Vártuk, hogy végre elmenjenek,
huszonöt lehettem, te tizennyolc,
a porszívósok kiballagtak, 
láttuk a ruhájuk szegélyét,
mályva színű csíkok,
mint két cinkos:
a hátsó szobába menekültünk,
kértelek vetkőzzünk meztelenre,
úgy jobb lesz futkározni,
egy hatalmas felvonó volt középen,
mint a felhőkarcolókban,
körötte kergetőztünk, rohantál,
a feneked olyan volt mint egy szobor,
végül az egyik ajtó magától szétnyílt,
azt kiabáltad, hogy szálljunk be, mert odaát
van egy szupermarket, szalvétát kell venned,
átmentünk, odakint vártam rád,
figyeltelek a kirakat ablakából,
lábujjhegyen icikeltél a polcok közt,
a kis melleid meg se rezdültek,
a többi ember nem nézett rád,
leszegett fejjel járkáltak, majd
amikor megtaláltad a szalvétát,
felém fordulva lengetted, s
az önkiszolgálókhoz szaladtál,
volt nálad bankkártya. Lehúztad,
s rohanni kezdtél felém,
de engem addigra már kergettek,
még láttam, hogy te átbújsz egy kosártartó alatt,
begurulsz a liftbe - az ajtaja összecsukódott,
követtelek, de amikor megnyomtam a gombot,
már nem az a fülke volt amivel érkeztünk,
csak egy szimpla lift volt,
megrémültem,
leültem a folyosón és minden percben,
megnyomtam a gombot,
vártam, hogy jöjjön ugyanaz a lift,
évekkel később, még mindig ott ültem
és arra gondoltam,
hogy te a másik oldalon
a sátrunkban laksz és
várod, visszajutok egyszer,
egyre ritkábban nyomtam meg a gombot,
végül elaludtam és azt álmodtam,
hogy egy szobában vagyunk,
arra várunk, hogy elmenjenek,
kértelek vetkőzzünk le,
hogy kergetőzi tudjunk, te
megfogtad a kezem,
mielőtt mosolyogva,
levetted a pulóveredet, volt ott egy óriási
felvonó a szoba közepén,
az emberekről filozofáltunk,
végül kergetőztünk, körbe-körbe
a lift körül, néha beértelek, 
akkor megöleltél,
s közölted:
hogy szalvétát kellett venned,
a lift túlsó oldalán lenne egy bolt:
menjünk át!
Beugrottunk az első érkező fülkébe,
volt ott egy másik ajtó,
kinyílt és a túlsó oldalra
átérvén, besétáltál az ott lévő üzletbe,
kívülről figyeltelek,
láttalak a polcok közt,
és nem értettem, hogy 
miért van a lift ajtaja előtt egy
csontváz, mely az érkező
ajtók felé fordulva úgy halt meg,
mintha várt volna valamire.

Nem ember szemével nézni,

még tanulom,
felfogni más lények
autonómia és emancipáció nélküli,
hely s jogfosztott világát: növények, állatok.
A magát legfőbb lénynek kikiáltó emlőst

embernek véltem,
két lábunk és ahogyan vicsorgunk
mosolyogni, harcolni próbálva,
pörögni, lavírozni, szerepelni, 
bizonygatni igazunk, 

szavazunk, fizetünk,
utódnemzés, hősök, 

isten-képmása díj,
önmagától önmagának osztott nagyszerűség,
valójában pedig
országaink szar és vérfoltos zászlói alatt
hazugságok mentén élő mindenevők,
szerepünk szerepeit önmagunknak osztva,

szánalmas háborúink, perverz vezéreink,
az erőszak erénye, 

őrültek népszerűsége,

a hazudozás jutalmazása
vezetői, politikusi, szent, hős címekkel;
az erőszak imádata, a hazudozás
tehetségként való értelmezése,
évszázadokon átívelő hódolatunk a

magukat isten fiának képzelőknek,
képzelt isten képzelt fia,
képzelt isten képzelt papjai,
csak azért kellene elhinned egy hazugságot,
mert kellően régóta ismételgetik,
tisztelet jár
a kiválasztottként tetszelgő őrülteknek,
megvilágosodással házaló fantasztáknak,

a prófétaként viselkedő,
személyiség zavarosoknak: émelygés.
Ez itt a kétlábúak döngicsélésétől hangos mező,
a kegyetlenség, tettetés és a hazugság
állandó zümmögését visszaéneklik
az örökké éhes szájak.
Kopog az eső az ablakon, éjjeli menedékemből
visszakopogok. Kedvelem az esőt,
mert üresebbek lesznek tőle az utcák.
Az elképzelésem
arról, hogy megváltozunk,
élő részecskefelhővé: új akármi leszünk,
post biológia,
menekülés a valóságból,
felcsörlőzöm
halálfélelmem láncolatait,
az önfenntartás okozta állandó
készenlétből aludni, pihenni, kilépni.
A gondolatlényről, mely
önmagában reprezentál mindenkit.
A mélyűr felfedezőiről.
Távoliak, meseszerűek.
Nem menekülök, nem is lenne hová.
Nem gyűlölöm a jelent,
minden pillanat szükség,
ha változni fogunk Ahhoz a Ez is kell,
nem az igazság akarása
miatt változtunk soha,
a valóság kényszere
gyógyító,

