képek, betűk

Ma megint a városban tekeregtem, téli cipőt akartam venni, de végül nem mentem be egyetlen üzletbe sem, nem volt kedvem, ezt mindig szeretem halogatni, nem értem miért. Ki tesz fel magának ilyen kérdéseket? Értelmetlen. Azt hiszem zsugori vagyok, az igazság az, hogy szeretem ha a dolgaim évekig megvannak és nagyon nehezen cserélem ki őket, már gyerekként is sírtam, ha a lyuk hátán lyuk harisnyámat ki akarták dobni, hisztiztem, toporzékoltam. Ragaszkodom hozzájuk, amíg le nem esnek rólam, hordom őket, van 15 éves pulóverem...néha még most is elmegyek benne munkába, pedig már olyan kopott, hogy csillog a nyaka.
Lassan itt a december, a maga jó öreg posványával: a kibaszott-karácsonnyal együtt, amitől az ember minden évben másfél hónapon keresztül okádna. És ugye...ilyenkor a Mazochista Marhámnak ott bennem repülnie kell, megnézni a szüleimet, öcséméket, mert így szoktam meg és mert ilyenkor van valamennyi véletlen-szabadság, amit csak úgy az ember képébe nyomnak Krisztus és a Pénzisten nevében, tehát: ha akarom ha nem: pihennem kell az év utolsó felében, mert mások úgy döntöttek, hogy ennek így kell lennie. Rendben. Kinőttem már az ellenkezés butuska kéjéből, jó ez nekem, majd felhasználom amire akarom. Ok. Ebben az éven nem akartam Abba Az Országba menni, de a szüleim miatt megteszem, négy napra odamegyek, de csak az ő ünnepeik után, huszonötödikén, nem lesz rossz, soha nem rossz, ott a diófám a hátsó udvarban - mindig megsimogatom, A. bugyuta világa, és a nagy semmi - nem lesz különleges, de szomorú - mint mindig. Kibírom. Hmm. A menekülők terhei és képzetei, a sok görcsölés, fura ízt tudnak hagyni a szájban, vasízűt, mint a vér, eléggé kellemetlen és bármennyire is mosolyog maga elé az ember, tudja, hogy csak áltatja magát, mert valójában neki itt, ezekkel és azokkal már nincs többé dolga. Nem is nagyon érdekes, p. itt van ez jó, vállalható - csak ne lenne a sok szorongás, félelem: Bevérzik néha a szeme, a magas vérnyomástól? Szúr az oldala. Tüdőrák? Képzelt betegségek sorai. Gyógyíthatatlan mizantrópia és enyhe elmebaj. Mint a többi hétmilliárd ezen a bolygón? Semmi eltérő, mindegyiknek egyforma a belseje, csak a hazudozások és az ostobaság csodás variációi tesznek különlegessé? Kellemes és kellemetlen kombinációk? Röhögök. Mennyi nulla, én nulla, te nulla... kiszámolósdi. Emberek? Csak ciklusok, úgy értem: ciklikusan jönnek-mennek a fejek, arcok, hangok, gondolatok, nemi szervek, szagok és beszélgetések - elmúlnak. Ma futás közben arra gondoltam, hogy a múlt teljesen feleslegessé válik minden pillanatban - ami közhely, mindenki tudja, "az már nincs", de mégis "hat", ugyanakkor nem létezik; na persze: könnyű ilyeneket gondolni. De minek egyáltalán ezekre gondolni? És mi az a szőrmók nagy baltával ott a lila függöny mögött, ami ilyesmivel fertőzi a futás közbeni izzadás és az út fehér csíkjának bambulása közben érzett örömöt, szeretném ha leállna az agyam. Napi 2-3 óra belső semmi kellene. Egy nagy OFF gomb a fejem tetejére, amit tenyérrel le lehetne csapni. Nem valamiféle jóga maszlag, zümmögős baromság, hanem valódi vákum, belső vákum, ahol nincs semmi, még írni sem lehet róla. Csak megtörténik: node, ha semmi, akkor észre sem venném...azt sem tudnám, hogy most üresség volt, tehát teljesen felesleges lenne. Újabb röhögés. Üres beszéd? Dobom fel, leesik, dobom fel, lepattan, jól hangzik, semmiség. Pardon. Elnéztem, ez itt téves. Ohh, ekkora butaság? Köszönöm, ennyi elég is lesz.