négy napig aludni, valaki átforgatta felettem a takarót, épp olyan minden mint négy nappal ezelőtt, visszafekszem, enni kellene, felpúposodott a tapéta, zenét hallgatni megnyugtató, enni kellemes, jó lenne valami alkohol, de nincs. Tömörebbre KIKÖTŐ állítom a bejárati ajtón a zárat. Kisebbre nyitom a kulcsban a zár fedelét, ne férjen be semmi azon a lyukon, amelyre gondolni sem szabad. Jót mulatok ezeken a mondatokon, a bankkártyám élét pöckölgetem, majd lesz valami.



bernard parmegiani - de natura sonorum

ezt kerestem, eléggé régóta, írni is akartam róla, de nincs energiám, valaki mondta múltkor, hogy bármennyit olvasok csak egy üres fejű bunkó maradok, SÁRGA HAJÓ-ORR talán a "falusi" jelzőt is hozzárakta. Érdekes. Néha mulatságos, máskor rémisztő miket képesek összehordani, már rég nem olvastam politikát, de emlékeim szerint ott éltek efféle módszerekkel, fárasztó a gondolkodás és a tátogás. Olyan mint sznobok előtt Van Gogh munkáit szóba SZÉL, SZÉL  hozni, primitív leszel tőle - Bernand Parmegiani munkáit pedig nem fogják ismerni, röhögök. Micsoda emberi dimenziók, már majdnem élet, ha így folytatom még lélegezni is elkezdek, vagy fingani. SIRÁLY SZÁRNYA.

beteg lettem, olyan náthás, mint az illusztrált könyvekben, lapok közt alszik a félhomály és a cipősdoboz éjjeliszekrényen, egy hajtű, valahol egy bugyi a gazdatest homályos emlékben gőzölög - részegítő absztrakció a mellbimbók és a köldök között, mértanilag pontosan a döfések felé ható erő, álmosító, valamit beszippantott a zajok, egyre táguló körökké nyúlnak, egyre szabályosabb partokat képeznek köztem és a nemhallom a csepegést között --- itt van minden ami kell: ágy, takaró, paracetamol orálisan, papírzsebkendő, könyv - huszitákról olvasok, elvégre történelmet tanultam volna, csepeg a szar és a vér a lapok közül, ó szentek és hősök, nagy faszuk kilóg a lapok közül, de mindig elfeledkezem arról, hogy lé le gezn i kell legalább huszonkettő másodpercenként, azután eszembe jut, hogy tíz évig együtt lenni, majd nem, de mindig valakivel újra és újra pörögni disznó-sörtéken kapaszkodva a hold felé meredő lábakkal gurulva és közben kacagva - lallalala, óvatosabban kellene lépkedni a tökleveleken, mint az a madár, tudod a hosszú ujjú: vagy a pókok, épp csak érintik a felületet, nincs ideje arra, az eseménynek, hogy megtörténjen, elkezd fodrozódni, már mozgásba jönne, de mire megszerezné a kellő energiát, az energia keltő tovalép és a rezgés elhal, ilyennek kellene lenned, a szép hajaddal és körülményességre utaló mosolyoddal, csak szökdécselni minden hajnalban, örökké hajnalnak lenni --- a legtöbben talán még nem is látták, nekik a déli napsütés ugyanez, ők ott esnek révületbe, vagy éjjel tizenegyharminckettő körül, ha megmozdul valami a kukák mellett; elmesélik, hogy mikor kit égettek meg máglyán, kit fejeztek le, vagy húztak karóba, ma-ság, holnap.ság és szőrök-sörték, ugye egymás mellett, sűrű ágyékokba rendeződve, átlépked rajtuk - tényszerűnek kellene maradni, hiszen végül úgyis a vétel-eladás határozza meg a hitedet és az ellen-hitedet is, nem akarod elismerni, na persze. faszkodik az egyéniség kötelezően ellenáll a rohadék, elhiteti a szokásos mesét, szükséges a lét, meg a bőr, a hús és a nedvek, nevetsz velem,??SHD! Ide tettem egy pontot az unalmas órákra elfeledni a hímvesszőket kemények mint a kémények - ide egy álarc amelyik feléd fordulva egy hétig vigyorba merevedve örülve kikerekedve csapkodja a narancsbőrös picsádat. OHH, MEKKORA, hatalmas dombok, közöttük fellegekkel, persze te sosem láthatod magadat így, csak én képzelhetlek el, dombocska - így hívtak, ha szeretgélni akartak, apu, vagy más - mindegy. Mondod: harmónia. Vért csepegtetsz a mézes kenyeremre, nagyi keze eres, hideg és feltűnően puha, gyötrelmes 3 perc, amíg meg kell enned egy sárga tollú kacsa zsírját, persze almával. Minden este. A kiskonyha mögött, ahová titkon pisálni jársz, sárgászöldek a földigiliszták, biztosan olyan a föld összetétele - kevésbé rothaszt mint a temetőkben, vagy jobban megterem benne aékljéklj ékljé orrot fújni jó, teát inni jó, betegen maszturbálni jó, hála