így a kapitalista primitivizmus
opportunista és cinikus bitangsága,
a hálózatok és adatipar korszaka,
az erőszak imádata,
a vallások,
a pénz kultusza is
eltűnhetnek majd,
feltárásra váró leletekké zsugorodva,
hogy végül ne csupán a rendszer,
az ember is változzon,
egyfajta mesterséges evolúció.
Nem tudok semmit,
jósolgatni
csalás lenne,
csak feltételezem,

amíg testhez, élethosszhoz,
szükséghez és a időhöz vagyunk kötve,
addig ugyanez a borzalom marad.
A pókhálókat nézem
a falak hajlataiban, rövideket
lengenek lassan.
A huzat hárfázik rajtuk,
jó volt létezni, s jó
elfelejteni ami vagyok,
nem a testem,
idegsejtjeim,
lélek-kitalációim,
s nem is az életnek
nevezett kémiai reakciók
hanem:
részecskék mozgása voltam,
ugyanúgy mint minden,
ugyanaz mint minden,
az érzékszerveim
iterációja: s életnek hívtam azt,
mi értelmezhetetlen volt,
oly gyakran
csodának,
isteninek, ördöginek látjuk
az ismeretlent,
s amíg valaki meg nem fejti,
fel nem tárja,
isteneket adunk az ismeretlenhez,
mert az egyszerűbb mint gondolkodni,
és elfogadni azt,
hogy nem vagyunk kiválasztott,
mesebeli istenek képmásai,
hanem csupán
szánalmas lények,
egy bolygó felszínén sodródva,
apróbbak a világegyetemhez képest,
mint egy kupac kutyaszarban
egy baktérium.

Soha nem szabadna megtörténniük
azoknak a dolgoknak, melyek felé
csak állal szoktunk mutogatni,
amiket elkövettünk s amiket velünk tettek,
összefüggéstelen lélekrák esőcseppek
vékonyka vérerekké összekapcsolódva,
mint a Mosogató melletti ezüstös járdán
kéz a kézben sétáló ovisok - zajolva, nevetve,
talán a tegnapi morzsákat majszoló atkákat
lesik, vagy a vízcseppekbe tapicskolnak,
hogy végül a pult végénél beszálljanak a
rácsos tartóban hetek óta aszalódó alma-léggömbök
apró kosaraiba s a szellőzőn át: kirepüljenek.
Anyámmal álmodtam, szokatlan időpontban
telefonált, megrémültem, hogy baj van,
sírt, már nem emlékszem miért,
januárban lesz hetven, én meg annyi
mint amennyi ő volt a rendszerváltás után,
amikor megnyitották a falu első vegyesboltját,
milyen fiatalnak láttam,
erősnek tűnt. A kilencvenes évek
az én purgatórium féleségem,
elhittem a szabadság lehetőségét,
és annyi mindent az szabadság és piac erejétől,
a változás lehetőségén át az irodalom erejéig.
Csupa delejes faszságok, nyomorultaknak.
Anyunak pedig azóta se mondtam, hogy szeretem
mert soha nem hallottam tőle hogyan kell.
A kék pöttyös és sárga alapon fehér
pöttyös bögréink a pulton várakoznak,
elszámolok tízig, mert nem tudom
melyik albérlet, melyik szobája ez,
zoknik a földön,
ruháim szerteszét,
A barna pulóverem a bárszék mellett,
mellső lábait maga elé rakva figyel,
a bokszkesztyűim hanyatt fekve szuszognak,
vaskos fél karjaik mellükön,
vörös pufijaik akár egy borviráglény orrcimpái
a konyha felé meredve szimatolnak.
Minden lépésnél várom,
hogy a Föld közepe felé zuhanjak,
de soha nem történik meg,
a végtelen várakozás pánikhegedű-szólója,
alakot váltunk,
mások leszek,
többé nem ismerjük meg téged,
ahogyan engem sem,
akik voltunk azok már nem lehettünk,
a szavainkat úgy felejtetted el,
mintha soha nem mondtuk volna ki egyiket se.
Még emlékszem rád,
mégsem tudnám leírni,
hogy milyen voltál,
de ha ránézek a park fűjére,
vagy egy esetlenül togyogó varjúra,
azok megidéznek,
azt hiszem, hogy az ártatlanság az
értelmezhetetlen fogalmak egyik klasszikusa,
s álmomban nem csak úgy tűnt - ott tudtam:
... és persze ez fajta bizonyosságom
a hülyék legfontosabb ismérve.

