Memóriarekesz 139C4857A3FFF83949

Amikor a végén előjön a győzelem a kopaszra nyírt sejt-burjánzó dupla-lábúak szemszögéből, kéretlen északi szelet fújatnak - rákönyökölnek a hátadra és bár nem látod az arcukat, de tudod, hogy miközben mögötted vigyorognak a szemükkel rád mutogatnak, hogy a szemben állóknak világossá válljon, hogy valójában te tehetsz róla, eközben kupakkal lezárt fejtetejű és taréj-sisakos, almazöld és vörös csigavonalas bársonypantallóba öltöztetett gyalogosok ezerszám menetelnek az augusztusi fényekkel körbeszegecselt utcákon és hogy ne kelljen a saját történetüket nyomorult, szánalmas folyamatnak látni és kellemetlen dolgokat kérdezni, maguk helyett állatokról szóló történetekkel szórakoztatják az arra sétálókat. Bűnbakot keresgéltek, ez meglehetősen egyszerű folyamat volt, elég volt kiválasztani valakit, akinek gyanús volt a neve, vagy a hajszíne és a többi már csak a megfelelően alkalmazott alattomosság és a precízen kimért sejtetés művészete volt. "Itt mindig sikerült a legaljasabb terv megvalósítása is." - gondolták. Már maguk a legtehetségesebb hazudozók is csodálkoztak azon, hogy bármit állíthattak elhitték nekik, esténként, elalvás előtt próbáltak olyan történeteket kiagyalni másnapra, amit már biztosan nem fognak elhinni, de másnap, amikor elmondták megdöbbenve tapasztalták, hogy minden médiafelület átveszi a meséket és vagy lelkesen üdvözlik, vagy megpróbálják tárgyilagosan elemezgetni és a teljes hülyeséget, amit kiagyalt végül a komolyság szintjére emelik és végül nem történt semmi szokatlan, senki nem mondta ki, hogy hazudott és az egész nem több egy történetnél amit bármelyik bolondokházában milliószámra hallhatsz. Volt, hogy egy Kinema nevű feltörekvő egyik este azt találta ki, hogy másnap azt fogja hazudni a beszédében, hogy minden rosszat azok okoznak, akik bal kézzel írnak - így is tett, mire a sajtó egyik része példákat hozott véres kezű, balkezes politikusokról, a másik fele pedig tudományos igényű cikkekkel próbálta bizonyítani, hogy a balkezesség és a gonoszság közt nincs összefüggés.
A legutóbbi tenyésztésű emberek úgy nyüzsögtek a mikroszkóp alatt mintha valamire tudatosan készültek volna, mindenféle mintázatú gócokba rendeződtek. A tárgyasztal koszát képzeték. Kezdetben közepesen agresszívan viselkedtek, ami fokozódott, néhány órával később minden előjel nélkül megtámadták a többi csoportot és felfalták a veszteseket, a felszabadult helyről felszívták a legyőzött csoport által raktározott tápanyagot. Petör nem gondolta volna, hogy ilyen szórakoztató tud lenni a háború megfigyelése. Egyre több időt töltött a mikroszkópja előtt és szorgosan jegyzetelt, közben előkészített egy új bolygót, melyet a megfigyelései eredményei alapján ennek a fajnak tervezett, de még legalább két milliárd év mire a bolygó alkalmas lesz arra, hogy az új törzsnek megfelelő közeget tartani tudja.

