen alakzatokkal,
a körömnyi arcodra emlékezve - közben és előtte: csiklandás.
olvasom: "valaki eszi a galambokat", ezen a kollégáim felháborodtak,
rendőrért kiáltanak, de jó galambnak lenni, és milyen rossz a disznóknak.
kár, hogy fáj a derekam, kár, hogy nem történhet semmi, hogy nem lehetek veled,
hogy nincsenek szirmaim és még sorolhatnám. És nincsenek vezetékek bennem,
és még sorolhatnád. ahogyan bárki.
félrebeszélek, "estére lesz melegvíz"- ezt ígérték a főbérlő irodájából.
nem hiszek nekik, senkinek,
még neked sem. Fárasztó a kételkedés, a bölcselkedés és a vershez hasonló
formában való pötyögés is, csak, hogy elférjen a szövegszerkesztőben.
szereti ha megragadják a nyakát, különösen ha szemből, úgy érzi megalázzák, így
egy rövid időre gyerek lehet megint. borzongva átélheti, hogy a. üti.
a kedvenc angol szavam az ignore.
lakásokat nézegettem, vennék, de minek? olyan a saját lakás mint a koporsó, agybaj, öntemetés,
a bugyijába piros betűkkel írja a sorsomat.
valójában egyetlen nap sem lehet unalmas, történik aminek kell,
este, otthon majd elém pördülsz. az irodai ruhádban. lesz némi büszkeség
a szájszegletedben és az erek között is, de ettől csak jobban leszünk,
pirosabb vérrel és kevesebb álszentséggel, mégis csendesen,
mégsem háromszög alakúra préselve,
hogy szúrni tudjunk ha közelítenek. most hazudtam, hiszen nem is tudlak elképzelni.

Sean Starwars, Groped at the Grocery Store, 2004

Jane Gang, Chantel and Mitzy, 2006

Robert Rauschenberg, Pastorale (Runts), 2007

ma reggel a hétfőt hétfőnek fogtam fel, mert hajlamos vagyok az elkalandozásokra:
gondolatban
és ilyenkor behelyettesítem a valóságba azokat a képeket,
amelyeket az agyam összekombinál - akármivel és akárhogyan,
azt a vicces pózban
alvó részeg nőt bámulom, aki épp átfordul a másik
oldalára a Manchester Evening News szerkesztősége melletti a parkolóház
feljárója előtt,
mert ott néha kifúfódik egy kis meleg levegő a pincéből,
összegyűjtve az elfeledetteket és a nyomorultakat,
vajon mennyit kell ahhoz inni, hogy ne fázz ilyenkor a betonon? hogy úgy
tudj aludni
mint egy csecsemő. Hogy koszosan, fáradtan - a lehányt és összeaszart ruhádban
ugyanolyan szép és csúf képeket
álmodj mint az, aki a puha ágyban és melegben aludhat?
közben valaki pénzt kér a buszra, nem adok, mert nem tetszik az arca,
igen, ilyen voltam ma reggel, önző. és talán ilyenek vagyunk mind:
arcok alapján ítélkezünk és bármilyen szörnyűségre
képesek vagyunk ha úgy hisszük: a másik rossz, vagy akármilyen: ami nem passzol bele
a saját magunk által kreált kereteink közé,
önbörtön (boldogok vagyunk itt bent)
és még ha tudjuk is mindezt: akkor is átlépünk rajtuk és taposunk,
a kegyelmünk pedig ritkább bárminél, még az őszinteségnél is.
mindennap be kellene rúgnom és minél kevesebb alkalommal hinni a hétfőt hétfőnek,
inkább egy nagy és puha és meleg gömböt szeretnék látni, amiben
mindenki meztelenül örömködik és élvezkedik, nincs test csak
memória és tudat, (-- nevezd aminek akarod.)
nincs önzés, mert minden ami kell: csak a puszta, tiszta energia - nem kell majd enni, inni.
ez így talán majd. vagy soha. álom: hétfő. valóság. mi az?

