Otto Muehl kiállítás nyílt a maccarone-ban, sajnos nem tudok elmenni rá, pedig még soha nem láttam a munkáit a valóságban, csak online. Ő és még nagyon sok kortársának a munkái mai napig tabunak számítanak (gondolok itt például az olyan művekre mint a Manopsychotic Ballet) - ami nem meglepő. Inkább az ellenekzője lenne az. A jelenlegi kortárs művészet nagyobbik része gügyögő, gagyogó, mímelő és gyáva Muehl, Allan Kaprow, vagy éppen Brus munkáihoz képest - de nem merülnék ebbe bele, mert vannak ellenpéldák is, nem is kevés. A lényeg, hogy megnézném a munkáit.

tátognak a fekete ruhaminta lepkék, az épp megrágott alma leárnyékolja maga körül a tányér falát, huzamosabb ideig, vagy ami annak tűnik: elbambultam. vasárnap van. nem sok dologra emlékszem a gyerekkori vasárnapokból - amit nem is sajnálok. Annyi azért megmaradt az emlékeimben, hogy húsleves-szagúak voltak, amit gyűlöltem. Olyan igazi, tipikus, csallóközi, falusi, nyolcvanas évekbeli, melegtől átgőzölt, párába burkolt, ugyanazokal a hagyományos ételekkel teli borzalmak? Valami ehhez hasonló, de mint írtam: kevés dologra emlékszem pontoan.
...például az rémlik, hogy minden vasárnap délben megkondult a katolikus templom harangja, és ilyenkor minden családtag tudta, hogy eljött az etetésidő (röfröf), anyu rántotthúsai várnak, meg a többi felfalható izé, tarhonyástól és gombamártásostól - azt hiszem nem kellemes emlékek ezek, nem kellemesek, de mint minden elmúlás, nyilván hordoznak magukban némi romantikát - vagy hogy lehetne ezt nevezni? Mert nem jó szó ide a romantika. Később, a rendszerváltás után javult a helyzet, mondhatni szabadabb és kötetlenebb lett minden - egy kicsit, a vasárnap húsleves szagú miliője is átalakult. Édeskésen fájdalmas emlékképek? A fenéket. Nem érdekel az egész, az édeskés fájdalom -meg egyéb hülyeségek érzése az elmúlás miatt: pedig röhejes. Egyszerűen csak rossz az embernek, hogy elmúlik. Ennyi. És ezért egyre szívesebben áltatja magát valamiféle szépséges múlttal, amiben bár valójában nincs sok örömteli esemény, de például "anyu" miatt mégis olyan mintha szép lett volna, simogatós és kedvesen barázdált. Valami ilyesmi: lószar - egy befelé növekvő tövis, ami az idő előrehaladtával, ahogy öregszünk egyre hosszabb lesz és egyre nagyobb fájdalmat tud okozni, mint egy karóbahúzás.