Volt egy. Alkalmilag, mentálisan a helyén volt (ezt így szokták mondani?) - bent vagy kint, ezt nem tudta megállapítani, egy algoritmussal generált ól-variációban éldegélt, az ágya a dél felé néző fal mellett ásítozott, kalapokat tapasztott a matracok fogaira, nehogy megsebezzék a lepedőt, heti néhány alkalommal, kora délutánonként itt szokott szunyókálni, de most csak ült és a saját hátát vakargatta. "Jó ez a nap. Ha az ember nem törődik az előrejelzésekkel, akkor egészen kellemes így a levágás előtt." - gondolta, úgy érezte, hogy tisztában volt azzal, hogy most már fontos állat lett, és ez társadalmi felelősségvállalással jár, tudta és sajnálta, hogy nem mászkálhatott többé meztelenül a lakásban, mostantól a járása ütemére is jobban oda kell majd figyelnie, ügyelnie kell majd a mozgása sebességére is, meg kell tanulnia zenélni a lépéseivel, ezt hívják az egyensúlyozás zenéjének. A legautentikusabb formája az amikor a lábnyomok lekopogják a lépések ritmusát, most gyakorolta és emiatt vontatottan sétált a boltok kirakatai előtt, várta a lépései dalolását és ha sikerült egy-egy rövidke "pam-pam"-ot kicsikarnia egy lépésből, büszkén mosolygott és úgy érezte jó irány vett az élete.
"Tudod." - így szokta kezdeni a reggeli, magában beszélést. "...egy kis faluban születtem." - folytatja, de időközben bejött egy fenyegető glans a helyiségbe, "Széttörném a székedet és azokat a mívesen esztergályozott, spenótzöld támasz-bordákat sósperecként egyenként szúrnám a szemeidbe!" - közölte kissé talán fölényeskedő stílusban. "Vezetékes vízzel hígítanálak egészen addig, amíg nem éred el a kimutathatlansági szintet." - folytatta a fenyegetésnek hangzó rikácsolást. "A székeddel együtt elmúltál, elkerülhetetlen vágyaiddal együtt egy percnyire kerültél az örömtől, attól a szépséges gömbölyű-test állapottól, ami állítólag mégis egy lyuk" - folytatta. "Ki a fene beszél ma így?" - kérdezte nevette az egyik egészen lilás arcú glans. "Tudod, amikor azt érezni a levegőben, hogy vágyják a hazugságot és nem azért, mert attól jobb nekik, hanem mert megnyugtatja őket, hogy ha az a nagy ember ott a pódiumon hazudhat, akkor ők is rendben vannak, akkor nincs remény." - gondolta magában és mosolyogva elfogadta a borítékot egy beteg malaclánytól, akinek soron kívül elintézte, hogy az unokahúga majd itt lakhasson, ebben az istállóban.
Volt kettő. Mária egy utolsót szusszant Adolf súlya alatt, abban bízott, hogy a testébe került váladékokból és az ő különösen termékenynek mondott - mondhatni: anyaképes szaporítósejtjeiből végre létrejön az az antiember, akiben szinte mindenki csalódni fog - nem azért, mert mintha a rosszaság a boldogság szorzótáblája és legjobb illatú kölni-elegye lenne, hanem inkább egyszerűen csak azért, mert gyűlölte magában azt a részt, amit a fejlődés az elmúlt néhány tízezer évben ráhúzott az előző néhány milliárdnyi évnyi evolúcióra, állat és növény szeretett lenni, esetleg gomba - ember viszont nem, egészen addig jól ment minden amíg egy ma már egyértelműen rosszul sikerültnek nevezhető szeptemberi késő délutánon megijedt, mert ellenséges ragadozónak vélte a saját tükörképét egy pocsolyában és a stressz hatására valami történt a testében, ami végül másnap hajnalban 4:23-kor azt a mutációt okozta, amitől elkezdett nőni az agya és ma már azt is tudja, hogy ő ezt nem nem akarta, nem tud megbékélni vele, már akkor ott érezte, hogy ez nem győzelem, hanem egy őrület kezdete. 
"Varrjak lepkéket a hasadba?" - kérdezte Adolf, miközben egy kör alakú tükör előtt épp felragasztotta a bajszát. "Alumínium méheket inkább." - válaszolta Mária közben félresöpört egy hajtincset, ami belógott a jobb szeme elé és láthatóan felbosszantotta. "Rendben, rendben. Neked mindig más kell mint amit felajánlanak!" - mondta tettetett felháborodással Adolf, miközben a koromfekete kezeslábasát megpróbálta felcincálni magára. A ruha leginkább egy kéményseprő munkaruhájára emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy nem volt hozzá micisapka. Egy pár katonai bakancsot kapott mellé, ami meglehetősen elegánsnak és kifinomultnak látszott, valószínűleg igazi emberbőrből készült, ami Adolf egyik kedvence volt. Szerette, ha lépteit sikolyok kísérték, ilyenkor boldognak tűnt, s bár nem mosolyogott, de mégis vidámnak hatott, ilyenkor mindenkinek mindent megígért, mindenkihez volt egy jó szava, a beszédei után kölyköket simogatott és odahaza este, zuhanyzás közben slágereket énekelgetett. 
Volt három. "Ezek teljesen hülyék!" - kiabálta vékony hangon a földre épp lehullott vadgesztenye. Ezen meglepődtek az emberek. "Mit vársz ezektől ebben a korban? Aki ezt a sok mesét mindenféle istenekről, szuperlényekről képes elhinni, az bármit elhisz és bármire rávehető! Halló! Halló!" - kiabálta egy újságpapírból rögtönözve hajtogatott tölcséren keresztül a templomból éppen kifelé jövő, két lábon járó majomfélék felé a kis gesztenye, de túl gyenge volt a hangja ahhoz, hogy meghallják őt. Ettől dühös lett és ide-oda gurult a járda szegélyével párhuzamosan. Petör ekkor intett a többi gesztenyének, akik eddig mozdulatlanul lapultak és most, hogy megindultak a csupasz majmok felé oly sokan lettek, hogy a fű elkezdett forrni tőlük, mindegyikük négy lábat eresztett ki magából, ezek mint valami kis létrák lehetővé tették, hogy a védelemre szorulók be tudjanak mászni a testükbe és ott megbújjanak egészen addig amíg újra biztonságos nem lesz odakint. "Nincs mitől félni! Előre!" közölte az egyik egyenruhás főgesztenye és meglóbálta feje fölött a kihegyezett gyufaszál lándzsáját.
Volt négy. Máglyát raktak éppen. A faluban már több száz éve nem volt boszorkányégetés, de múlt héten Alice - Anton és Ölömer négyéves, örökbe fogadott kislánya állítólag ördögpetét rakott az egyik megmaradt, még ki nem száradt kútba és emiatt tíz-tizenöt család - melyeknek az ivóvizét az a kút adta megmérgeződött és borzalmas kínoktól szenvedve kellett őket a közeli neo-vajákosok udvarába szállítani, ahol végül az egyik nőstény és két még nem ivarérett kölyök belehalt a mérgezésbe. A nyomozás gyors és a tövényeknek megfelelően: szabályszerű volt, a kiérkező komisszárok és inkvizítorok közösen próbálták rekonstruálni a történteket, varázsvesszőkkel végigjárták a környező kerteket és megtalálták az ördögtojások sötét héjának maradékait. A falu fel volt háborodva. Néhányan a helyi nemzeti bizottságából visszaereszkedtek négy lábra és nem voltak többé hajlandók két lábon közlekedni. "Addig nem amíg azokat nem égetik meg!" A legnagyobbra hízott férfiak máglyát gyújtottak és néptáncokat jártak a tűz körül, a legtöbben viszont némán ácsorogtak az udvarukban, vagy a házuk tisztaszobájában és a függöny meg a kerítések mögül bámulták, hogy végre találjanak a Nagyok odafent egy bűnbakot, akit majd elégetnek, meggyilkolnak és utána minden megy tovább, úgy ahogyan megszokták.
Volt Öt! "Azért nincsenek többé lepényhalak az öbölben, mert szélkerekeket telepítettek a tengerbe és azok olyan mikroremegést okoznak a tenger fenekén ami elüldözte a lepényhal családokat innen." - panaszkodta Donald, miközben a fejbőrét vakargatta. A televízió képernyőjéből könnycseppek kezdtek apró ejtőernyökkel leugrálni, menekülni próbáltak a közelgő Rajzás elől, ami minden harmadik évben bekövetkezik, amikor a Plútó és a Föld együttállása olyan szöget zárnak be ami leárnyékolja a földi bioszférát. Petör megtörölte a száját és azt érezte, hogy ez a teremtés  megint el lett rontva. "Tudod te milyen nehéz kitűnni a tömegből?" - kérdezte Donald Jehovától. "Látod mindenki ezzel a marketing dologgal szenved és ameddig ez ilyen nehéz lesz, addig így is marad. Muszáj átverni őket, különben remény nélkül maradnak." - okoskodta, közben a mellső lábait felváltva húzogatta a saját arca előtt és a fejét ide-oda mozgatta, mintha egy diszkóban lett volna, ahol épp a kedvenc zenéit játsszák. Élvezte a saját nagyszerűségét. "Az ég pepita lett a sokféle káros anyagtól, amit a duplacsíkos zokniban járók és a kancsalok okoztak azzal, hogy kétszer annyi széndioxidot lélegeznek ki mint mi, normális emberek!" - kiabálta Donald a pulpitusról, közben arra gondolt, hogy egészen jól csinálja, de kellene valami amiről minden majomtársa azonnal felismeri majd. Egy gyerekkorában tanult mondókát ismételgetett. "Lélekmocsár, kormos pótanya, kérlek pökj a markodba és hozd meg azt az áldozatot amit kell. Mire rájöttek, hogy a fehér cápák miért járják be azt az útvonalat, amely nekik maga volt a lét addigra kihaltak a cápák? Most komolyan kérdezed, hogy hány éves ez az egész?" - valószínűleg részeg volt, miközben ilyeneket mondott ott guggolt a szoba közepén és egészen nyilvánvalóan arra készült, hogy ott fogja elvégezni a nagydolgát. A felesége éppen kilépett a hálóból és ez a látvány fogadta, a nő feje helyén még annak a virágnak bibéje volt, amit az este csavart be, hogy ameddig a saját feje töltőn van - addig se látszódjon a nyakán menet. Most megijedt attól amit látott, nem gondolta volna, hogy a Donaldot egyszer ilyen helyzetben találja, hogy az a megalázó szerep amit annyira imád még rosszabb is lehet, ettől teljesen felizgult.  Petör tudta, hogy ebből már nem lesz semmi, magasztos üdvösséges, esetleg egy kiábrándul szerelem, egy újabb józanodás. Ez megint meg fog semmisülni. "Nem megy!" - suttogta maga elé és közben homlokkal előredőlt a szőnyegre. Donaldnak közben végre sikerült odaszarnia a szőnyegre. Mária sírt, miközben Adolf ököllel az arcát ütötte. A tömeg pedig ámult, mert nem gondolták volna, hogy a próféták is maguk alá kakilhatnak, de tetszett nekik és utánozni kezdték, levideózták és végül az egész bolygót teleszarták, mindent beborított a mindenféle színű ürülék és Petör ekkor beleseperte az egészet egy zacskóba, összerázta és nagyot sóhajtva leült a fotelba.
Volt hat? Úgy nézett rá, mintha halovány estfényekből szőtték volna a szemeit, szinte érezte, hogy puhák, mint a leghabosabb pamut melybe valaha is beleszúrta az ujjait. "Ha meg szeretnél érteni egy jelenséget, jobb nem emberként szemlélni a dolgokat, mert az csak akadály." - válaszolta. "Tudtad, hogy a víz alacsony hőfokon kétféle folyadékká választható szét?" - kérdezte és 3345nem várt választ.