abban az évben nem tudtam befejezni, átcsúsztam őszre, emlékszem a sikertelenség csonka telep szerű szörnyeket hintett szét az udvarban, majdnem park méretű füvese és a padokon ottmaradt cigaretta ülések és beszédek üressége, így visszatekintve, undorral tölt el, a fegyver a szekrény tetején és a kínos percek, tenyér, ütlegek, kifordított bánat-fiókok, csak a hullámok hipplehupplája maradt valamennyire, érzésnek, nevezzem el? hárman a járdán, a középső egy lány, ezüst színű a hajam gondolom festett, mintha egy öregasszony integetne vissza, de csak játék - az apja, kék tornacipőben, átsétálnak az úton, az autóban ülő fekete nő kétségbeesetten kipattan, hátra futott, kinyitotta a csomagtartót, mintha segített volna, a vészlámpákat bekapcsolva tellegni kezdett, hogy kerüljék ki, ketten odasétálnak szólnak neki üljön be, félretolják, kiszáll, telefonál, mintha matróz lenne, tántorogva megy, majd elfut a buszmegálló irányába, növekszem és lóként sétálok elő az ágy mögül, szemben a szőrös egy késsel babrál, eszembe jut egy valaki, régmúlt, megint a rég, pillangókéssel ült az asztalnál és piszkálgatta a karmait, projektvezető volt, disznószemes és szemüveges, érdús homlokkal és gúnyolódott, kicsi faszát a késben vélte kiteljesedni? - kérdezte Alma és szétkente a barna masszát a szemüvegén - először szarnak néztem, megynugtatott, hogy nem; majd visongva átfutott a folyosón, a végén csúszott a kövön, papucsban, majd ugrott egyet és elkezdte püfölni a bejárati ajtót. Nem maradt más, mint emlékeket szívni a pléh dobozkákból, volt vagy hetven darab, egységbe csomagolt, műanyag kötőkkel összeerősített pakkok jöttek ki belőlük, az egész komikumát a köztük lévő láthatatlan vonzerő és a szobájuk közepén lévő halogén lámpás akvárium tette teljessé, a vigyora - a vén ribanc a festményről, nem értettem, de elszántan próbálkozott közelebb kerülni hozzám, majd amikor ideért, a fülembe súgott és a végén belenyomta a nyelvét a hallójáratomba, nem tudtam mit reagáljak. Ültem ott tovább, hátha valakit hazakísérhetek, jót tenne egy séta.

átültettem öt darab virágot, új cserepek, műanyagból, már este tíz óta fütyülnek az ablakok szellőzői - felül azok a kis tátongó kockaszájak, nagy a szél, riogat, vagy bemélyeszti a bőrömet, ahogyan megfordulok és rövidnadrágban ugrálok a teraszon, a kezem felső részén az erezet olyan mint vízgyűjtő, az iskolában láttam, láttam, hogy emlékszem és nem láttam ha nem, félreeső gombasapka alatt, alul is, ha lenézek kék folyókat látok, lilás peremekkel, karmokban végződő majomláb, a pipacsos alátétek, már írtam róluk, tudom, ujjlenyomat mentes üvegasztal a hozadékuk, győztek, legyőztek, reptér van a szófa alatt, itthon ülök, nyomorult csorda-omegaként, baglyot játszok, rémülten lesem a postás motoszkálását a vákumajtó zörgése, rezgek, a levegő mozgására, nekik, a koppanás jelzi ha készül belökni a papírkupacot, vagy az ujja, leharapjam? mint a hegy, elveszítve a fokozatokat, ha nincs kutya - én harapok, ugye, akkor most, ha csendesen is, de történik végre valami. lekötöznek és lepisilnek?
nesz. nagyanya tátikái és árvácskái, tegnap jutottak eszembe, az áruház előcsarnokában, öt fontért adták volna őket - a kosárlakó árvácskákat, mindenféle színnel és bár nem szagoltam, némi törődés után biztosan illatoznának, beszélnének hozzám, ma, vagy holnap megveszem, rabszolga-virágok felszabadulása, megmentés, nevetek - magamon, hogy mennyiféle őrületet hord össze a szél, ebbe itt, csak ne véreznék, toporgok, az új cserepekben felfogom a pirosamat, az újonnan áttelepített virágaim ott sorakoznak a keleti oldalon, a napban, az ablakban, elfújta a felhőket a fütyülő, őszül a kint, hét hónapnyi veremlak következik, Dél-Manchester mohái alatt, minden elfeledve és mindenki kitörölve. közben elkészült a zöld teám, gyors áztatás, a színe miatt, haloványnak kell lennie, mintha fehér lenne, akár az is lehetne, de annak más az íze és itt nem tudtam még szerezni, nincsenek teaboltok, ritkaság ami nincs, újabb nevetés - mint valami vén fasz, pörgök. hallgatom a szelet és elkezdek rajzolni.