hajnal, kinézek az ablakon, egy pár üti egymást a a parrswoodi buszmegállóban, a nő egy fejjel magasabb, megragadja a férfit és nekicsapkodja a busz oldalának, üvölt közben, a férfi csak hallgat, azután mindeketten bőgnek, majd behúzódnak a buszmegálló sarkába és állva próbálnak dugni, talán sikerül is nekik, nem tudom, nem nézem tovább. készülök futni, a láthatósági mellényem, mint egy nagy, algáktól zöldes tó, ráfeszül majd a nedves vállaimra. nádszálak nőnek ki belőlem, gyökereik átszövik a belső szerveimet, képzelheted, hogy mennyire nehéz így egyensúlyozni az út szélén, hogy a részegeket hazafelé fuvarozó kabok el ne sodorjanak. Ezután azután lesz, és én épp úgy leszek majd a kilenc óránál, mint múlt héten, megnézem a bankszámlakivonatomat a közeli ATM-ben, esetleg veszek valahol magamnak egy üres játszóteret, ahol úgy libikókázhatok, hogy közben nem kell szellemesnek álcázott: kiazokosabb, kiazerősebb monológokat és dialógusokat hallgatnom, a hangosbemondóra emlékeztető arcokból, csak ez a szellemlepel maradjon rajtam, pont így, a szívhangom meg csak üsse az ütemet, ahogyan szokta, semmi kitérő, semmi félreütés, minden koppintás legyen a helyén, hogy az öröknek tűnő unalom itt maradjon, mert megnyugtató.

két percre kiszakadok a tüskék és a szálkák univerzumából,
a megvalósulatlan félelmeim közül, (a valóság túl összetett)
a legjobb képzelgéseim magamról - béna gömbök; (meztelenül a hátamon fekszem)
üvegoszlopok: ( átlebben előttem és színes lábnyomokat hagy maga után)
hegyezett véggel, gyerekkori seregélyek: szürke csőreikkel felém tátognak
a mellkasomon át, fel a gégelépcsőkön; (az a sípoló hang,
a tyúkarcú nő a buszról). Átvezet a csípőd alatt, borutat tervez délutánra,
fetrengésig tartó, az önsajnálat átfolyik az ujjak között;
micsoda kép: a szent a kisdedet tapogatja, miközben hideg ujjai saját ravaszán;
nem hiszem, hogy gondolkodnom kellene, ez a két perc: felesleges volt.

Tom de Pékin, série Le soir à la plage

széttrancsíroztam a jegyemből gyúrt papírgalacsint:
nem nyüszített, csendben tűrte. Miközben a táj
benézett rám a buszablakon át, szürkére festve
azt az arcot, amit az előbb próbáltam letépni
abból az ablakból, ahol most ez a kéz és ezek az ujjak
épp simára törölgetik az előttem ülő nő árnyékát.

"Vajon mennyivel jobb küzdeni, mint feladni?" - ezt a sunyiságot tette fel kérdésnek ma reggel J., miközben a fogait piszkálgatta a körmével. "Gusztustalan vagy." - közöltem, de nem tudtam válaszolni neki semmit az eredeti kérdésére. Ma ilyen mosolygós, párbeszédezgetős napom van, nem tudom meddig fog tartani, így sütkérezek még a jó dolgokban amíg lehet. Lehetne még valami ráadás? Körmönfont, alsószoknyába bújt válasz, csíkok a hátamon, még az előző életből, vagy az elozo méhből - de nincs. Egyedül az egyedül van itt, de az legalább érezhető. "2014 van és még mindig vannak olyan programok amelyek (követelem, hogy figyelj magadra) nem képesek elmenteni és visszaolvasni az ékezetes betűket..." - morcogott maga elé J., miközben semmi olyan nem történt amiről érdemes lenne "ő", "é", vagy "x" betűket leírni - körbeveszi az egészet egy felhő, amiből delfinuszonyok lógnak ki, de nem kell idegeskedni, nincs pánik, ez természetes. Egyertelmu. Egy halacskás kép lesz a profilképem, (isten egy vérhólyag) nem az akvárium szimbolikája, hanem a talált hal mintázatának szépsége miatt - nah, ez egyensúly, a szépség iránti vágyam szabadon engedése - egyenesen a nadrágomból, vagy szoknya - attól függ milyen napom van. Már a második karórát veszem ezen a héten, de ez az utolsó sem tetszik, valakinek odaajándékozom. Van valami bugyuta, együgyű a vásárlásban, átadni magam az önzésnek, bűntudat nélkül - vajon csak ennyi? Személyes kvalitás, személyes kérdés - éntudat? Ennyi? Nincs ellene bizonyítékom, csak a lepusztult, szétolvadt táj és a kipusztult fajok? "De ez nem lehet akadálya a kényelemnek!" Próbálok elvonatkoztatni, képzeletben köröket rajzolgatok az asztalomra, vagy elképzelem, hogy tudok szaltózni hátrafelé - egyik sem segít. Ez értelmetlen. Dolgoznom kellene.