43345

tléjtkj34télk1j3é4lk5j1él3k4j5 lékle,ewer

Vajon lehetnek-e olyan körülmények amikor azt gondolja, hogy ennek a kerekarcú Malacgömbnek a maga pokolmerevítős, lelt gémkapocsból egyenesített vanadánium farkincájával együtt bármiféle jelentősége van itt az asztalon előttem - "neked minden percben igazad van" - mondta majd hátradöntötte a fejét és az  orrcimpáját rezegtette amitől az orrlyukai kitágultak, majd visszaálltak alaphelyzetbe - mintha a levegőt szimatolta volna, de csak viccelt, közben a szájával beszédet imitált - mintha verset szavalt volna: ha ha ha háj, hahaháj - ezt formálta az ajka, és vigyorgott is hozzá, végül megvakarta bal kezének a mutatóujjával a homloka közepét és közölte, hogy most szüretelni fog és a saját könnycseppekből kristályosított, házilag lepárolt, lassan csepegő szemsava alá egy poharat fog tartani, "begyűjtöm, begyűjtöm" - sziszegte - talán ettől a löttytől várta a nagy trükköt, hogy amikor majd jövő hét kedden kerékbe töri magát egy hólepte mező szinte jégpáncéllá fagyott haván, ahol minden annyira puha, hangtalan és a vérfolyók rajzolata oly tökéletesen látszódik és amikor majd kezdi azt érezni, hogy ez jobban fáj, mint amennyi fájdalom elviselhető morgás nélkül és több annál, mint amennyit megérdemelt volna, és önkínzása közben majd annak az őznek az orrát bámulja mely tőle jobbra az erdő szélén ácsorgott már egy ideje és az őt figyelte, talán azt tervezte, hogy inkább megkerüli ezt a borzalmas helyet, vagy eltakarja a szemét, esetleg imádkozik érte, hogy ebből az érzésből - amiben békét talált, ugyanannyira elege van mint minden másból, ilyenkor és ebben kellett volna megértenie saját magát, amivel szemben voltak kétségei, mert milyen ember az, vajon kiféle, honnan előkerült, ki által ellett aki nem érez szégyent miközben kivégzi magát, ekkora pofátlanságot elképzelni sem bírt, emiatt három végtagjának az eltörése után úgy döntött, hogy lejön a kerékről, feláll és egy lábon elugrál a közeli tölgyfa törzsébe épített gyógyszeres ládikához - melyben reményei szerint zacskózott gipszpor, géz és némi fájdalomcsillapító is akad, közben a naplemente színeit figyelte, és most, hogy végre egyedül maradt a bolygón és ebben az egyetlen megmaradt - alig négyzetkilométernyi erdőben életében először érzett valami életbenmaradási vágyat, azt várta volna, hogy ettől megijed, vagy legalább kétségei lesznek, hogy ez nem is ő - de legalábbis túlságosan másvalaki ahhoz képest, aki tegnap még egy bokor mögé bújva figyelte az életet, mert attól félt, hogy valaki meglátja, miközben pontosan tudta, hogy ezen a településen már nincs több ember rajta kívül - mindenki elment egy eggyel nagyobb városba mint amiben addig élt, mert azt ókumlálták ki a hírekből, "hogy a nagyobb városokban nincs sár eső után", "nem kell kellemetlen dolgokra válaszolni" és "nem figyeli őket senki a szomszédból", mellékesen pedig "anyagilag is jobban megéri" - ezeket a mondatokat nagyon kedvelte, egy 21. századi újságcikkben olvasta - rég történt, több ezer éve, de nagyon kedvelte annak a kornak a történelmét.
Petör és Ralf figyelték, ahogyan az a szerencsétlen kaszáspók megpróbálja lerágni a saját lábait, a mozdulatainak az irányából úgy tűnt, hogy kettőt akart meghagyni - az járhatott a fejében, hogy így majd két lábra tud emelkedni és ha egyszer eljön hozzá a Másik és megtermékenyülve petéket rak és majd az utódai lábait is szorgosan és kitartóan lerágja, akkor egyszer valamelyik jövőbeni generáció két lábbal fog születni és azzal kezdetét veszi egy olyan evolúciós journey, aminek a végén egy ma még elképzelhetetlenül sikeres kaszáspók-civilázió lesz. Ralf oldalba bökte Petört, aki épp a mobilját nyomkodta - talán  épp üzenetet tappogott a patájának a rüftjével, de befejezte és felpillantott, Ralf vigyorgott és úgy nézett rá mint aki várja, hogy érteni fogja a helyzet komikumát és abban bízott, hogy mindenki más ugyanígy érezve felröhög majd, a kaszáspók ugyanis rosszul harapott az egyik lábába és emiatt éppen being elvérzett, most a hátán feküdve kiszenvedtetett - a maradék végtagjai össze-vissza rángatóztak, közben az aprócska szemeivel utolsókat pislogott, vagy már csupán reflexelt, ki tudhatja - Petör csak mosolygott és valami olyasmit gondolt, hogy "Lám így ért végett egy evolúciós folyamatra épült nagybirodalmi álom." de mire a gondolatsor végére ért már ő is röhögött, majd a kaszáspók tetemét az egész bolygóval együtt beleseperték egy kék műanyag kannába, azzal a céllal, hogy újrakeverjék, valami mással próbálkozva - talán egyszer létrejön egy olyan elegy, ami néhány milliárd évnél tovább kitart és nem csak kaszáspókokkal benépesített bolygókat hoz létre, emellett pedig hosszabb szórakozást nyújt majd számukra azzal, hogy végignézhetik az értelmesebb, erősebb, okosabb lények civilizációinak pusztulástörténeteit.
Egészben hagyjuk egymást és végül majd csak marad valami nekik is, csak olyan egyszerű dolgok jutnak eszébe, mint a kétkerekű falovon való ön-gurigázás a falig és back, egy alumínium kanál harapdálása, mert látta egy filmben, hogy az aranyból készült dolgokat úgy validálják, hogy beléjük harapnak, s ha marad ott egy apró fognyom-horpasz, akkor valódi a holmi, ebből kiindulva azt gondolta, hogy kipróbálja a módszert a kanalakon, de soha nem tudott fognyomot hagyni az alumíniumban, azóta meg már nincsenek ilyen fajta evőeszközök, mert elvitte őket ugyanaz a szem nélküli farkasborz, ami minden mást is összegyűjtött amiről el lehetett hinni, hogy már nem kell az új-kornak, vagy egyszerűen csak maradéknak látszódott, kényszeresen hazacipelte a leghozzá nem illőbb dolgokat és ha nem talált a létezésükre magyarázatot, akkor számozott szobákba zárta őket, melyek egy Dologhotelnek nevezett épületben voltak, itt minden tárgy, mely képes volt az öndefinícióra: teljes ellátást kapott, de aki nem akarta bevallani, hogy valójában micsoda arra különféle büntetéseket szabhattak ki - például csuklyás hóhérborz-gyerekek vallatták őket, vagy más véletlenszerű nevet adtak nekik - több száz féle módszerük volt a vallatásra és soha nem vallottak kudarcot, végül minden asztal, szék, tál, pohár és táskarádió elárulta, hogy micsoda is valójában. Az egyikük, egy széknek tűnő fiatal nőstény éppen azt kiabálta, hogy  "Nincsenek álmaim!", "Nem tudom ki az aki ott úszkál a klotyó medencéjében, nem tudok magamról semmit!", "Nem akarok itt lenni!", de mivel a szoba hangszigetelt volt, csak én hallottam - mert rám bízták a vallatását és épp smirglipapír-fecniket raktam a lábai alá és előre-hátra döntögettem és már ettől berezelt,  de hiába kiabált, mert a folyosókon és a közösségi terekben a szokásos slágerek szóltak és békésen fel s alá mászkáló vendégek és alkalmazottak jöttek és mentek. Senki nem hallhatta őt.
Kellemetlen kalandok a szavakkal, lassú és ösztönös, kiszámított és spontán - a lehető legőszintébben nem érdekel - ezt közölte vele a hintaszék, már nem félt tőlem a széklány, úgy döntöttem, hogy szabadon engedem, lehajoltam a lábfejeihez és mind a négy alól kiszedtem a smirgliket, éreztem, hogy a lábait kicsit visszahúzza, de nem szisszent fel - pedig erre számítottam. "A szabadságunk gátja mi vagyunk." - mondtam, ki tudja miért és mire befejeztem a mondatot már éreztem, hogy ez nem illett ide, viszont annyira jól hangzott elsőre, hogy megfogadtam, hogy ha legközelebb én leszek majd az egyik isten, akkor beleírattatom valamelyik prófétámmal majd a parancsolatok, vagy a megható tanmesékbe - mint egy nagy trükköt, hátha észreveszik az ellentmondást, de tudtam, hogy nem fogják.
BBBBBBBBBB
BBBBBBB
BBBBB
NNN
AA
X

