képek, betűk

Visszakerestem magam az eddigi összes változatom között és meg is találtam magamból néhány régebbi változatot, az egyik ostobán vigyorgott, voltak többen is olyanok amelyek komoly arccal bólogattak, egymással szemben ültek és egymásnak helyeseltek. Volt egy olyan, amelyik szerelmes lett újra és újra ugyanabba a lányba, az egyikem ott ült egy állásinterjún, egy olyat is láttam, amelyik kifelé bámult a redőnyök résein, a legijesztőbb az volt amelyik engem nézett.

A szokásaim nem maradnak következmények nélkül, a többi csak sejthető, pontosan senki nem tudja, hiszen éppen ez a homályos, lehetőség-szappanbuborék játék az amiről azt gondoltam, hogy az élet sokszínűsége, pedig - és itt most valami hangutánzó kellene a hümmögésre, nincs benne semmi különös, vagy meglepő, hiszen túl rövid és mindenki másban is ugyanez ismétlődik.
Van  egyetlen vékonyka rés ezen a rezgő, kocsonya-szerű anyagon - amit ha életútnak, sorsnak, én-történetemnek nevezek, akkor se kerülök közelebb a valódi jelentéséhez, és ezen a résen át tudom magam préselni másféle masszákon belül elterülő világokba. Olyan mintha az univerzumok között lennének átjárók, átcsúszhatnék közöttük és rácsodálkozhatnák a másokban lévő, teljesen más törvényekre, és nem érne közben semmi baj, szemlélődhetnék és a legabszurdabbnak tűnő rendszeren belül sem pusztulnék el. Megfigyelném a dolgokat, gyönyörködnék bennük, majd mindenféle okulás nélkül visszacsúsznék a saját terembe és időmbe, hogy pontosan számbavegyem és lajstromozzam amit tapasztaltam és eközben nem lenne végső tanulság, csak a képek maradnának és a leírás.

Gyerekkoromban sokat bohóckodtam, emlékszem egy Bachmann nevű családra, a legjobb barátom családja volt. Z -volt a barátom neve, ketten voltak testvérek és ő volt az idősebb. Az ő házuk a mögöttünk lévő soron volt, de nem voltunk kertszomszédok, mivel egy házzal arrébb laktak, viszont könnyedén át tudtunk egymás udvarába menni, mivel csak egyetlen közbeeső kert választott el bennünket.
Sokat horgásztunk együtt és verebekre is vadásztunk, de főleg horgásztunk. A verebek légpuskával való lövöldözése miatt még ma is bűntudatom van, ha létezne pokol, akkor biztosan lenne benne egy olyan rész a számomra, ahol verebek lövöldöznének rám szélpuskából.
Z.-vel 1989-ben szinte egyszerre kaptuk az első Didaktik M nevű számítógépünket, ami egy ZX Spectrum típusú, nyolc bites gép volt. Cserélgettük a játékokat, ezek audió kazettákra voltak rögzítve. A kezettát kellett bejátszani magnetofonon keresztül a számítógépbe, úgy, hogy egy speciális kábellel voltak összekötve. A betöltés közben iszonyú csicsergés hallatszott a hangszórókból, majd néhány perc után lassan kirajzolódott a képernyőre a játék intró képe, miközben a csicsergés más fokozatba kapcsolt, néha egészen pszichedelikus hangkavalkádott produkált, átment öblös, mély tartományokba, vagy épp elkezdett visongatni, egyszer csak elhallgatott és megjelent a képernyőn a játék nyitóképe, általában valami prüntyögéssel együtt.
Visszatérve a bohóckodásra. A barátomék háza előtt, az utca és a kerítés között volt egy füves terület, nem nagyon széles, úgy 5-6 méter. Itt szoktunk kidobózni és esténként néha kiültek a szülők is és az előadásomon nevettek. Nem emlékszem, hogy pontosan mit műveltem, semmi nem ugrik be az egészből, csak a siker élménye maradt meg bennem, hogy valami olyasmit produkáltam, ami másoknak jókedvet okozott néhány percig és a nevető arcuk a mai napig előttem van, ahogy a siker által okozott örömöt is képes vagyok 30 évnyi távolságból újra érezni. Valószínűleg amiatt, mert ezen kívül szinte semmi hasonlóan intenzív sikerélményt nem tudok magamban felidézni - persze sokféle sikert elértem, egyáltalán nem arról van szó, hogy sanyarúbb sorsot kreálnék magamnak a valóságosnál, de ebben volt valami ős-szerű, valami meghatározó, ami a siker prototípusává vált bennem, mindent ehhez mérek még akkor is ha nem tudok róla.

Egészen megváltozott a művészettel kapcsolatos magatartásom, elkezdtem rajzolgatni és úgy tűnik, hogy nem lankad az érdeklődésem, hanem erősödik. Múlt héten pénteken is rajzoltam és tegnap is és ma is fogok. Próbálom visszaszerezni azt a kevés bátorságot ami néha engedi áttörni azokat a gátakat, amelyek megakadályozzák azoknak az igazság-pillanatoknak a felszabadulását, amitől egy-egy vonal, forma vagy szöveg művészetként értelmezhető dologgá tud változni. Talán.