képek, betűk

csak a belső virágok - tudod, a képzelet, amiről mindenki tud, de ha lehet mellőzik, mert ha meglátnák a valódi ént, azt a kis mogorva szörnyet ott a belső kalitkában - megrémülnének: ez én??? : túl sok a csábítás, túl sok a rohanás, a baj, a félelem: pedig végül nem maradt más. hasonlóság: hogy végre hasonlítsak arra, aki gyerekként voltam: ott van. csak le van takarva, el van rejtve:::írhatnám: a bezárt szögek szigorúsága megható, mert a rémísztő szögletességük valójában szelídség, egykedvűséggel vigasztalom magam, kora reggel és késő este ugyanaz a monotontűrő jellem lehetek a saját csendemben, láthatom és érezhetem kívül, belül a magányt - nem azt a kényszer és fájdalom szülte magányosságot, amit oly agyakran csak az önzésünk szokott gerjeszteni, vagy az önzésünkön esett sérelem - persze nem mindig, hanem a szemlélődés, az ön-megfigyelés magányát - nem hiszem, hogy lenne ennél megnyugtatóbb. Napi fél óra? Darabkákban persze. Ilyenkor hajnalban. Kevés... illetve a jelen körülményeim között csak ez a magány-szint érhető el, csak ennyi csend jár. Mások vajon miért félnek ettől? csak egy tükör ami mindent megmutat, nem kell mást tenni, csak csendben lenni, nem válaszolni mindenre, nem beszélni olyan dolgokról amelyek általánosak, nem hazudni, nem ítélkezni...nem állítani olyan dolgokat amiket nem tudok biztosan, csak hiszem, csak érzem - mert ezek mind hazugságok, a naponta rámrakódó fekete koszréteg alapanyagai, és ez a réteg egyre csak vastagodik, ahogyan öregszem. Le kell kaparni.