Jjjjj. Micsoda sárlelölele mömö lakale bólikat, remnebüles. Alfréd a veréb kereskedő volt. Szemrebbenés nélkül elhitette a közönséggel, hogy van isten, ennyire egyszerű volt a munkája, mert valakinek ezt a terméket is el kell adnia - győzködte magát és esténként, amikor már az elalvás közvetlen közelébe érkezett, elképzelte, hogy egyszer tényleg lesz isten és eljön ide hozzá, meglátogatja őt, őt akinek oly nehéz eladni ezt az egészet, egész nap, mindennap, teljes éven át hazudozni, oly fárasztó, de nem bánja: így érezte és átölelte a párnáját, elképzelte, hogy isten az és néhány kopulációs mozdulatot csinált a párnával, a párna a fülébe suttogta, hogy "Én vagyok a te istened, kérlek dugj meg." de mire a párna befejezte Alfréd már aludt, csőrét a hideg falhoz érintette, mert szerette ha valami folyamatosan hűti. "Kár." - mondta isten szomorúan, majd kiszállt a párnából, hogy befejezzen egy félig megkezdett teremtést egy másik bolygón, már előre röhögött magában, mert azt találta ki, hogy a verebek helyett majmokból fog alattvalókat készíteni, persze már volt ilyen próbálkozása többször is, de a majmok mindig oly gyorsan legyilkolták egymást, hogy szinte másodperek alatt eltűntek, de ez most majd jobban sikerül, az volt a terve, hogy két lábra állítja őket és engedi, hogy legyenek saját gondolataik - ezt még eddig mindig csak korlátozottan hagyta, de jó mókának tűnt a kísérlet a gondolkodó, önmagukat istennek látó majmokkal, "Csak ne lennék ennyire vicces." - gondolta magában és közben mosolygott. 
"Nem szoktunk kézzel enni, kisfiam!" - korholta Éva a kislányt, aki épp egy répát próbált kihalászni a levesből az ujjaival, majd a meglévő három fogával elkezdte rágcsálni a puha, csúszós répát aminek a pépes leve lassan csordogált le a szája szélein, rá a terítőre és közben a lábaival az asztal lábát rugdosta. "Undorító kis köpőcsésze vagy, Krisztina!" - mondta Éva, de nem csinált semmit, csak türelmesen várta, háta a sors úgy hozza és az a kis majom megfullad egy borsótól. Isten kacagott, "ez nagyon jó" - gondolta és az az ötlete támadt, hogy Éva tökéletes lenne ősanyának a legújabb mókájában, kellene neki valami másik név, talán valami fennköltebb, de eszébe jutott, hogy ezek egyelőre még úgysem fogják érteni a magasztos dolgokat, csak szaporodni fognak és fejlődni "jaj, hmm, a szaporodás" - prüszkölte mérgesen maga elé, végignézte a kész teremtés tervet és ideges lett attól, hogy a szimuláció mennyire lassú folyamatot jelez előre, több millió évet kellene várnia, hogy ezek megszűnjenek, "valahogy fel kell gyorsítanom a folyamatot, mert nincs időm" - és kitalálta, hogy a majmok szaporodását élvezetes folyamattá teszi, ami a fejlődési idejük előre haladtával egyre jobban fog majd tetszeni nekik és emiatt a szaporasági ráta és a beépített véletlenszerű fejlődési folyamatok mennyisége nagyságrendekkel nő, "ami felgyorsít mindent, egy-kettőre végük lesz és mehetek haza". MMMMMr. kalóz! Az erdők és a rókák régóta barátok.
"Ha egyszer majd egy erdő szélén találod magad éjjel és viszel magaddal egy nem túl erősen világító lámpát - a legjobb egy fejre felerősíthető, szabályozható fényerejű, akkor megláthatod vele a rókák szemeit, mindent látnak és közben mozognak a sötétben, ahogyan a viselőik teszik a dolgukat. Tappancskörmön osonnak a fák között, nagyon kíváncsiak, mindent megvizsgálnak és ha észrevesznek, akkor elmentükben vissza-vissza nézegetnek rád, hogy megvizsgálják mi az a fénylő, de mégis sötét folt, aminek nem kellene ott lennie, mert tegnap még nem volt ott. De jobb velük vigyázni, mert ahogy írtam: különleges kapcsolata van a rókáknak az erdővel és ha bántanád őket, megfojtanak majd a fák." - mesélte a vén kád a fürdőszobában, miközben a klotyón Ádám ücsörgött, félig letolt rövidnadrágban és simogatta a kád sűrű, szőke haját. Végül nem történt semmi, felébredtek és elindultak a munkahelyük felé, isten ment elöl, a kád utána és hosszú tömött sorokban rókák követték őket, mindegyik az előtte lévő farkát tartotta a fogai közt, a levegő azt kiabálta körülöttük, hogy "Béke! Béke!" és úgy érezték, hogy ez az egész különös világ talán egy immunfestés kísérlet mellék-jelensége, nem akarták őket soha létrehozni, valójában olyanok mint a salakanyagok, egy szükséglet végtermékei.
Utána csend legyen. A zajok a fejedben a saját zajaid. Imádsz élni - számlálod magadnak és vannak olyan percek amikor el is hiszed ezt a hazugságot d39847239 23ö4892cjsadfja-welkfjw-elkRKJF-wélelj

