A remény feje
magzatvizet spriccel
réveteg bálna
törött szemeivel
halálgödröt figyel
mélyéből barna inges integetők
vicsorogva röhögnek
mint kiknek petéi
ők maguk,
saját gyűlöletük
imádói.
Ürességének gyávasága
ötletnek tűnő menekülés
a politikáról makog
nem beszél róla
mer szégyelli
hogy mi is valójában?
Szép ruhája
szörnyeteget rejteteget
titkon Gargantua színes kövein él
magának is hazudik róla
nehogy kölyke leköpje
ha megérti
kinek is a micsodája.
A magukat harcosnak láttató
vasárnapi huszárok
és pacalizált népvezérek
legnagyobbja közben
körmöt rág ürítés közben,
fara kupolaként öleli
szolgái porcelán templomát,
éhségen kívül
nem érez semmit
fingja a kert oldalában álló
stadion faláról zeng vissza
és amikor hallja a csobbanást
mosolyogva várja
a szorgos
lefetyelők millióinak
odaadó sóhajait.
Zabálnak, kacsingatnak
abban a tengerben
ahol a polipkirály
színváltó villogásában
önmaga szadista gyönyörét
szépségnek álcázva
a hazugság alapvetésében
jó táptalajban
óriásira duzzasztja magát,
mindent kiszív, beszív
megragad, elragad
körötte apróbb polipocskák
sűrű sorokban táncolnak
s vidáman cibálják
a felettük lebegő nagyobbak
pofája hullatta
dögmorzsákat.
A szépségük elve
a szerzés
a magamutogatás dölyfe
aranyért bármit
ezüstért akármit
élvezetért mindent
szentséget, nyelvet birtokba
istent, hazát eszköznek
fertőz az őrület
a legnagyobbra hízottak
luxus dagonyából nézve
cuppogva élvezik
mások nyomorát.
Együtt a kullancsok serege
egymásra talált milliók zavarodott,
koszló gyűlölete,
önmaguknak
olyan koporsót szegeltek össze
melyben a legnagyobb
becstelenek
gátlástalanok
hazugok
versengenek az erőért
tömeges taps mellett
végül ha mindet megettek
örök önsajnálatban
másokét is elveszik
s így sorsuk
újra és újra
ugyanaz a rothadás.
No comments:
Post a Comment