Szemek papírból a sötétben,
félig fekve ülök a matracon,
két vánkos fejem alatt, esetleg három,
elválasztók a hideg faltól,
éjjel kettő óra hét,
a bojler nemrég kapcsolt fűtősre - mert zizeg,
szemek a krepppapírpuha sötétben,
Morton Feldman jajveszékel a laptop kürtőiből,
fél egytől vagyok életben,
feküdtem, válaszolgattam a tárgyaknak,
a radiátor a hasfájásomról kérdezett,
érdeklődött a tükrös szekrény is,
a ruhaszárító arcán láttam, hogy ő is válaszokat vár,
itt hagylak benneteket - suttogtam,
egy hónap múlva ilyenkor már
másik ország, város, másik albérlet - ti itt maradtok,
lassú melódiák odakintről,
hiányozni fogsz - mondták,
Meredith Monk melódiája hümmögött,
lavórnyi ó-kat képzelek az éneklő szájak helyére,
majd elmúlik "akár a választásaid következményei",
gondolom,
kopár szigeten magányos sirály vagyok,
elrepülök kávét főzni, meztelenül - ahogyan szoktam,
csak tollakban, szép fehéren, 
sweet, mondja John Cage
a négy fal között jó barátodként,
teljesen idejétmúlt vagyok amióta vagyok,
meleg-zoknik reggelire,
alvászavar éjjelire,
papírszemek sötétből,
kallantyúk a mennyezetről,
porcicákat feszítettek rájuk a nappalok,
egy és még egy, ez itt:
a mocsokbolygó szörnylakókkal,
én pedig egy közületek,
a szégyen nem tesz különbözővé,
újra Feldman és Joan La Barbara,
könnykoprsóból kikopogó zongorahegedűk,
olyan szépek - egyszerűen,
lassan készülődök futni,
összeválogatom a ruhákat,
az éjjelfutók szertartása,
a sötét, üres utcák, fülhallgató és fejlámpa,
tervezek:
a Sandpit Lane felé indulok,
majd a Marshalswick-on a golfpályák felé,
közben figyelek,
ha szuszognál emelkedne a pokróc,
de lapos, nem vagy ott,
papírszemeim lehunyva a sötétben,
látlak meg nem született kislányom,
látlak elveszett kutyám,
látlak semmim,
befűtök és teszek érte,
hogy végre kotyogjon a kotyogó,
várom, hogy elmúljon
a részegeket hazaszállító taxik zúgása
eltűnjenek a villogó rendőrautók,
legyen csend,
a tejesemberek és az én időm,
a rókák szemeinek ideje,
csak a saját légzésemet figyelem majd,
a világ a fejlámpa aurája lesz,
és nem lesznek emberek.

Kivette magából a levegőt,
mintha csak egy hűtő lett volna,
közben nem tudom ki lépkedett előttem,
egyre csak rajzolja a házakat,
tetőkkel, kéményekkel, C alakban lógó
gyerekes függönyökkel, aludtam volna,
de nem hagyott:
zavartan mutogatott, hősökről pofázott,
ha nem voltam lelkes, leguggolt,
pénzt szart, szakmai karriert pisált,
felnyaltam, tovább sétáltunk,
megnyugtatott és azt mondta,
hogy sikerülni fog: megmentjük
a bolygót, nem lesz baj, pozitívnak
kell maradni és harminc éven belül
megoldódik minden: nem leszünk
gyilkosok, fajok ezreinek kipusztítói,
nem leszünk többé gombás fertőzés
a bolygónk bőrén, kitakarítjuk
a sok mocskot magunk, őseink
után, unokáink elől, lehűtjük
a légkört és a kapitalizmus,
információrablás és a Pénzisten
átalakulnak, megszűnnek -
megváltozik minden.
Tudtam, hogy hazudik és magában
épp interjút ad, élvezi, hogy
hisznek neki, kedvelik: miközben
azt hadarja amit hallani akarnak,
ha létezne ördög, akkor ilyen lenne?
Mosolyogva ültem, körtét ettem,
leszoktam a híreikről, médiáról,
nem figyeltem
többé, mert az volt a gyengéje:
az ignorálás. Ettől jelentéktelen
és nevetséges lesz: helyére kerül.