Gina Beavers, Foodporn

Iona Rozeal Brown, pimping and pandering #1, 2004

mostanában túl sokszor vettem levegőt. régebben többet foglalkoztam a képzőművészettel ebben az izében, de mióta nem érdekel, azóta nem kell léteznem igazából, csak gépként vagyogatni és úgy tenni mintha. ez így körbe is ér, mint egy végelláthatatlan paradicsomföld az emlékeim sekélyes, szelektív és torz folyamában - nem folyam, inkább szaggatott-vonal. "meg akarnék halni" - gondolja napi hússzor. "de a gyávaságom lélegeztetőgépen tart, vagy valami hasonló" :::::::::: pötty. vajon gyakran gondolják ezt: "biztos öregszem, ideje lenne felakasztani magamat, na nem meggebedni, hanem csak úgy."? vagy Gondolja: "nincs túl sok értelme az életemnek, nem konkrétan az enyémnek, vagyis de, mert ugye: mindig csak magamról szabadna írnom, beszélnem, mert a másik(ok) kiismerhetetlen gombócok." azután: "Boldog vagyok? Kit érdekel?" almaháború. közömbösnek maradni. a közöny jó. átlépünk egymáson. valaki ott. Miért akar mindenki boldog lenni? Akar egyáltalán? Meg kéne kérdeznem a Mindenkit... Szóval, az enyémnek nincs értelme, de megvagyok, köszönet, működöm. úgy általában :::::::ezekből összekeveredtem, szóval: "és ezekben a börtöncellákban élünk, a kultúránk örökérvényűnek tűnő törvényei közül leskelődöm, megfoghatatlan ez az egész:::::meg egyébként is...mi az, hogy "mostanában"?" könyörögni, egy póknak a falon, hogy szőjön hálót hamar! emberparancsolja! ne pszichoterápiáztass, inkábbbbb piáztass;;;; megesszük és meghatározzuk az időt, ahogy és amikor leképezzük azt. érzékeljük. Ez a változatos massza - pontatlan és szubjektív, a saját időnk, mint a saját betonkockánk, vagy kocsonyánk. De minek ez ide? Röviden: csacsiságok, csacska kígyókat gyártanak, csiki-csiki csiklandás a csücsökben, ahol csak csütörtökönként csicsereghetek. Kurvulásom története:"Tegnap volt egy megbeszélésem S. és Ch. az üzleti terv alapján újra a semmittevést javasolta, én hümmögve beleharaptam az asztal szélébe, majd vigyorogva rámutattam az ablakra, hogy nini! Amire persze, ahogyan kell: mindektten odanéztek. Én ezalatt gyorsan megehettem a szendvics formájú asztalt. so, we were laughing at that. majd vége lett." elvégre mindennek vége szokott lenni. 0000 sok nulla. ez kicsit bolondos lett. képzelheted... az lesz, hogy ma veszek egy új mobilt, a market streeten a témobilban. fogyasszak, hogy eltereljem a gondolataim saját magamról. azután elmegyek ebédelni valami jó helyre, valami vegánba, de előtte nyomok egy kávét vhol, este meg lehet elugrok valami koktélbárba és szétiszom magam. hogy teljen az idő. hazafelé pedig? remélem, hogy elüt majd egy kibaszott éjjelijáratos busz.

videó Rutkai Borival:

Lassan itt az ideje, hogy újra költözzek, túl messze lakom a munkahelyemtől. Napi három órát kell utaznom. Már találtam is néhány lakás-jelöltet a belvárosban, előtte nézegettem Middleton és Preswitch környékén, de csak lepukkant lakásokat találtam, de ez még csak egy felületes vizsgálódás volt.

Tegnap láttam egy interjút Terézia Moraval. Megkapó és intelligens személyiség, azt nem tudom milyen író, mert még nem olvastam tőle semmit. Pótolni fogom ezt a hiányosságot.

Épp most olvastam, hogy milyen sok magyar él Londonban. Érdekes. Nem tudom mit gondoljak erről, vagy inkább úgy fogalmazhatnék, hogy hangulattól függ a véleményem erről a témáról, de pusztán az a tény, hogy sok magyar él ebben az országban: hidegen hagy. Épp annyira érdekel, mint bármilyen más etnikum százalékos aránya. Az viszont eléggé zavaró, (pestiesen: vérciki) hogy az itteni magyarság legnagyobb része nem képes nyitottan, valamiféle felnőttesnek ható: világpolgár-féleként (módján) viselkedni, hanem inkább a saját maga által kreált börtönében él - még itt is. Egymás között üzletelnek, egymás között esznek, isznak, szórakoznak, egymás verik át, egymást segítik, egymás között szexelnek és egymást gyilkolják - belterjesség, tompaság és kollektív magány. Tisztelet a kivételnek! Kiráz a hideg ettől az egész témától, de nem kerülhetem meg, mert ha akarom, ha nem: érint.
Itt Manchesterben nem tudom mennyi magyar lehet, nincs túl sok kapcsolatom velük és mivel etniaki alapon nem is keresem a kapcsolatfelvételi lehetősgeket, így nem tudom miféle társadalmi rétegből milyen arányban élnek itt. Nem valamiféle vélt sérelem, vagy beteges elzárkózás, vagy gyűlölet miatt nem keresem a kapcsolatot a magyarokkal, hanem csak mert nem azért jöttem el hazulról, hogy itt a puszta magyarságom szolgáljon valamiféle ismerkedési alapul - ahogy nem ismerekedek szemszín, bőrszín, vagy lábméret alapján, így a puszta magyarság mint olyan: nem tesz senkit érdekessé. Persze ha a véletlen összehoz egy magyarral, akkor adjunk egymásnak esélyt - (miért is ne?), mint bárki más: érdekes lehet és kedves és mindenféle. De a gettósodás...a belterjesség és az emigráns-bizniszelés számomra visszataszító. Mit nevezek emigráns-biznisznek? (itt az emigráns szó nem mindig indokolt, nyilván) Azt, hogy nagyon sokan abból élnek, hogy direkt, etnikai alapon (magyartól-magyarnak, mert az már valami...kiemel a szürkeségből, ugye? na persze... felszúrjam a seggedbe a Túrórudimat? Eszel a hasamról egy kis kolbászt? Gurgulázunk együtt pálinkát? plusz kacsintás: "ettől vagyunk magyarok!" pfff. puff nekem...) árulnak termékeket, taxiznak, szórakoztatnak, honlapot terveznek vagy hajat vágnak oly módon, hogy az csak a magyar célközönségnek szól, szóval tömörebben megfogalmazva: számomra érthetetlen és a korlátoltság jele, vagyis kerülendő, mert zavar, nevetséges és szomorú. Azért jöttél ebbe az országba, hogy ugyanaz maradj aki voltál? Van ennek így értelme? Szomorú ez, mert szánalmas: önbebörtönzés. Ennyi elég is volt erről a témáról, talán túl sok is.