Az alkalmi és spontánnak tűnő mondatszerkezetek lassúbb (lassabb) ritmust kívánnak az ujjaktól? A jelen konzervdobozomon belül az írástudás a pötyögés különféle variációin alapuló munkafolyamat. Őszerintük a pötyögés hangja a kezünkből aláhulló toll koporsó-fedele lecsukódásának csattanása, az érintőképernyő gyors tapizása pedig gyilkosa - és hasonlók, egy olyan rettegés-paródia részei, amelyet szinte minden innováció előtt el szoktak játszani. Emlékszem, amikor a király parancsára a jiahu szimbólumokat leváltották a dadiwan jelek az elégedetlenek a legközelebbi jósdák elé vonultak és ruháikat gyűrögetve, könnyezve kérték a szellemeket, hogy továbbra is használhassák a megszokott írásjeleiket, hiszen mindent azokkal jegyeztek fel és különben is, tudni lehet, köztudott, hogy az új jeleket idegenek csempészték be az országba és túl sok dolgot, túl finoman lehet velük kifejezni és ez veszélyezteti az emberi gondolkodást és az isteneknek sem tetszik. Végül szétkeregették őket és a vezetőik szemét kivájták, büntetésül a merészségükért, amivel megsértették a szellemek által javasolt legújabb trendeket, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy a jövőben az új szimbólumok által is megtámogatott új szövegek olyan készségek kifejlődéséhez vezetnek, mint a száj környéki uszony, a hatodik és hetedik lábujj és a sanctumcortex - ami az agy egy új része, a frontális lebeny felett alakul majd ki, és egy vízbe fúlt asszony boncolása során észlelik majd, ez az új réteg akkoriban még olyan vékony lesz, hogy az agyhártya teljesen elfedi, mintha egy réteg olajat kentek volna a hártya és az agyszövet közé. "Félek a megvalósulástól!" Ez volt a címe annak az írásnak, amelyet az első beszélő delfin uszonya alá erősítve találtak még a lázadás előtt és ebből gondolták, hogy valakik szándékosan meg akarták mérgezni a kultúrát egy idegen anyaggal, ami végül olyan kultúr-mutációkhoz vezetne mint a korrupció teljes hiánya, a fesztiválszezonok elmaradása és a vallási ünnepek megszűnése, ami nyilván a kereskedelmi teljesítmény lassú hanyatlását hozhatja el - ezt már hónapokkal azelőtt jelezték a jósdák, hogy megjelentek volna az első beszélő delfinek, de senki nem vette őket komolyan, egészen a fent említett esetig - akkortól viszont talán kicsit túlzásba is kezdték vinni a körültekintést, új hadtesteket fejlesztettek ki, mint például a csónakos pogrombrigádokat, ami egy tengeri egység volt, hosszú csónakjaikat egy-egy pár evezős hajtotta elöl és hátul, középen pedig hat katona állt a csónakban és a csónak elejében álló kémlelő - és egyben csónakparancsnok utasításait követve amennyiben delfint láttak a nyomába szegődtek, majd ha sikerült becserkészniük észrevétlenül követték a delfintelepülésre és ott pogrom-szerű tombolásba kezdtek és legyilkoltak minden olyan delfint akiknek nem sikerült elmenekülnie. 
"Talán, talán és még kétszer, nem marad belőlük sem több, mint belőletek maradna." - szavalta Laila a pók a szoba észak-keleti sarkában kifeszített háló-lakban miközben épp muslincalevest főzött, lelógó szájszélén az éles légyszövet megtartására alkalmas fogai már kezdtek kihullani és miközben dalolt egy-egy foga a földre hullott, de nem törődött vele csak berúgta a fogat a konyhapult alá. Öreg pók volt, de még mindig vágyott arra, hogy legalább egyszer ő is szülhessen, ezért türelmesen várt és csábító szerelmes dalokat énekelt, magában, legbelül egy olyan eszményi szeretőre vágyott, aki aprócska bár, de izmos és minden álmot felülmúlóan kemény a szaporítószerve és tűpontosan belepasszol az ő kis rontombontomjába és természetesen képes kielégíteni őt s miután kielégül érzi a testébe került spermákat, szerelme szemébe néz majd, maradék karmait belemélyeszti a kitinpáncélok közti résekbe és letépi azokat a lágy szövetekről, majd élve enni kezdi szerelmét, aki közben felváltva üvölt és halotti dalt ciripel.
Olyan mintha szédülnék, az igyekezet, hogy d éflkjd él túléljünk mindent amit kell elvon minden energiát arról, hogy olyan lényeges dolgokat csináljunk mint a bármiféle nekünk kedves képességünk művészetté történő fejlesztése, vagy a tengerben csobogás, önmagunk elbódítása különféle varázslatos dolgokkal és a testi, lelki örömök megélése. Ehelyett képesek vagyunk egy munkahelyen tölteni az időnket, csupa számunkra értéktelen marhaságokat hallgatva, rettenetes és szadista, perverz céges kultúrák mentén vigyorogni olyan emberekre akiket legszívesebben leköpnénk? Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkit le szeretnénk köpni aki teljesen hülye, de annyi talán elképzelhető, hogy ilyesmi is megfordulhatna a fejünkben. Olyankor mi is pókok szeretnénk lenni, vagy énekesmadarak - persze emberek is maradhatnánk, mert úgy hitelesebb lenne folytatni a céltalan, nyomorult életünket, melyben a munkahelyek kultúráinak adoptálása, a céges vágyálmok és juttatások elfogyasztása, a LinkedIn-es profilok és üzenőfalak népművészete és nyálcsorgató HR-es lózungok bódító balzsamjának felszívása tölti ki életünket, miközben észre sem vettük, hogy most már az a normalitás amit soha nem gondoltunk volna magunkról. Csak előre, mindig, minden lépésnél beszorzom az előző lépést nullával, a mosoly amit egy papírra rajzolva tartok az arcom előtt egy olyan üvöltést takar, melyet még én se szeretnék látni, ugyanaz a gyerek aki valaha egy reményteljes értelem volt, mi lett mostanra - kérdezi magától a Rajzolt Mosoly, de nem jön válasz és akkor érzi, hogy olyan egyedül maradt mint még korábban soha.
És akkor df hjdf éqlkej réljk rélqkwjer. rqwléherl rqwélerjk, lék3948fm werléjé wérl     wj     lw jel elwj          q wejé     jé     wq eé    j és újra megjelent a szemeiben az a mintázat, amire néhány hónapja vágyott. 
És azután nem volt semmi. 

