képek, betűk

Erőtlen ébredés. Két hétig nagyon rossz volt, alig láttam ki a sokféle függöny mögül, ma reggel éreztem először, hogy képes vagyok létezni, az ilyen hosszú alagutak szerencsére ritkán fordulnak elő, régebben mindenféle borzalmas dolgokkal voltak teletömve, az utóbbi időben csak szürke, csak lépkedsz benne, még az irányt sem tudod, olyan mintha nem lenne semmid, nem lennének eszközeid, gondolataid, érzéseid, semmi. ilyenkor jön jól ha olvastál az alagutasdiról (mániás depresszió) és tudod, hogy az a legjobb, ha gépiesen teszed a dolgod (ha van munkád), gépiesen mosolyogsz az emberekre, néha elengedsz egy-egy nagyon rossz gondolatot, meggátolsz egy-egy kéjesen fájdalmas önrombolós játékot (mondjuk ha azon kapod magad, hogy a széken állsz egy kötéllel a nyakadban, akkor képes vagy lejönni onnan és két sóhaj után nyugton maradsz kicsit), mondjuk megsiratod őket és reménykedsz, csak annyiban, hogy talán holnap, vagy holnapután vége ennek az alagútnak is és ha kilépsz a végén, akkor a fűben ott lesznek az elveszett holmijaid - meg egyáltalán, örülsz annak, hogy van fű, ég, felhő.

Igen, ma reggelre már voltak felhők és esett is belőlük eső, elmentem futni meg bevásárolni, mintha nem történt volna semmi, remélem most egy-két hónapig nem jön alagút az úton.