keresek zenét




Robert de Visée / Chaconne en Sol Majeur




milyen békésnek tűnnek a régi dallamok, mintha minden, ami 100 évnél régebbi, valami jóságos felhőbe veszne, hősökkel, erényekkel és célokkal telve - karóbahúzás, felnégyelés és máglyahalál nélkül, csak a természet frissessége, a család, betegségek és hamisság nélkül nélkül - az idióták így látják, szól a dallam, és kuncog rajtunk a saját butaságunk, körkörösen. szegény RbV csak pengeti, hallgatom és pörgök a napon.





Study in B minor by Emilio Pujol


filmje





Frans Zwartjes: A Fan (1968)

kedves

 

hallgatva

alvás

morgás

halava. aprócska kéz. a tápióka nagyon finom. tudtam. jaj, de mellékes. egy ismerősöm segítséget kért, ellopták a pénzét, becsapták és még meg is akarták alázni, személyes dolgok, próbálok érezni, néha sikerül. ő mesélte, hogy könyvekből szocializálódott, ő legalább, nekem is kellene. nem tudom, miért megkapó formaságot mutat a japán zeneművészetnek egy bizonyos korszaka, okafogyott az egész gondolat, puha és hagyománytisztelő (szeretnéd) (de nem találod) (pedig jó lenne) (megnyugtatna, hogy ott van, így rámutathatsz: Látod!) (de nincs, így a hiányérzet, kétségbe, dühbe, majd cinizmusba fordul) (én megrémülök, álcázom magamat, egy bokor mögé bújva) (reszket) - nevetek a szavakon, mintha nem én írnám, piszkáljam a fülem - kérdezem, szóval, továbbhaladva, talán érdemes több időt szánni bizonyos formák megfogalmazására ezt itt megtaláltam:

   

Toshiro Mayuzumi - Campanology

búvárkaland, egy széttépett esőcsepp egyensúlya a homlokdeszkámon, az esernyőm árnyéka ha piros, akkor gyaloglás - tavasz, járdaszegély - aludni készül az ez.

Olyan sötét folt, amit a röntgenkép mutat, ha növekszik bent valami álomszerűen, kínosan valódi szörny, vagy ha a kisujjadat leharapod és elhajítod, de visszajön, --- csodás, butulok.
Nem értem, hogy miért szeretik a bőr ülőgarnitúrákat, csikorgó, ragacskodó és szögletes, de lehet rá rajzolni, karcolni és könnyű letörölni a testnedveket.
A bögrém füle belelóg a monitorba.
A japán klasszikus zene örökölt némi nyugati iróniát, vajon mennyi ebből az őszinte? És mennyi a kötelesség. Kérdezné az ostobám, de megsimogatom és mosolyog.


Yoshihide Otomo - Lupin the Third - Ending Theme (Theme of Lupin the Third）(jazz version)

azért akadnak tévedések szép számmal, a kísérlet néha komolyból komédiába, majd komédiából giccsbe fordul, és kényelmetlen.
az arctalanság önbizalma. rétegeket ad az ürességemnek, legyél teli, legyél teli: kiabálja utánam, a letisztult - minimális kiszögelésekkel bíró hangtalan gyurmaszerű Ripacs J.
én. húgytál a rácsos ágy alatt.
és a végére egy igazi ékkő, próbálom odébb gurítani, de nem mozdul. csak bólogat, némi gúnyt érzek magamban,,
minden vadság nélkül, próbálom megtalálni az 5 percem esetlegességeit, azután a következő 5 percét, nincs semmim, soha nem is kellett-volt, érdekes, ahogyan ragaszkodnak azokhoz a formákhoz, amelyek keretet adnak, azelőtt épp a keret adói rúgtak, hogy levegőt kapjanak, ma fojtogatnak, sejti, serkenti.
a ritmus pattog, a nyújtás üldögél, a fél-kör-íve pontosan ott kezd és ott végződik ahol kell. peregj.


