Bosszantó - mások orrát piszkáló, általában apró, barna bogár, melynek hét lábuk és nem-csillós hámuk jól felismerhetővé teszik a kézfej bőrének elváltozásait. {aludt, odaült, megsimogatta, ő csak vele volt, soha mással, mint egy újságban, a legrosszabb bekezdés utolsó mondata, elalszok, csak ez számít}
néztem ró. fotóit, próbáltam közelíteni, egyszer régebben, meleg volt és ahogy közeledtem egyre inkább forróbb, kellemetlen, a mai napig kellemetlen visszaemlékeznem,
lédús képzelgés HAJNAL
még álmos vagyok, nem
Wawrzyniec Tokarski
Ronald, 2006
acrylic on canvas
240 x 240 cm
képzelgünk, együtt,
10 évvel idősebbek, most beszéltünk, elmesélték, hogy milyen túlélési szabályokrE kényszeríti őket a Közeg, amiben élniük kell, a. a fogsorát nyomkodja, pontosabban az ínyét, meg van gyűlve, mondja, kérdeztem, hogy miért nem megy orvoshoz, csak elnéztünk más irányba, ő is egy ablakon, én is egy ablakon, van, nincs, vanok, nincsek, mint díszek, lógnak a könnyeken, de csak kivételes napokon, amikor minden megragad, a bőrünkön, mint a sebek, mintha azok is csak díszek lennének, én gyerekként csináltam sebeket magamon, de ennyi idősen, ez a cserép kicsi lesz már, az ananász egyre csak nő
vérplazma
ártbázelban a pénzintézet hathatós és már-már szokásossá vált támogatása mellett bemutatták az éhhalált és a háború sújtotta övezetek szenvedéseit, nagy sikerrel, egy fiatal lány meg is jegyezte, hogy micsoda nagyszerű érzés, hogy itt lehetünk mi most, így egy kupacban
Masako Miki,
This Could Be The Best Thing That Ever Happened To Her (2012),
Fiber glass, resin, spray paint,
65 x 60 x 28 inches
nem tehet róla, ahogyan más sem. eksz törölgeti a vadászkését a fűben, látszik, hogy először csinálja, először túl kicsi, majd túl rövid, majd túl, hosszú, a fű eldől és a vörös csíkok, inkább barnásak, egy kicsit összemosódnak a hajnali szürkés fűárnyalattal, melyeket a harmat old egybe
rőt
túl sok.
outsider. jelszó. arról álmodik, hogy ő Dubuffet fogkeféje, eltorzítja a hangját, bebújik a szekrénybe és úgy zörög a lábaival, mint egy cserebogár . . . . . . . . . . . .
hónapok óta nem lélegzik, csak iszik, atkák rágják a bőrét az orrhegyén, egészen lilás és felpüffed, egyre jobban emlékeztet egy gömbhalra, kitagadták a partra, a tengerből csak a hullámok emléke maradt, mire felnézek már csak súgás, eksz elmozdul kicsit, fehér szövetpapucsban dobol a szőnyegen, pufog, odaképzelem a nyakamat, hogy édes, a helyünkön csak egy apócska lyuk marad, jobb mintha még ennyi sem, képzeleg, a halálban is emléket akar, barom. sziszegi.
a végére
Harry Partch: Daphne of the Dunes (1967)
emlékszem Selmecbányára, illetve a belváros egy részére. évekkel ezelőtt többször is jártam ott, hokiztunk a dombtetőn, kis víztározó alatt még kisebb, nagy hajam volt, már semmi közöm hozzá, nem vagyok ott, ne foglalkozz vel...én sem.
The Threshold HouseBoys Choir ~ Ikoreek
érdekes projekt, rég hallottam róluk, illetve régebben, még amikor érdekelt a művészet
holnap, napos idő, 20 fok körül, séta olt traffort közepe felé, egy ágyásba lépek, biztosan befejezték már az átalakítást, a bolíviai szépség ugyanabban a kabátban, de mindig más szoknyában, egyszer felém nevetett, amikor egy nagy fehér seggről lecsúszott a nadrág, amikor felpattant az ülésről és elindult a lyuk felé, cammogva, mintha egy jegesmedve lett volna, nyár eleje, ősz kezdete
No comments:
Post a Comment