Nagyon nehezen indult a hétfő, először is nem találtam kapcsolatot saját magammal (ez egy álom vége volt, ahol épp erős voltam és visszapofáztam valami pedellus kinézetű dinnyének), próbáltam erőltetni - magam elé képzeltem az arcomat, de nem ment, idegen maradt a tojásfej és az elálló fülek. "Talán nem én voltam az akit próbáltam elérni, vagy megérinteni, vagy." - írta a naplójába a tinédzser énem, megvakarta a fülét és már előre azon mosolygott, hogy ennek talán lesz végre valami hatása. Elvonatkoztatás. El-von-at. Elmegy a vonat? Szó-já. Szójál! Szójáték. Mosolygok újra! Kiabálva mosolygok! Ülve mosolygok! Baszva mosolygok! Lalalázva mosolygok! Ahogyan próbáltam megragadni a lényeget - ott a szobámban, sok évvel ezelőtt, úgy kerültem egyre távolabb tőle - régi féligazság, nem is foglalkoznék vele, ha nem valami hasonlót éreztem volna ma reggel - talán az esőszag hozta elő. Éjjel a szőnyegen aludtam. Ebből szokás lesz. Három réteg pokróc - ez majdnem semmi, de csak épp annyira majdnem, hogy a padló melegebb lett - így jobban elterülhettem, jobban foroghattam és horkolhattam volt. Ha előnyben részesítem a kemény matracot, akkor minek költenék rá pénzt? Hiszen könnyű imitálni a földön - a nappali padlója egy nagy matrac; "olyan mintha", olyan mint-ha. Az olyanminthák fontosak - spórolósak és táncoslábúak: ezért unom őket. Elkerülöm ezt. Elkerülöm azt. A legszebb paplanlyukon keresztül vizsgáltam a saját lábujjaimat, szépen ápolt szörnyek - csupa idegen kinövés, csupa körömágy és kajmó. Nem mernék rá megesküdni, hogy ugyanannyi van belőlük mint két éve. De nem is baj ha néhány elmenekült! Akartam valami fontosat csinálni ma. Nincs kizárva, hogy még sikerülhet, de egyre kisebb a valószínűsége - ahogy megyek előre a délutánomban az estém felé, ez az irány jó, minden nap tartom. Ahogy a semmittevés is marad, a gondolkodásra való képtelenség és a cinizmus - mint a legszánalmasabb fegyverek egyike. Hogy miért szánalmas? Mert bizonyítja a vitaképtelenségem és a szellemi állapotom tökéletlenségeit? Vagy csak mert eredménytelenséget szokott eredményezni? Nem tudnám a pontos választ, nem tudnám a pontos választ és nem tudnám. Csak ezen hunyorogni, egyk-be-másik-ki-egyikbe-másikki-egyikbemásikki. Ez inkább kacsingatás? Akkor dugunk? Most dél van, kávét iszok. Csak azért iszok kávét, hogy valami szokatlant csináljak, as usual. Amúgy, a saját világomban kamillateát innék. Jellemrajz? Egy óra szünetem van, kisétálhatnék a közeli dombok közé, van itt néhány tavacska is. Utálom a kicsinyítő képzőket, olyanok mint fásliba csomagolt féltéglák. De nem vesztegetnék több időt erre. Inkább nem gondolok semmire, a biztonságos szürke függöny mögül leskelődök, nem akarok hozzád érni, sem látni, sem azt gondolni, hogy képes lehetnék arra, hogy ne érezzem szánalmasnak azt, ha közölni akarnék valamit a külvilággal - ahogyan mások teszik. nyakatekert fasz vagyok. Ez jó így. Azt hiszem igaz. Megnyugtató és állandósult - eperbefőtt, pettyes, édeskés és nem követelőző.

James Benjamin Franklin, Everything Happens to Everybody, 2007

Christina Empedocles, Mark Trail, Defender of Wilderness, 2014

Markus Schinwald, Boris, 2008,
Prints and Multiples, Pigment print

Taiyo la Paix, Ecstasy, 2009, oil on canvas, 20 x 20 inches

Olga Neuwirth, No more {Part 1/3}

Olga Neuwirth, No more {Part 2/3}

Olga Neuwirth, No more {Part 3/3}

Karin Mamma Andersson, Cry, 2008

Alan Davie, Hallucination in Desert Landscape, 1984

Nurse With Wound * Soliloquy For Lilith V

Elizabeth Ernst, Elephant Man, 1999

Ernesto Caivano, Through the Arboreal Membrane, 2009

Kunié Sugiura, Winter Branches, 1977–78,
Photographic emulsion

The Water Tank Project, New York, 2014

Cornelia Renz, DIE, 2011 pigment marker on two layers of acrylic glass,
100 x 100 x 6 cm

Robert Gober, Cat Litter, 1989, plaster, ink, latex paint

Blake Fall-Conroy, Tiny TV (2008)

Jaime Pitarch, Chernobyl