Michel Lambert - Vos mépris chaque jour

személy. ő. egyes szám negyedik személy. pontosítva. ez a fenti darab, illetve a szerző - és a balett...élőben hallani, a csattok és parókák illatában, néha megvakarom a combom belső oldalát és megnézem, esteledik-e, zavart vagyok, nemde, de de. egyelőre ennyi lett volna, rtttttttttttttttttt



Le Poème Harmonique / Blanche Biche

mézes, kertes, mező-manó kering

tegnap beszélgettem egy régi ismerősömmel, akit amúgy nem is ismerek, alig beszéltünk, úgy, hogy áttérek egy másik témára, ami szintén nem fontos, lesz Gong koncert Manchester-ben
http://bandonthewall.org/events/3564/
azt hiszem, hogy elmegyek, szeretném élőben látni egyszer, bár nem vagyok nagy koncert látogató, mert tömegiszonyom van és irritál ha buta arcú, üres tekintetű embereket látok magam körül, akiket láthatóan a televízió hizlalt naggyá, de ez az én betegségem, nem az övék, önértékelési zavarból nehéz kedvesen kikerülni, ha minden ajtó és ablak ugyanazt a képet mutatja, még csak meg sem próbált más csinálni, óvatosan fordult el, érezte

keresgélek, munkanélküliként ráérek, amíg fel nem kötöm magam, addig megteszi a művészet, mint maszturbáció, örömöt ad, morzsát, sebtapaszt, de inkább, főleg csak örömöt

kezdek újra összepottyanni, na igen,




Henry Cowell: Ongaku (1957)

nem találom, vett pipacsos pohár alátéteket, nézem a közepüket, gombairtás,

Ady Endre AZ UTOLSÓ MOSOLY

Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.

Megszépül szatir-arcom,
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.

Üveges, nagy szememben,
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.

Mosolyos, hideg ajkam,
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat,
Köszöni a csókodat.

Ady Endre

EL A FALUBÓL

A kis harang a régi,
Mely belezúg a csöndbe,
A szürkeség a régi,
Fölévirít a tavasz.
Minden, minden a régi,
De én hol élek, járok?
Nem voltam ilyen messze,
Nem voltam soha, soha.
Belehalok, ha mondják,
Hogy én itt szálltam útra,
Megtagadom a csókot,
Amely útra indított.
Én a bolondos zajnak,
Én a cifra városnak
Vagyok a kóbor lelke,
Ne gyalázz meg hát, falu.
Óh, kapj fel innen, Város,
Ragadj el innen, Város:
Kik messze kiröpültek,
Sohse térjenek haza.



két vrs dy drétl

tegnap kirugtak, vagy nem, jol esett, frissito volt, újabb epizódok következnek, egy-két ismert mozdulatból és arcból emlék lesz, "day is done" M.K. egyik munkája jut eszembe, ahogyan nézem magamat kívülről és csak éppen olyan vagyok mint máskor, megtörtének, barnabás az öreg barna rádiót hallgatja, amelynek az antennáját egy dróthuzal helyettesíti, a szekrény ajtajához erősítve, könyvszag és okosság, mely később egy tudálékos öregemberré változik, rágókkal, rugós nyelvvel és ablakmosóval a szemöldöke felett. nem diadal ez a délután,

lassan indulok, néhány részeg, néhány rendőrautó, mormogás a szomszédból, nagyon mélyen, most jöhetett haza a hím, ilyenkor vagy körbeugrálja a nőstény, vagy kiabálnak, a halifax feliratot bámulom, érdektelen

a Voyager-1 annyi idős mint én, már a naprendszer külső részén jár, a plazmabuborékban, melegben, még 2020-ig élhet, majd meglátjuk, ma reggel a háttérben nagyon halovány, szappanszínű rózsaszín, előtte szürke és legelöl sötétszürkés-zöld, majd a vajszínű fal, tíz lábujj, mopedbúgás és a bevérzett szem karcolata, mozog a szám.
a szürke elúszott, a többi maradt. tegnap kaptam egy CD-t: Kurtág - Kafka Fragments, még csak az első darabot hallgattam meg, ma folytatom, valahol ketyeg valami.
tegnap az egyetemi könyvesboltban láttam néhány könyvet amit lehet, hogy megveszek, ráadásul le voltak árazva, az egyik Basquiatról, a másikra nem emlékszem, pénteken, majd, lehet.
az emberek titkos élete, egy kés a vaginában, vagy halszem a hónaljban, gombostűk elszúrva az állkapocs alatt, törülköző fétis.
a bizonyosságról semmit nem lehet elmondani, ismeri valaki?




