képek, betűk

van valahová, ahová el szeretnék érkezni, kérdezgettem ma délután a zoknimtól, nem válaszolt, csak feküdt ott a földön, a matrac mellett. elfelejtem a dolgaim egy részét, azért gondolok a tárgyakra, mintegy megszemélyesítve őket, mert sokszor hozzájuk beszélek, a lakásban járkálva, ha megállok egy-egy előtt - nem számít mi az, szinte biztosan lesz egymásnak mondandónk. ilyen a magány? felhívásokat olvastam, némelyik a közösségi oldalakon terjed, némelyik pedig csak úgy: segíts ennek-annak, gyűjts össze pénzt, add tovább, keressük ezt-vagy azt és így tovább: "csak úgy" - mintha az email, vagy a blog "jól ismert", egy kissé tán idejétmúlt, öregecske közlési formaként, szinte már nevetségesen lassúak és nem hatékonyak lennének? nem kanyarognék. de valahogy mindig nehezen tudtam elhinni, hogy a propaganda hatékony, pedig az, mindegy miféle: hatásos. biztosan rám is hatnak ezek a dolgok, olykor le is tagadom - magam előtt is, hiszen egy kívülálló sokkal könnyebben hazudja azt, hogy független, hogy szabad. vagy olyasmiféle, nah, érted. azután egy idő után már ostobaságnak tűnt az, amit néhány perce még komolyan gondoltam, kínos. ez szinte mindig megismétlődik ha valamit elgondolok, megtervezek és közölni próbálok, szinte azonnal közbelép a gyerekkorban kapott, belső cenzor, apa féktelen ökle, a fityegője, a dühe és a tehetetlensége, és ez a tehetetlenség leginkább a fizikai erőszakban hitt - ilyen a természete, mindig ilyen volt, habár ha jobban belegondolok, a szóbeni megalázásban is jó volt az öreg, jó munkát végzett. Arvo Pärt vajon mitől lett hívő? miért lebegtet hangokat ott, ahol nincs más csak ékként bevert ólomkallantyúk, egészen a legalsó rétegik lekalapálva, talán valamiféle vigaszt próbált meg felvázolni - ez lett belőle, vagy az - nincs ítélet, nincs csalódás, talán enyhe rázkódás, hogy ettől most egy picit megint magányosabb lettem. tegnap vettem egy kaparós sorsjegyet, nyertem tíz fontot. micsoda középszerű dolog, olyan igazán. esendő? felszínes? szánalmas? mind együtt? Ma olvastam egy kis sajtót és közben arra gondoltam, hogy a brit politikusok egy jelentős részére büszke lenne Adolf Hitler, Benito Mussolini, vagy Sztálin. Elkezdődött itt is a legostobább demagógia és a szokásos, hazafiasság köntösébe bújtatott nacionalizmus. A bevándorlók elleni hangulatkeltés, a hisztária keltés. Hogy Sztálin mit keres a sorban? Hmm. Ő volt az egyik leghidegebb vérű nacionalista. Csak így. Ez már majdnem politika, pedig a politika nem izgat, csak az egész mögött rejlő, pszichológia és dramaturgia borzasztott el, ahogyan a tanult és művelt emberek (mint pl. a jelenlegi brit miniszterelnök) olyan magabiztosan és rezzentéstelen arccal hazudnak és engednek ki a szájukon kollektív ítéleteket, emberellenes és aljas rágalmakat, hogy az már szinte röhejes. Néhány éve Jörg Haideren még egész Európa megbotránkozott, ki gondolta volna, hogy alig néhány év múlva a brit miniszterelnök, sok más kelet-európai kollégájával együtt ugyanarra a szintre süllyed, ahol Haider úr még megvetendőnek találtatott. Hagyom. Ennél sokkal érdekesebbek az ablakon szétkenődő esőcseppek és a vasárnap esti zörejek, amik a szomszédoktól szivárognak át, a televízói hangja bugyborékol, a konyhában kattanik valami, egy cipő koppan, egy ugrás dobban. Aztán hétfő lesz. Holnap reggel.