képek, betűk

Mindig megrémülök attól, amikor véleményt várnak tőlem, megszeppenek, mert a véleménnyel együtt általában valamilyen véglegeset is teszünk saját magunkkal, ez nem függ attól, hogy a vélemény rögzül-e, vagy sem. Nem kell leírva lennie, elég ha kimondja az ember - akár mások előtt, akár magában. Az ott marad, akárhogy is - egy pillanatnyi béklyó magamon, egy stigma a témán? Nem szükségszerűen, de elég nagy valószínűséggel. Persze, az elkerülhetetlen dolgok árnyjátékai...az elvárások, a hajsza, a munkahelyi megbeszélések és a többi hétköznapi dolog szinte kipréseli belőlünk a véleményünket, mert elvárják, vagy egyenesen fizetnek érte, vagy hülyének néznek ha nincs olyanunk. Gyengének mondanak, teszetoszának, vagy alkalmatlannak, mert ugye: az erőseknek mindig van véleménye. Csak tudnám, érteném, hogy miért annyira fontos ez az egész. A csordaszellem és az erő-kultusza nem magyaráz meg minden idevágó kérdésemet, de tény, hogy fontosak lehetnek. Biztosan van valami értelme ennek a vélemény áradatnak, főleg, hogy az internet terjedésével, az anoním, önjelölt megmondóemberek ítélkezései ma már pénzben mérhető haszonnal is járhatnak egy-egy média vállalkozás számára, az emberek meg önfeledten ítélkeznek, véleményt formálnak: genetika, atomfizika, informatika, orvostudomány, irodalomelmélet, filozófia, konyhaművészet, szexológia, teológia és még ezernyi más területen mindenféle képzettség nélkül - bátran szembeszegülve akár szakemberekkel is, hiszen mit tudhat egy szakember? Az biztosan hazudik, vagy téved. Ellenben például a Wikipédiák valamelyik klónjával, ami ugye közérthető és könnyen befogadható... vagy ellentétben XY hozzászólásásával a virtuális tér valamely szegletében, ami nyilvánvalóan és közérthetően feltárta a valóságot. Így gerjesztve az összeesküvés elméletek boldog tengerét? Néha azt gondolom, hogy a vélemény korlátlan szabadságának ez a formája egyfajta neo-középkort gerjeszt - és ezt komolyan is venném, ha nem tudnám, hogy a középkor legtöbb szakasza kíváncsi, nyitott és felvilágosult volt - ellentétben néhány kortárs társadalommal, irányzattal és gondolat-kísérlettel, azt is gondolhatnám, hogy az ostobaság és az erőszak kultusza újra itt van velünk - de mégsem kritizálom a vélemény korlátlanságát, mert még mindig jobb ez, mintha még ez sem lenne... szóval, egyik-másik aspektusa világos, csak nem látom át az egészet, olyan nehéz bármit is kijelenteni, meg minek? Nem lenne jobb a véleményformálás helyett csak mesélni? Egyszerűen, mint a képeket amiket látunk minden pillanatban, a hangokat, a szagokat - csak elmondani, és itt nem a művészetről van szó, nem realizmusról. Ennek semmi köze a művészethez. Egyszerű, hétköznapi beszélgetésekre gondolok. Hagyom.
Fáradt este. Unalmas vasárnap. A manchesteri esték friss levegője, ami az állandó enyhe szellőtől firss - ételszagokat hoz a különféle nemzetiségű konyhák felől. Ami nem mindig kellemes, de tényszerű. Közeleg a karácsony. Szapulni unalmas lenne, de divatos, a mögöttes marketing világos, a pénz központú, vásárlás mániás tömegek undorító masszája evidencia - mit lehet ma még szeretni a karácsonyon? Gyakorlatilag semmit. Az ember mégis emlékezik valamiféle hangulatokra, amelyek gyerekkorában, valahol, valamikor, valahol léteztek. Amiket átélt. Apu, anyu. Testvér...élők, halottak. Még az is lehet, hogy valahol, valamikor egy nagyobb család is létezett. Arcokkal. Hangokkal. Talán. Nem vásárolok semmit. Nem érdekel. Csak emlékezni fogok. Mindenkire akire tudok.