Carl Michael von Hausswolff: Alas!


zárt száj
széttett kar
elálló fülek
vízsugár
körberajzolt szem




La Monte Young ~ The Well-Tuned Piano ~ 1/5

trafford húgyszagú reggel hét körül,  a Bridgewater Canal-on pontosan négy darab töklevél van, tízezer kocsikerék, 1 tonna koton és 8 darab kacsa, elmélázok majd, és zúgok, pisszegek, emlékeztető, nehogy elfelejtsek levegőt venni, elsétálok a bolíviai lány mellett, akinek az elegáns ruhája egy üzletasszonyt formáz, finom anyagok, elegáns burok, a csuklóján viszont két rongyos, színes karkötőt vettem észre, az egyetem emléke lehet, őrizgeti, az álmok emléke, amikor még emberszerűbb volt, 25 éves korunkra, mindenikünknek, azoknak-ezeknek, át kell alakulniuk, szörny a gubóból, agyhalott zombivá, disznóvá, kérdő tekintetű bürokratává, vannak azonban emlékeik, néha alkohol, vagy kábítószer befolyása alatt 1-2 órára újra értelmes lényekké változnak, festményt vesznek, vagy maszturbálnak, jobb esetben felvágják az ereiket
összeszarta magát a könyvtár lépcsőjén, reggel láttam.


zárvány

csend

"" - kérdezte f. m.től, aki összeráncolt szemöldökkel fúrta tovább a lyukat a kád szélébe, egy delfint akart átcsusszintani a túloldalra, nagy bánatos bajuszát olykor megpiszkálta, esetlegesen, két percenként, közben pedig, talán megvetőnek írnám, ehhez hasonló, de nem ilyen nézéssel méregette a piros ruhában előre-hátra billegő delfinYlány-t, aki kakikált a gyepen, az előbb még hempergett is hozzá, most --- jó, mindenkivel, részegen nem számít, csak három tabu létezik. "". - mindig ezt számlálja, utána kifújja a levegőt a tarkója feletti nyíláson, uszonyai közt cigaretta, múltkor bemutatott egy unokatestvéremet, aki 25 évvel fiatalabb és nem ismerem.
alsókéz. nem érzékelek mást, csak a csendet. ezt írt fel a barna zacskóra, Tesco Mushrooms volt a másik felén, szépia szerű betűkkel, tréfálkozva dörgölte oldalamhoz a kihúzott szemeit, a homlokát és a melegét, terelgettük a másik kimért véleményeit, túl sarkosak voltak, "mindenki olyan", "80 százalékuk ostoba", "biztosan nem lép arrébb" -- elmesélte, hogyan mentette meg a beteg macskát, bele akarták fojtani a fawécébe, elcsalta. újra az oldalamhoz dörgölte, itt hagytam abba és ha koccant, akkor érzékenyen felzizzent, de alig lehetett szétnyitni. ---------- alcomb. nincs kód, nincs köd, a fátyol is csak. nevetséges. politikai élvezetet a delfineknek, felhangot, vagy világnézetet, konzervből hirtelen felszökkenő, zöld szárakat, végügön gilingalangozó kis partifecskékkel, melyek mindig visszatalálnak a megfelelő odúba, a fészkükön az aprócska tojások, bennük az alfa szemgolyó, vagy kacsokkal kapaszkodva, örökzöldnek álcázza magát, tavasszal fecskegyerek, fecskevért pumpáló fecskeszív - na, nem. ezt mégsem szabad, nem beszélünk róluk.
az utca végében, az öregék szibériából jötte vissza, maláriás tablettákon éltek, soha nem híztak meg - nem látszott semmi rajtuk, nem emlékszem. nem írom mit hozott, de sokat nevettek nagyapáékkal együtt, a kinti vízcsap mellett, kivése a betont, 31 év alatt győzött a klóros víz, a legyek mindent beleptek, olyan vastagon, feketén, mákos sütinek tűntek házfalak pettyes kávébombon a melléképületek röfögi himnuszt citeráztak, sikálok most is, így gondolom. sok betű, hogy hogy nem - divat a visszaszámolás. a kötözéses seggbebaszás és a vallási hóbortok után a legnépszerűbb, Ez, - nem hagyhatod hát elmúlni, egyenesen hozzád szól! illetve, kizárólagosan neked üzen. reggelre bevérzett megint a jobb szemem. félés.