Szép az idő, szép az ősz. Ez minden amit el tudnék mondani az időjárásról, de hogy minek... tegnap azon gondolkodtam, hogy mennyire vicces, ahogyan az emberek gyűlölik egymást a vallásuk, bőrszínük, vagy éppen a politikai hovatartozásuk miatt. A legtöbbünknek soha nem jut eszébe, hogy valószínűleg mindannyian rokonok vagyunk, csak nem tudunk róla. Lehet, hogy annak az embernek, akit épp utálunk, valamelyik őse a mi ősünk testvére volt és együtt játszottak, vadásztak - szerették egymást. Azután eltelt mondjuk 10 ezer év (ami nem nagy idő a Föld életében) és az ősök épp megölni készülnek egymást...csak mert... Ha lenne egy olyan adatbázisunk - visszamenőleg mondjuk 20 ezer évre, mint amilyen a Facebook adatbázisa, akkor szerintem megdöbbennénk, hogy kik voltak az őseink, ki kinek a rokona, kinek a valódi őse... És lehet, hogy az ebből készült vizuális szemléltetőeszköz képes lenne megértetni az emberekkel, hogy a valóságban nincs olyan, hogy nemzet, faj, rassz, vallás - mert ezek minde]yike csak a mi kicsi és pillanatnyi - éppen aktuális kultúrális börtönünk jellemzője, amelyeket csakis azért veszünk komolyan, mert túl rövid az életünk és ami rosszabb: túlságosan rövid a kollektív és egyéni emlékezetünk. Emiatt például könnyen hiszünk az olyan politikusoknak, akik megpróbálják elhitetni velünk azt, hogy az ami épp most mi vagyunk - kultúrálisan, bőrszínileg, vallásilag stb. - az öröktől való és a legtökéletesebb. Pedig közel sem az. Kár, hogy nincs egy ilyen adatbázisunk...ennek hiányában az emberek sajnos nagy többségükben maradnak azok amik: ostobák, gyűlölködőek, irigyek és a saját kultúrális, vallási börtönük önkéntes rabjai, egymás gyilkosai és farkasi - de így kell elfogadni a valóságot, nem tehetek mást.

személyes dolgok:::::gyorsan hazaértem munkából, pedig le van zárva a belváros több helyen is (már egy hete), ráadásul péntek van, ami különleges nap, illetve
a péntek délután különleges, kezdődik a kábítószereknek való áldozás - szombat reggelre egész Manchester elveszíti az öntudatát, húgyban és okádékban fetrengő boldog és eltompult masszává alakul diák és munkás, öreg és fiatal; az önpusztítás mint a boldogság egyetlen forrása - mint a meditáció: az én átalakítása, megszüntetése --- mondhatni. persze a fanyalgók szerint ez a könnyebbik út, hiszen tudatos mérgezéssel történik az átalakulás, pragmatikusan és célorientáltan.
én ki szoktam maradni ebből, mert szombat reggel futni szoktam, emiatt nem vihetek be sem alkoholt, sem más kábszert a szervezetembe;
rég volt ilyen fárasztó a hetem, az alvás lesz a megfelelő válasz, hátha működik, kipróbálom.