megszűnt az a folt, ott a fejedben 

hideg ujjak egymáshoz dörzsölt, kérges dallama,
ez itt körülöttem: egyberohad és csak táncolnak,
a kétlábúak mutogatják a fogsorukat, vajon
elmúlik majd egyszer ez a ragály?
a négykerekű búgóikban odakint sorjáznak,
az önmaguk által felmagasztalt önmaguk
és a saját maguk által csodált énjeik mindenhová
magukkal cipelik a hazugságokból szőtt istenmeséket,
meg a pénztárcákat és
az elnyomást, a kapzsiság oltáron álló adok-veszeket.
Elosztottak mindent,
el sem tudnák képzelni,
hogy azok a hegyek,
erdők, az a föld vagy a tenger valójában nem az övék,
nem is értik, hogy mindaz amit hordákba
verődve bitorolnak és országnak,
nemzetnek vagy templomnak nevezik mind ócska,
ósdi és szánni valóan primitív kompozíciók csupán,
és igen, táncolnak és mutogatják milyen szépek, okosak,
rázzák és a lóbálják, nameg
eszik és eszik és eszik, iszik és menetel,
közben legyilkol, elvesz és kitermel, kivág és levág,
elad és megvesz, ítél és hazudik.

 
Lassan világosodik odakint,
zavar, hogy bármennyire koncentrálok,
nem tudom érezni azt,
ahogyan a planétával együtt száguldok az űrben,
szomorú, hogy nem tudom megszámolni
az ujjvégeimnek nevezett anyagban az atomokat,
itt kell léteznem, ebben a nyomorúságos majomvilágban,
ahol milliárdok nőnek fel úgy,
hogy még mindig istenekben hisznek,
ahol a középkor keveredik a mobilkommunikációval
és ahol a rablógazdaság addig működik majd,
amíg az utolsó csepp olajat,
utolsó szisszenésnyi gázt,
utolsó grammnyi szenet, kobaltot
bele nem tömték a vicsorgó pofájukba,
ahol vágóhidakon ölik a többi alacsonyabb rendűnek
kikiáltott élőlények millióit,
hol politikusnak nevezett alfák vicsorognak
mindenféle színes felületről,
meg ahol minden marketing. Meg pénz.
Meg a többi. 
Ez az egész teljes őrület,
ha az űrből nézhetném,
talán egy fura fertőzésnek tűnnénk egy bolygó felszínén,
vagy sejtburjánzásnak áttétekkel,
esetleg valami ragadozó amőba-rétegnek,
ami mindent felzabál,
de sajnos nem tudom,
minden egyes percben itt kell léteznem
és elviselnem a hazugságok természetessé
lett folyamatait, meg azt a fajta ostoba kapzsiságot,
ami lassan és folyamatosan adagolva
negálják az értelmet, nem tehetek mást,
csak csendben figyelem, közben arról álmodok,
hogy minél hamarabb túl legyek az egészen.

 este lánc, szétkarmolt multifermentált ujjak,
dicshülnek, zöldet esznek az őszbe könnyesedett fák karjairól,
múltkor és ebben a percben, van olyan, hogy megismernek?
szétforgácsolt látómezőkön járkálnak a cipők,
gyúrják a gyurmajárdát és könyveket számolnak magukban,
azt a nullát és azt a magányt,
melyből olyan képzethúst perzsel a cincogó telehold,
hogy az ég könnyes,
chilis parkópánkója ülve féreggé avanzsál és hagyja,
hogy a park lezárt bejárata mellé szarjon a magányos magány.
Ebihalak születnek a sikolyokból,
megeszi őket a kisöprött, szőrökkel behintett pólós faszfej,
akármit üvölt, akármin pötyög, akárkivel egybeokád,
nem változtat semmin, olyan marad az ég alja mint volt,
a Göncöl se lesz görbébb,
ahogyan a félkegyelmű szemek se oltanak magukba több kellemet,
csak rozsdásodik az Úgy van,
és nem tud már szebb lenni, mint marad ha hagytad,
simogatást a válladra qr-kódolja,
sűrű havazásról mesél ha megkéred,
mondja volt olyan, térdig jártak a fehér fagyott vízben,
répából faragták azt ami anyunak volt a legszebb férfiagancs,
még lett volna valami,
egy vagy több - de nem várt tovább,
végül az maradt belőle: a csepp, a gondolat,
a koporsóba zárt szarkaláb.

olyan voltam, elemebb - szértközi dúvályó,
sarkallatos pihegések közt, rólad manipuláltam,
ezer csendet fújtak a fák és csak rágódtam lombjukon,
szagot hagyott a margó, melyet magad után húztál,
sebtedben - te léfó, te mómó: ujjacskás mérő,
ahol egyhúsz volt a szorzat, aludt a vágy,
csend maradt utánam: vers-utáló lófasz paródia,
melyet leróttál, így igen: az pontos. Mint
minden szóktól hemzsegő, enyészetté olvó máz,
mely úgy hagy ott mint, álom volt: A fontos.