csak, x van a közelben, odabent alszik, én az ananászt vizsgálgatom, lassan egy éves, növekszik és terebélyesebb, másik cserépben van,
Bosszantó - mások orrát piszkáló, általában apró, barna bogár, melynek hét lábuk és nem-csillós hámuk jól felismerhetővé teszik a kézfej bőrének elváltozásait. {aludt, odaült, megsimogatta, ő csak vele volt, soha mással, mint egy újságban, a legrosszabb bekezdés utolsó mondata, elalszok, csak ez számít}
néztem ró. fotóit, próbáltam közelíteni, egyszer régebben, meleg volt és ahogy közeledtem egyre inkább forróbb, kellemetlen, a mai napig kellemetlen visszaemlékeznem,
lédús képzelgés HAJNAL
még álmos vagyok, nem

Wawrzyniec Tokarski

Ronald, 2006

acrylic on canvas

240 x 240 cm

képzelgünk, együtt,

10 évvel idősebbek, most beszéltünk, elmesélték, hogy milyen túlélési szabályokrE kényszeríti őket a Közeg, amiben élniük kell, a. a fogsorát nyomkodja, pontosabban az ínyét, meg van gyűlve, mondja, kérdeztem, hogy miért nem megy orvoshoz, csak elnéztünk más irányba, ő is egy ablakon, én is egy ablakon, van, nincs, vanok, nincsek, mint díszek, lógnak a könnyeken, de csak kivételes napokon, amikor minden megragad, a bőrünkön, mint a sebek, mintha azok is csak díszek lennének, én gyerekként csináltam sebeket magamon, de ennyi idősen, ez a cserép kicsi lesz már, az ananász egyre csak nő

vérplazma

ártbázelban a pénzintézet hathatós és már-már szokásossá vált támogatása mellett bemutatták az éhhalált és a háború sújtotta övezetek szenvedéseit, nagy sikerrel, egy fiatal lány meg is jegyezte, hogy micsoda nagyszerű érzés, hogy itt lehetünk mi most, így egy kupacban

Masako Miki,
This Could Be The Best Thing That Ever Happened To Her (2012),
Fiber glass, resin, spray paint,
65 x 60 x 28 inches

nem tehet róla, ahogyan más sem. eksz törölgeti a vadászkését a fűben, látszik, hogy először csinálja, először túl kicsi, majd túl rövid, majd túl, hosszú, a fű eldől és a vörös csíkok, inkább barnásak, egy kicsit összemosódnak a hajnali szürkés fűárnyalattal, melyeket a harmat old egybe
rőt
túl sok.
outsider. jelszó. arról álmodik, hogy ő Dubuffet fogkeféje, eltorzítja a hangját, bebújik a szekrénybe és úgy zörög a lábaival, mint egy cserebogár . . . . . . . . . . . .
hónapok óta nem lélegzik, csak iszik, atkák rágják a bőrét az orrhegyén, egészen lilás és felpüffed, egyre jobban emlékeztet egy gömbhalra, kitagadták a partra, a tengerből csak a hullámok emléke maradt, mire felnézek már csak súgás, eksz elmozdul kicsit, fehér szövetpapucsban dobol a szőnyegen, pufog, odaképzelem a nyakamat, hogy édes, a helyünkön csak egy apócska lyuk marad, jobb mintha még ennyi sem, képzeleg, a halálban is emléket akar, barom. sziszegi.

a végére



Harry Partch: Daphne of the Dunes (1967)

emlékszem Selmecbányára, illetve a belváros egy részére. évekkel ezelőtt többször is jártam ott, hokiztunk a dombtetőn, kis víztározó alatt még kisebb, nagy hajam volt, már semmi közöm hozzá, nem vagyok ott, ne foglalkozz vel...én sem.



The Threshold HouseBoys Choir ~ Ikoreek

érdekes projekt, rég hallottam róluk, illetve régebben, még amikor érdekelt a művészet

holnap, napos idő, 20 fok körül, séta olt traffort közepe felé, egy ágyásba lépek, biztosan befejezték már az átalakítást, a bolíviai szépség ugyanabban a kabátban, de mindig más szoknyában, egyszer felém nevetett, amikor egy nagy fehér seggről lecsúszott a nadrág, amikor felpattant az ülésről és elindult a lyuk felé, cammogva, mintha egy jegesmedve lett volna, nyár eleje, ősz kezdete