Curran Hatleberg, Cigarettes, 2011

Ma reggel olvastam, hogy Magyarországon megerőszakoltak egy fiatal lányt egy egyetemi gólyatáborban, múlt héten pedig azt olvastam, hogy Nagy-Britanniában több mint 1000 lányt alázott meg és erőszakolt meg egy városon belül néhány akárkicsoda - nem tudom minek is nevezhetném őket. Rendszeresen olvasni arról, hogy Indiában nőket erőszakolnak meg. Gusztustalan dolgok ezek, gyomorszorító igazságtalanságokkal teli történetek.
Ami engem leginkább dühít ebben az egészben az kettő dolog rögtön és nem csak egy. Az első az áldozathibáztatásnak nevezett borzalom, a másikat pedig egy kérdéssel fogalmazhatnám meg legjobban: vajon ezek az erőszakolók milyen családban és milyen iskolákban nőhettek fel? Az áldozatok hibáztatása úgy tűnik, hogy világjelenség, a nagy-britanniai eset kapcsán éppúgy felmerült, mint Indiában, vagy Magyarországon. Ami megdöbbentő és felháborító az az, hogy a rendőrségen belül(!!!!) is, maguk a rendőrök nincsenek megfelelően kiképezve arra, hogy mit is jelent ez a fajta bűncselekmény és, hogy hogyan kell az áldozatokkal bánni. Megdöbbentő! Miért nem lehet tréningeket tartani erről a rendőröknek? Szakirodalommal, pszichológussal és kötelező vizsgatétellel, hogy kiszűrjék a rendőrségbe nem való, buta és erőszakos embereket... És ezzel ott is vagyok megint az iskola felelősségének a kérdésénél... nem lehetne jobban csiálni a gyerekek nevelését az iskolákban? Minek költünk olyan sokat iskolaügyre, ha közben onnan olyan emberek jönnek ki, akik ha nemi erőszakról hallanak, akkor olyanokat mondanak, hogy "biztos kihívóan öltözködött", "biztos ő is tehet róla" és a többi ehhez hasonló, szokásos ostobaságot. Nem lehetne ezeket a dolgokat az iskolákban rendebetenni, ha már a családok egy része nem képes rá, hogy 21. századi lényeket neveljen - mert a szülők sok esetben csak tövább örökítik a saját korlátaikat, akkor legalább az iskolák korrigálhatnának, de nem. Lehetne ezt jobban is csinálni, de nem csináljuk, ahogyan szinte semmit ami nem jár közvetlen anyagi haszonnal, ma még mindig tombol a materializmusnak az a kártékony üzenete, ami csakis a látványos, tapintható dolgok jelentőségét képes értékelni. Nem hisz a tudatban, nem foglalkozik a mentális egészséggel. Az iskolák is ez alapján működnek. Ragadozókat és önbeteljesítő gépeket hozva létre, akik jók matemiatikából, kémiából, fizikából, van némi történelmi ismeretük, de ez már persze felszínesebb, mert a történelem kevés gyors haszonnal bír, de a látszat miatt tanítják, ugyanez igaz az irodalomra is, de például az alap pszichológiai ismeretek és az önismeret az már teljes hiábavalóságnak számít - nem is oktatják szinte sehol, mert minek? Pszichológia...ugyan kérem! Ezért azután itt állunk és nézzük, hogy írni, olvasni és számolni tudó emberszerű lények nőket erőszakolnak, áldozatokat hibáztatnak, vagy épp egymást ölik valahol, valami miatt. Hát nem csodálatos ez az egész állatkert ami körülvesz?