pöttyök az égből, az már félig hóesés és kedvelték. "Olyan vagy! Rossz, akár egy ici-pici ördög!" - mondta tettetett duzzogással mielőtt a szájába adta a bal mellbimbóját. "Daloljunk közben!" - így hangzott a válasz a saját felszólítására és mintha érezte volna, hogy kínos ahogyan magának válaszolgat - felnézett, majd laalalalázni kezdett. Mint egy versenyző a megmérettetés előtt, de ő az izmai helyett a hangját készítette fel. Komoly volt - vagy inkább az a fajta koravén fiatalember, akit most megpróbálhatnék jellemezni, de ez nem sokat érne - mesélte lelkesen Petörnek, aki a szokásai következetességének szabályai alapján ötvenhét százalákos valószínűséggel megint csalódottnak fog tűnni. A szája jobb oldalon egy kissé lefelé fog lejteni, mintha azt gondolná, hogy már az sem számít, hogy nem számít és mintha az sem érdekelné, hogy nem érdekli - ezt úgy szokta mondani, hogy "Azt is leszarom, hogy leszarom!" De nem tudott rá haragudni, hiszen ki lenne képes komolyan haragudni egy nem létező személyre? Ez egy hamis kérdés, hiszen a világ összes története a beszélt és írott vallási szövegektől a ponyván át tele van gyűlölt fiktív személyekkel - így be kellett ismernie, hogy ez a hazugság most nem sikerült túl jól, újabbat kell hát kitalálnia. 
"Mi a baj? Mi a gond?" - Kérdezte őt a hatalmas, bozontos szőrét önmaga örömére kurkászó, nagyon-nagy szaporítószervvel ábrázolt főőrdög. Azt, hogy vezető beosztásban lehetett az ördögök közt onnan tudták, ahogyan viselkedett. A pokol legmagasabb pontján heverészett és minden más ördögnél legalább kétszer nagyobb termettel bírt és olykor intett egy-egy ördögnek és az azonnal rohant elé, ekkor a nagytermetű felé hajolt, átnyújtott neki egy papírt - úgy sejtem, hogy névlistát, melyen a nevek mellett röviden ott állt a halál ideje, helye, módja és a büntetés. Ezt sajnos nem tudta végig leálmodni - valami felriasztotta, ugyanott ült ahol néhány órával korábban, az aluljáró betonja még a viszonylag vastag szövetnadrágon keresztül is hideg volt. Nem tudta mik azok a fekete pettyek a kézfején, talán olaj, tinta vagy rászáradt vércseppek. Ott akart lenni, abban a házban ahol Petör azt válaszolta, hogy gyerekkorában nem szerette azt amikor valaki a téridő működését egyszerűsítve próbálta bemutatni és egy kifeszített lepedőre golyókat rakott, azzal akarván ábrázolni azt, ahogyan egy test nyomot hagy a térben, "fájt, ez fájt!" - kiabálta át a szemközti ablakban meztelenül fel-s-alá sétálgató férfinak, aki az előbb még háttal állt a konyhának tűnő helyiségben, talán éppen a mosogatást fejezhette be, majd leült és felrakta a lábát az ablakpárkányra "szürke zokni? szürke!"- legszívesebben ezt kiabálta volna át a férfinak, mire az előrehajolt volna a farát Petör vélt iránya felé fordítva, nagyon lassan széthúzta volna a fenekét, néhány másodperc után segglikából haloványkék, meglepően apró lepkék törtek volna elő, néhány kört írva le az épület körül, majd felhővé tömörülve ide-oda lebegtek a háztetők felett. "Tudod, nem lehet sík a tér, hiszen mindent tartania kell, mint apró villanykörte foglaltokba, úgy illenek bele a legalsó szinten zizegő húrok a tégelyecskékbe, amelyek megtartják az adott húrt, egészen addig amíg az adott rezgésből nyugalmi állapotba nem kerül, majd kiköpik magukból és várják, hogy legyen egy olyan mintázat amit képesek megtartani" - mesélte Alan kutyának részegen Jon, akit épp ma ismert meg és most meghatódva figyeli mennyire kedveli az állatokat. " ENTER ENTER dalolták a fák és ha anyag szeretett volna lenni, akkor csak megfagyasztott egy kevés fényt, fagylaltot kevert magának, majd kiszámolta, hogy hány neutronbomba energiája jönne ki egy doboz fagylaltból ha visszaalakítaná energiává, maga is meglepődött a kapott végeredményen. 