mostanában megint többet )újra többször( újra van kedvem írni, mármint ide, )a blogomba(most leírhatnám, hogy éppen hazajöttem, takarítottam, a )a körmeit nyírja mellettem( buszról leszállva megszólítottak magyarul, hallották ahogyan a szüleimmel telefonáltam, elmenekültem, de azért kedvesen mintha egybefolyna vagy szétcsúszhatnék, szétcsúszhatnékjuk beleszáradtam a poharamba, recés kezével végigdörzsölték a hasmánti rémeket, itt ugrálunk a mezőn - sikoltozták, inkább vihogva sikoltoztatták a kicsiket a telefonba, hogy nagyobb legyen a pattanás. Újabban a nyelőcsövemet ropogtatom, az ádámcsutka mellett ököllel, be kell horpasztani és elengedni, valami idegi-alapú-mellékvalóság lehet, de nem iszok és füst sincs, ég a sütő, melegszik a szik - eres pizza, erekkel beszőtt, sajt helyett beerezett, újra-megdagadó és lengő, pergő kitapétázom magamat belülről zászlókkal, olyan kis virágosokkal, amit a hősök szoktak kitűzni. Semmi rendkívüli, a körömvágó csillog, összefényez. Az emlékezést bármi előhozza, hívja az időjárás, egy esős reggel, az illatok a leghívóbb-ak, teljes uralmuk van a dezsavúkavalkád felett, mint egy lezárt cső, vagy egy meredező kukac, aminek a végét betapasztja egy vaskos ujj, vagy nyelv - a buborékok legalulra szorulva, egy nagy gyomrot képeznek és. rákoccintok az asztalra. vége. erőtlenség. ilyen ez a határbetegség, alvás, öröm, harag, börtön, zuzmora.
mi lesz ha_? Richard Prince cowboy-os munkái jutnak eszembe a pálcájáról, magabiztos, a háttérben pedig. Kilóg a képből. Csak a husáng maradt, csapkodja vele, ide nem, oda nem, azok a plafonra kötözött lépek, melyekből a méhek csőszerű képzavaros füst-formában öltenek nyakprém alakot, hogy veled fonják össze azt, amit valóban akarsz. A kiaalvatlanságig, mindig hátulról, kapaszkodik, néha becsapódik. Fájjon. Kérdezed_? Na igen, úgyis letagadja. Kinek lenne kedve pont hozzá, utána a nyakadon marad és elront mindent, egészen tömör ízt feltételez, de a szegélyek még nagyon újnak látszódtak, talán korán érkeztem, még nem lakhattam itt, hiszen a házat most építik. Ez valami idétlen móka lesz. Feltételezem.
de nem került ide semmi, mutatni sincs mit, árulkodás, kifelé és befelé is lehet árulkodni, csúfolódni, ó az öreg mondókák, erről meg a nyalóka jutott eszébe, mondóka-nyalóka-mondóka-nyalóka --- mint amikor kínozták zs.t az udvaron, szarba tenyereltem a bokrok alatt, moccanni sem tudtam, apró levelek, a szag, a maradék homokszemcsék a számban, ezt el is felejtettem már, erről az, hogy kezébe, erről, hogy a vesztébe, hébe ha van miért ne lenne itt egy csomó, ami idegen és körbenő, lassan nagy, szabálytalan mákgubó szív, szedres rücskökkel, nedvedzik te pityeregsz, ő kétséget ad, te beragadsz, egy helyütt, e helyben, már nem emlékeztet semmire az az illat a hajából, akár a sekkluka is lehetne, bárkié.
ilyenek a foszlányok, hullámzanak.



Sibylle Baier - The end


...ide lesz majd egy kép, amit mindjárt megkeresek, mert elraktam, már régóta mutatni akartam volna, de mindig ... elfelejtés, ottfelejtés, mintha most korábban lenne ősz, és mintha egyidejűleg a nyár is elhúzódna, látom magamat sétálni a szigeti esőben, ezen a szigeten, zöldlombos manó-orros példányok, nem balettoznak, nem ocsúdnak fel ha épp nekik koccanok. csak nem. ez most kettőezertizenkettő. soha nem olvastam még egyetlen soromat sem, hányingerem van ha erre kényszerít. ordasmedve. löhögök és elfordulok a fekete lábaitól, nagyon magasan kezdődik a törzse, a sapkája - micis, az alól néz lefelé, nézett illetőleg, mintha rosszallás lett volna, de ezt soha nem tudom megállapítani, mindig mindenkiben sejtőzködik egy kis csámcsogás az irányomba, így kellene lennie legalábbis. várok. a sütőre. túl hagymás volt a korong, leráztam róla a felét, fagyos lemezkék, hidegen az ujjak közül, ahol semmi remény a körteségre, almaságra csak a kukaluka marad nem lehet ennyire kegyetlen a lét - morgolódok és megütöm magam, ma először, de késésben és elmaradásban vagyok ezekkel a titokzatos, kékfolt-gyártó tetteimmel kapcsolatban, érdektelen.
ilyesmik,
rendeltem egy cipőt, két napja, és igen meghozták a legújabb CD-t, Bartók. Megyek meghallgatom, jobb mint ez a sok fecsegés.
oda meg egy cseresznye és egy kevés szőlő lesz, csendéletet csinálnék a nappaliból, lógnék rajtad és elmondanám, milyen az a lendület, amikor ilyeneket csinál, olyan mint a "halnak lenni"_? vagy inkább más. fáradok.
kortalan. de néha, ha sírást hallok, eszembe jut, hogy emlékeznem kellene
nem moshatok.
sajnálom, ahogy j. írta, bármennyit olvasok, csak az maradok.
délutáni alvás.
amikor a gyárban dolgoztam, munka közben, ha egyedül maradtam rajzoltam, sorozatokat folytattam, közben figyelnem kellett, hogy ne vegyenek észre, a sárgásbarna kartonpapír, a munkatoll, amit a felügyelő adott egy hónapja, még bírják - bár kopaszodnak.
rendeltem egy cipőt, két napja.
mert téli cipőben jártam.
ok.  ez valami énblog szerű fosás. itt.
nem keresek "érdekes" zenéket.