Csak négy darab magyar nyelvű szépirodalmi könyvem van idehaza ("szépirodalmi alkotás", "szépirodalmi regény", "ami nem csúfirodalom", "ami oké", "ez mind hülyén hangzik", "mit tehetnék, hogy ne hangozzék hülyén?"). A másik hármat most nem említeném, csak Esterházy Péter Elefántcsonttoronyból című munkáját. Két hete vettem Budapesten és magammal hoztam Manchesterbe, hogy világot lásson - nem lenne rá szüksége, világlátottnak tűnik. Az író úr (szándékos a kisbetű, nem névnek szánva. stop.) szépen és okosan tud Bibóra hivatkozni és az író úr mindezeket 1991 előtt írta és most 2014-ben olvasva egy kicsit visszaadta a magyar irodalom iránti érdeklődésemet, ami már előzőleg teljesen lenullázódott. Régebben, nem most. 2014-ben már nem lehetne úgy írni mint ahogyan írtunk/tak/tok a kilencvenes évek elején - nah ez egy nem éppen magvas kijelntés, de érted? Másképpen. Mint minden más korban, ott is - itt is.
A visegrádi országokat néhány évig (mondjuk a nyolcvanas évek végétől 1995-ig) áthatotta a szabadság iránti vágy(acska) valamiféle fura alakzatokat hozott létre az akkori művészeten belül, (nem szakszerűt, nem iparosítottat, nem nyugatmajmolósat, nem szükségszerűt - talán csak az évtizedeken át a fiókban őrzütt gondolatok kerültek akkor elő és sziporkáztak néhány másodpercig?) mint egy felsóhajtás az elnyomás után és a visszasüllyedés előtt. Néhány évig tartott csupán, talán 1995 környékéig, azután kiújult az elmebaj, nyomor, újfeudalizmus, vadkapitalizmus, majd a válaszképpen létrejött szélsőjobbos irányzatok és lassan mindent újra elöntött a szar. Sokan újra vezérek, főnökök, uraságok és apafigurák után kezdek vágyakozni, akik úgymond "rendet tesznek".  Akik elpaskolják a feneküket és megcirógatják a buksijukat, ahogy kell. De a kilencvenes évek elején, néhány évig volt valami, amire érdemes emlékezni. Én akkor még gyerek voltam, nem az volt az én fiatalságom, tehát nem köt oda semmiféle romantikus képzelgés - akkoriban még nem érzékeltem ezeket a dolgokat, csak mostanában vettem észre azt a kicsi anomáliát, ott a nagy szürkeség közepén. Egy-egy színes rajzot a szartenger hullámai között. Esterházy Péter Elefántcsonttornya is ennek az egyik eleme - elhülyülés ellen való, de sok ilyen apróság volt. Kár, hogy az akkori irodalmi folyóirataim eltűntek a költözések közben, pedig azokból most lehetne még péládkat hozni (pl. Grendel Lajos írásait, vagy Farnbauer Gáborét akinek az Ibolya illata c. gondolatregénye 1992-ből ennek a kornak a szimbóluma lehetne --- egy színpompás alakzatokkal teli kert az államszocializmus vége és az elbutuás, elszegényedés korszaka között). Én sajnos annyit költöztem és vándoroltam, hogy eltűnt minden könyvem, irodalmi folyóiratom és az érdeklődésem is megkopott, mert egy idő után csak a hányingert váltotta ki belőlem a mutyiskodó, elbutult, elgiccsesedett magyar irodalomnak nevezett szörny a kétezres évek elejétől. Négy könyvem maradt csupán. És az emlékek. Na szép, na jó, de ennyi elég is.

Nicholas Buffon, Ridgewood Kitchen, 2013 mixed media

ha szeretnék írni, akkor nyilván blogot írnék és nagy örömmel babrálnék a szavakkal (babrálnám a szavaimat, birizgálnám a mondatokat és élvezettel töltene el ahogyan egyre formásabb a szöveg teste (van-e neki olyanja????) , ez már-már szexuális vágy (szöveggel dugni?), felizgulhatnék az írástól, jó lenne), kifordítva és befordítva - ámulva azon, hogy fonetikusan követhetem azt amit éppen gondolok, illetve legalább egy, maximum kettő szálat a gondolataimból valahogy képes lennék megjeleníteni, akár itt, akár más felületen (papír, rajz, zsírkréta, olajfesték, Photoshop etc.); közben talán az is örömmel töltene el, hogy itt/ott (ott a szövegen belüli világban) nem kell senkinek megfelelnem - ahogy amúgy pedig: mindig, mindenütt igen. nemsajnos, ez ilyen.
az elmúlt egy-két évben keveset olvastam. nem szégyellem, inkább sajnálom. három hete elromlott a wifi a mobiltelefonomon, vagyis nem tudok rajta böngészni idehaza, az első két-három napban dühöngtem miatta, azután egyszercsak azt vettem észre, hogy fekszem a kanpén a kezemben egy könyvvel és olvasok... szóval, a lényeg, hogy örülök, hogy nincs wifi a telefonomon és teszek róla, hogy ne is legyen. persze ez nem az internet hibája, hanem az én gyengeségem, de jobb így.