csak elvékonyodott, először egy lefolyócső vastagságú húsrúd lett belőle, majd öntözőcső vékonnyá húzódott szét és végül spagettiként alakult át hajszálvékony hús-zsinórrá és eltűnt a lyukban és soha többé senki nem hallhat felőle

hát nem olyan ez mint egy jól sikerült Megváltás? együtt van benne a dráma, a valóság és a félig megemésztett erdei gomba kalapjának a szövete, amit tegnap este ettél és nem tudtad róla, hogy gyilkos galóca

r12334á3p4kj - ez a hash azt jelzi, hogy az egyediség ideje lejárt, a helyét átveszi az a korszak, ahol a fényes jövő ígéretéért mindenkinek újra fel kell majd adnia a szabadságát - kuncogta Sztévlin és közben a bajuszára vörös tajgazsírt kent, amit lefűrészelt lefagyott lábfejekből főztek a számára

"csak minden kapkodás nélkül, szép nyugodt tempóban, nagyon lassan baszódj meg!" - mondta neki a tükör, de persze az csak mosolygott és fejben épp a beszédét írta

ő4örtu 2ő34öu53ő42po5ui

XCXCXCXCXCXCX: Valamerről érkeztél és olyanokat gondoltál mint amilyenekről azt gondoltad, hogy az emberek ilyeneket gondolnak, végül kiderült, hogy még annyit sem gondolkodnak, mint amennyi a legszerényebb becslésed volt és csalódtál, pedig megfogadtad, hogy soha többé nem lesz semmivel kapcsolatban elvárásod, hiszen ha az nincs, akkor a csalódás nem tud kialakulni - közben a körömágyaidat vizsgálod, egyesével végignézed mindegyiket, kiemelten ügyelve a fehér félholdacskákra, mert azt olvastad valahol, hogy a külső szöveteink színének elváltozásaiból kiolvasható valamiféle diagnózis - persze a te betegséged, az őrület: nyilvánvalóan nem, de ez azért mellékes, mert azt, hogy bolond vagy azonnal látható, nyilvánvaló, hiszen csak rád kell nézni, szánalmas az ahogyan öltözöl, siralmasak az egyforma ruhák amelyeket napról napra hordasz, mennyire mélyen szánni való, hogy ugyanazokból a göncökből, amelyek beváltak újra és újra rendelsz, így biztosítod a kontinuitást, mert ha ki van mosva az egyik, addig is viselheted belőle a másik példányt, mert minden ami a ruházkodásban egy kicsit is másképpen ér a testedhez olyan belső sikolyokat vált ki, amit nem tudsz visszatartani, hiába próbálkoztál a megszokással, megkísérelted művészi szintre emelni az alkalmazkodást, de minden alkalommal úgy végezted, hogy letépted a szúrósnak ítélt pulóvert, a túl szűk nyakú inget, a lecsúszós szárú zoknikat, a szűknek érzett nadrágot, vagy a túl bő sapkákat. Meg, ahogyan beszélsz, nem nézel a szemekbe, mindig az eget bámulod. Paranoiás is vagy és neurotikus. Ezek éppúgy látszódnak mint ahogyan a himlő, vagy a karikás szemek. LKHJGLKJGHLKJHLKJHLKJHLKJHLKJHLKJHLKJH ssssss szorgalmasan, csak szorgalmasan. Egyre húsosabb a szád, letépsz belőle néhány redőt: szorzod, osztod és azt tervezed, hogy a konyhában kivérezteted a lecsavart tetejű kecsapos műanyagfalkont - ami te leszel az én vagyokban, mint egy kibaszott disznóba a böllér egy gyerekkorodbéli decemberi hajnalon: belekúrod a kést a flakonba és utána ijedten hátraugrasz, mert nem gondoltad, hogy elkezd üvölteni.
Ez ilyen - amaz meg olyan. Egyszerű akár a követelőző szülők csattogós torka, melyekbe ollókat és svájci bicskákat raktak az ő szüleik és így tovább vissza, egyre távolabbi generációk felé, csak röhögsz ezen a sok értelmetlen lényen, ahogyan generációról-generációra szociopatákat, pszichopatákat, mazochistákat, szadistákat és egyéb elmeroggyantakat csinálnak a saját utódaikból, nézed ahogyan az Afrikából kiáramló kétlábú főemlősök törzsekbe tömörülve, lassan-lassan az őket ért hatások miatt fokozatosan más és más hangokon makogva, ezekből kifejlődve - másféle nyelveken beszélve, a törzsekből városokba, országoknak nevezett csoportokba tömörülve és egyre nagyobb őrülteknek adják a hatalmat, ez a rothadás, a ragadozást, kapitalizmust, szocializmust, diktatúrákat és az államok egyéb változatait létrehozva, lassan kialakuló dekadenciába torkollva, majd újra feléledve ésssssss súgod: oly nevetséges ez az egész, de utána elmész munkába, vagy ma éppen, az aktuális divat szerint: otthonról dolgozva csinálod azt amit nem akarsz, amit nem kellene és ugye, ugye: végül ha, tudod ha, tudod ha megdöglesz, szart se csináltál. Nem mintha számítana bármit ha úgymond: elértél volna valamit (ez mekkora ostobaság, mindig röhögnöm kell rajta: felnőtt lettem és elértem, hogy ugyanolyan hullajelölt legyek mint anyám és apám volt - elértem! vagy: sikeres karriert futottam be mint XXXXXXX cég YYYYYY pozíciójának boldog prostituáltja? Ójaj, te szerencsétlen!), szóval: tudnod kellene, hogy teljesen értelmetlen az életed és a gyereked-eid élete is az.  Az ember egyetlen értelme az evolúcióban betöltött lépcső-szerepe. Tudom, te nem Így látod és közben mégis, legbelül sejted, hogy igaz. De nyomorúságodban. A legkisebb jónak próbálsz örülni, hálát adsz, hogy ma nem romlott el a mosógép, nem jött egy új számla, nem rúgtak ki a munkahelyedről, nem derült ki, hogy rákod van, rájössz, hogy nincs mozgásszervi problémád, hálásan nézed a mennyezetet, mert biztos vagy abban, hogy jelenleg még fel tudsz állni a székről és el tudsz sétálni a klotyóra szarni, ahelyett, hogy segítségre szorulnál és valakinek ki kellene törölni az összemocskolt seggedet, de minderre talán vigasz lehet - persze nem, de ez most mellékes: szóval, jó tudni, hogy mindannyiunkban van egy olyan lehetőség - az értelem, aminek nem szabadna ebben a testben elrohadnia velünk együtt és csak annyi a szerepünk - mint biológiai fajnak, hogy rájöjjünk arra, hogy hogyan csempésszük ki ezt a legnagyobb kincsünket saját magunk testéből egy szervetlen és halhatatlan testbe. Igen, ez egy remény - az egyetlen valós remény, ez mindenünk, csak sokan még nem tudnak róla. "Igen, tudom: a legtöbben félnek a változástól, mert a változás - ha jó, ha rossz egy pillanatra visszahelyez az állatvilágba, ahol nincs az a fajta hazugság ami az ember sajátja akár egy egész életen keresztül. " - mondta még utoljára a műanyag flakon-disznó változatom a konyhapulton mielőtt az utolsó csepp kecsapja is kicsorgott a nyakába vágott résből.kljrhgthr,kgélkgjéeqlkrjgélre kgjélewkjgwálekéj géwelkfgjwéelrk gjwéelrkgjl rjg eélrkwjgwétlkerjt élwkejr él 