első ma



Chris Cutler, Lutz Glandien - None are disbarred.

másik ma




Henry Cow - Ruins

) az elsőnek és másodiknak van köze egymáshoz ( --- együttzene, együtt ee AM szindróma, nem írok teljes neveket, nem lényeges ugyanis.



Kath Bloom-Come Here


túl. könnyed. teljesen más. a képzet rökönye.




Michel Waisvisz - Hyper Instruments Part 1

emlékére. alma.

a nyolcvanas évek haj és ruha allosz, az indulatok árulkodnak, a kuszaság árulkodik, a hatás besúgó, irracionális nem tud különbséget tenni az árnyalatok közt így az allegorikus paradicsom-mocsárban, oktat, dühöng és csordában hullámzik,,,, a zoknis lábak azok viccesek, hígan csak hígan, most szart egyet )( --- újra magyarázatot követeltek tőlem: ha nem eszel AZT velük, akkor érthetetlen vagy, egyenesen felháborító--- az egyszerűség gyönyöre, mindenre-magyarázat, azonnal -- hiszen, a gyorsaság mindent pótol - szerintük, színek szagol, befal, befal, befal, illetve csak lenyal lenyal kinyal, mindenre könnyed és megnyugtató magyarázat. hiszen ott a filmen, igaz -- eco régen olvasott könyve az újközépkor foglalkozott valami hasonlóval, de régen, nagyon régen olvastam, nem emlékszem, csak a televíziós bemondóra és a borítólapra, de mondhatnék mást --- hmm. lassan indulnom kellene, de kint még sötét van, egyre később világosodik, ilyenkor, szombat hajnalban mindent a taxisok uralnak ___az utcákon, hazafelé sétáló disznóhordák nini röfögnek a kerítések mellé szarnak a virágosba hugyoznak néhány magasabb-mélyebb kacagás közt, szokásos jelenetek, unalmasan ismerős, semmi különleges, irigykedem csak, nekem is ott kéne büfögnöm egy tűztövis tövében és átkarolva a legközelebbi tövet görcsben ------ rángani,  kuncognak hátul, valami morális, tükörképzet-ben megettük a macskát, csak a farkát hagytuk, hogy a. azzal fenekelje t.-t hátul, a kórházi bejáró mellett, a bokrokban ---- egy ötvenes ribancnak, korosnak, nem illene ilyet várja őt a vén fasz az atkáktól hemzsegő ágyikóban, GYIkó kuncog ,, odahaza kéne már lennie, párducmintás hálóingben, lisztérzékeny köldök --- ki ez, ki az. csak emlékszem. ilyet.




Throbbing Gristle - " something came over me "

neked, csakis neked, csakhogy vádolhass. valamivel leönthess -- bazsalikomos paradicsomszósz. a hálóinget akkor ne felejtsd és, ha ez sem segít, akkor nézd meg Abarma Okolfasz Elvannak Ázvaaa legtöbbszavaink átnedvesedve csüngenek a polcokról és használhatatlan mintákat képeznek éppen úgy mint a hangom vonalam táncom és fogam
nullaközeli naphaj



Pierre Schaeffer - Scherzo

egyre távolabb a lepke meg közeleg, még ez indulás előtt



KK Null — 0415

csak marad nekem is egy ronda arcom amit nézhetek a fogmosás közben a sötétben