Aimeric de Belenoi az egyik legrégebbi, olyan trubadúr, akinek a munkái közül viszonylag sok ránkmaradt. Itt olvasható az egyik levele, amit Beatrice of Savoy-hoz írt (aki az akkori viszonyokhoz képest meglepően hosszú életet élt, kb. 67 éves korában halt meg - ez nem fontos, csak érdekes, ami nem ugyanaz?). A neten egyetlen munkáját, a "Nuls en res non falh"-et találtam meg egy gyűjteményes kiadásban. Sajnos csak ennyi..., viszont ugyanebben a gyűjteményben (La Troba Anthologie Chantée Des Troubadours a címe) nagyon sok más trubadúr munkája is megvan (pl. Uc de Saint Circ, Peirol).



Peirol d'Auvernha - Quant amors trobèt partit

Trouvères : Anon - Chanson de Guillaume

Adrian Piper munkáit nézve úgy tűnik, hogy hiába volt az egész, mert semmit nem fejlődött körülöttem semmi. Például az USA-ban most, 2014-ben St. Louisban épp az történik, amiről azt hittem, hogy habár még létezik, de már nem jelentős. Azt hittem, hogy a legostobább emberi dolgok egyike - a bőrszín alapú rasszizmus bár még létezik, de csak rejtve, valamiféle alulműveltség szimbólumként használatos, a tudatlan és műveletlen emberek absztrakt gonoszsága, vagy ilyesmi, de nem. Valóságos. Létező. És egyre kevésbé rejtőzködő. Nem tud kipusztulni, nem bírjuk elhagyni, nem múlik. Adrian Piper ettől még megható, őszinte, nagyszerű és aktuálisabb mint bármikor - gondolatébresztő is egyben. Sokszor úgy gondolom, hogy megyünk előre (nem okvetlenül a fejlődésre gondolok, hanem csak úgy egyszerűen az időre), de közben visszafelé (nem okvetlenül visszafejlődésre céloznék itten, inkább csak a párhuzamos kulturális időszámításokra, párhuzamosan élnek egymás mellett és egymáshoz fizikailag egyre közelebb préselődnek, az idősíkban amúgy egymástól nagyon távol lévő kultúrák, így például Európában jelenleg találhatunk egymás mellett 21. századot, 20. századot és középkort is, és ez nyilván konfliktusokhoz vezet). A 20. században és az ezt megelőző évszázadokban elsősorban a fehérek hitték magukról, hogy felsőbbrendűek, ma már sokkal "előrébb" vagyunk, ma már mindenféle bőrszínű rasszizmus létezik és sokan ezt fejlődésnek nevezik? Érdekes ez az egész. Az emberek gettókba zárkóznak. És nem okvetlenül odazárják őket, hanem ők maguk zárják be magukat - ez is és az is előfordul. Abszurd ez az egész, főleg annak tudatában, hogy a könyvtárak teli vannak felvilágosító könyvekkel, működő iskolarendszerek vannak, ahol elvileg valamiféle tudás transzfer történne (talán itt a baj?), de mindezek ellenére alig változik valami. Rendben, jóindulatúan mozdulatlanságnak nevezem a változatlanságot. Hihetetlen az ostobaság, de az ostobaság legalább konstans és a rasszizmus csak ennek az ostobaságnak az egyik jellemzője. Már csak meg kellene határozni tudományosan az ostobaságot, kéne végre egy mérőműszer, mint a lázmérő - megmutatná, hogy milyen ostoba vagyok. És ha nagyon ostoba valaki, akkor újra iskolába kellene járnia, egészen addig amíg az ostobaság jelző a határértéken belüli értékeket mutat.

Igorrr - Hallelujah