LKHGKJ HKJHLjk hlk AAAAAAAAAA hogyan lehet belesűríteni egy nagyobb mennyiséget egy kisebbe ---- kérdezem, a mennyiségek bája eléggé régóta foglalkoztatja őket, az alap és-illetve-a kiindulási pont egy olyan adott test, melynek a nagyobbik része egy bizonyos célt szolgál egy képesség "érdekében", példa erre-arra a testünk

szenzorok, szaporodás, önfenntartás --- de mindez miért? a gondolkodási képesség nem jó megfogalmazás, nem jó, még véletlenül sem, mert okot és okozatot feltételezni már majdnem vallás, mintha lenne cél, illetve mintha lett volna, ehelyett lépésről-lépésre történhettek a dolgok és az a fajta gondolkodás amivel képesek vagyunk megfigyelni olyan dolgokat, melyek nem közvetlenül a zsákmányszerzést és fajfenntartást szolgálják, hanem csak úgy, nézem a légy szárnyának mintázatát, mert érdekes, szép, tanulságos, semmilyen: nos, ez az egyetlen érdekes, illetve figyelemre méltó képességünk, de még ebben sem vagyok biztos. Az érdekel, hogy hogyan lehet összesűríteni és kiemelni ezt a képességet néhány milliónyi atomból felépített mesterséges emberbe, ami képes reprezentálni az embert úgy, hogy szimbiózisban él egy kvantumszámítógéppel és egy bináris alapú számítógéppel, a teste másik néhány milliárd atom és az egész lény önmaga (ami az ember egy jövő béli evolúciós szintje) - vagyis a teste nem nagyobb egy 20x20 centiméteres kockánál, vagy 20 centi sugarú gömbnél, melynek a külső anyaga sokkal ellenállóbb mint bármelyik biológiai test anyaga, önmagában ez a lény pont ugyanúgy, pont ugyanazt látná és érzékelné mint mi most, hiszen a gondolat (a tudat) ugyanaz, csak a test más, az meg csupán szenzor, energiagyártó ma is, csak nem úgy tekintünk rá, mert nem.

vajon miért olyan nehéz belátnunk, hogy a mai ember csak egy lépcsőfok, talán és valószínű, de csak sejtés, hogy sokban hozzájárul ehhez a szűkös korlátok közti élettartamunk, meg a kultúra különféle meséi, mítoszai, meg hogy a legtöbb dolgot amit átélünk nem a tudathoz kötjük (ami a valós megélő) hanem a testhez, ami valójában csak szenzor: szállítja az információt (nem a szem lát, az csak szenzor) például. nos, elég mára, elég holnapra, elég egy időre:::haladni kellene a szövegekkel, képekkel, de olyan sok a munkám, hogy nem megy. ez most majdnem egy blogbejegyzés, ami 2022-ben eléggé röhejes, ki a fene ír blogot 2022-ben? röhögés a zoknimban ücsörgő gépből. 

lkejhte thelwk jhrlqkjwehr lkjqhwr l BKON A végtelen szemek cukorízű máza, átmarja a fegyelem, felolvasztja a tűrés és a az öncélú, történet nélküli töprengés, állítólag jó ha van mon-dan-dó, mondandó, meg valamilyen történet ami nem rólad szól, hanem másokról, mert a mások történetein keresztül bemutatott dolgok távolságtartóbbak lehetnek, vagy érdekesebbek, vagy tudományosabban megközelítettebbek és analitikusabbak, hiszen ha nem a saját öngyilkossági vágyadról írsz hanem Károlyéról vagy Anettéről, akkor máris egy történetet mesélsz és nem a magad baját analizálod, ezt így hallottam valahol, de már elfelejtettem, mint a hópelyheket, már nem emlékszek arra milyen volt a térdig érő hó, a befagyott tó vagy a jégvirág, nem tudom én voltam-e aki látta azokat a fél méteres jégcsapokat, aki hóvárat épített és aki mumszosan nézte az ablakból ahogyan késő délután minden fehér az utcán, emlékszem rátok: Ekecsen laktunk, a falu egyes házszáma alatt, a Szilas felé kanyarodó főút mellett, ma zöldre van festve az a ház és egy bolt üzemel benne, mellettünk egy kocsma volt - akkoriban a nyolcvanas évek végén minden délután nyüzsgött a helyiektől, a hátsó udvarában egy kuglipályát is építettek, emlékszem: minden este hallgattam az eldőlő bábok zaját ami olyan volt mint amikor két fát erősen összeütsz, majd ugrálva dobogsz is hozzá, elalvás előtt a részegek nevetését hallgattam meg a poharak csörömpölését, de azután elmúltak ezek is, mint ahogyan a hóval, téllel bíró napok és a tavasz, eltűntek a novemberi késő őszi fagyok, semmivé pergett szét minden akkorból, de sebaj, hiszen most is Van a Van, csak más, mert mindig minden egyforma és éppoly jelentéktelen, mint bármikor korábban, ezért nem éri meg a múlton keseregni, vagy a múltat hiányolni: mert az nem a múlt hajdan volt szépségének a bizonyítása, hanem a saját korlátoltságunk és rugalmatlanságunk következménye: "Megöregedél bazmeg!" - kiabálják a hangyák az udvaron, miközben a vékonyka lábaikkal egymás torát csapkodják.

Aludnék még, kialudnám azt ami van, vagy ami maradt belőlem és igen: másokról írni: ez alapszabály - szerinte. "A történetek távolságtartása tesz íróva - ugye?" - kérdezi, de J. csak nézett maga elé és nem volt biztos abban, hogy nevetés nélkül képes lesz válaszolni. 

elmegy és nem jön vissza, arra gondol, hogy merész lenne - talán túl merész, vándornak állni, nem birtokolni mást mint egy sétabotot, hálózsákot, egy váltás ruhát, egy cipőt és egy tollat, füzetet, néha koldulni, néha valamit dolgozni, erdőben aludni és némasági fogadalmat tenni, rókákat szelídíteni és nem azért mert romantikus vagy, hanem mert szereted a magányt 

képzelegtél