Lenyitottam azt a valamit,
összezavart a fémtükrökkel,
a hajnal emberszagot töltött a számba,
mint aki mérget nyelt, visszahánytam,
mert alkalmatlanok voltak a kíméletre,
gyenge-erős párokat emlegettek,
talán még léteznek egy ideig,
a hazugságaikat úgy ringatják,
mint beteg gyereket,
közben nyálukkal a sarkköröket melegítik,
felemésztenek mindent,
büszkén hazudozunk,
egyéniben és csoportosan - Jézuskától a greenwashing-ig,
kártékonyabban mindennél.
Az esőfelhő szarvasokat szitált,
lassítottan böfögő dúvadakat,
az első háromnak véres a patája,
élvezték a félelmemet,
boldog szaglászással puha szőrzet párosul -
sminkeltek, elénekeltek egy sanzont,
mikor felröhögtem
kacagni kezdtek, s átnyújtották maszkjaikat,
kértem tegyék vissza,
jobb ha nem látom,
ahogyan mosolyognak.
Odatapadtam a szemeidhez, dünnyögtél,
majd a lábfejemen érintetted egyik lábujjad,
talán egy mambó lehetsz - vicceltem,
miközben tudni vélem, meghaltam,
nejlonzacskóval a fejemen,
a folyót látom utoljára,
mint párás busz-ablakból a táj,
a hullámok
mint végtelen hosszú tehervonatok,
fuvolázik a szél, kopogtat a zacskón,
már nem hallom, csak ülök
mint egy faragvány,
odafújt szemét,
várom, hogy megtaláljanak,
és vége legyen.
No comments:
Post a Comment