Szelíden simogató undor

Oly közönségesek az emberek rendszerei, a Boly:
a maga nevetséges autokráciáival, demokráciáival,
diktatúráival - mégis túlmagyarázzák őket, 
pedig a legfelül lévők nem tesznek mást --
szerencsével, erőszakkal a koncért tolakodnak,
s mint a hatalom bármely korábbi variációi:
haszonélvezetet adnak függőségért cserébe.

Az emberek közti egyenlőség éppoly távoli
mint bármikor. Alig-változás. Még mindig
isteni és hazafias hazugságok ragacsába csomagolják
az egyenlőtlenség húgyszagú kínálatát - kortárs fűszerként
hálózatokon át gyűjtött adatokat átgereblyézve
propagandával hizlalják egymás histórián átívelő félelmeit,
marketinggel izgatva a kapzsiságot, ostobaságot,
fenntartva a függőségi rendszereket és hierarchiákat.

Az embervilág csőd. Ezernyi mocskos látlelettel.
A természetünk legborzalmasabb, legaljasabb
és legegyszerűbb manifesztációja a kapitalizmus mindent letarol.
Magát mindig szebbnek látó szottyadt alfél vagyunk,
alapjaiban változni nem akar a többség, s miután az utolsó
morzsányi nyersanyagot is kiszivattyúzták a földből
és megvették a maradék műanyagot is a termékpalettáról,
talán magába omolva pusztul ez a rettenet - miközben
önsajnálatban sírva, önnön magasztalásától elgyengülten 
isteneket hív és szuperhősöket gyárt -- szembenézni? soha!
A ma önelégült fogyasztói oldalakra bomolva,
gyilkolni, rabolni és erőszakolni fognak? --
ahogyan szokták - s végül hazudozva bűnbakot keresni.
A maradék szelídség, jóérzés? Ki tudja? Mint mindig?
Alig akad.
Nem hiszem, hogy lesz végső, behatárolt enyészet,
sem apokalipszis,
a nagyívű színdarab inkább szánalmas rothadás, 
vontatott káoszban porlik el a kétlábúak kora,
de bolygónk - ha lenne személye, talán örülne,
mert kigyógyulni egy ilyen rákból - szinte csoda.

Róma dicső ocsmánysága

Csak képek, nem sok más - esetlenül, mint ezek a szavak,
A mesterkéltség. meg a fordulat úgy maradnak mint bármely tárgy,
Rideg dolgok közt hempergek, köröttem folyik az okádék,
A szájak rágnak, örülnek és úgy tesznek - úgy csinálnak.
Mennyire gyűlölöm azt a sok kimondott és eltussolt mázgát,
Amit a nyálukkal együtt a hamburgeren át a klozetba ürítenek,
Megeszik a disznót, csirkét, halat két kecske közt, marhába töltve,
A rendelt műanyag bizbaszokkal együtt nyelik és emésztik,
Élvezik a sok rettenetes nyaralást, ahol végül csak költenek,
Felélik a maradék maradékát, a hotelszobákban üzekedve,
Vagy épp veszekedve, majd a reptereken átcincált bőröndök
méhébe gyűrve a képtelenségek újonnan megszerzett mocskát.
És nincs vége, soha nem elég. Újabb tervek, újabb szaporulat,
Még több gyerek, újabb telefon, autó és semmi könny --
Nem sírnak a fákért, mimózákért vagy a méhek miatt,
A darazsakat csak a kávéscsészéről hessegetve ismerik a dorong ujjak.
Elhízott, böhöm fejek az okostelefon képernyőjét bambulva,
Újra és újra létrehozzák ugyanazt a fotót, szöveget, apró
képecskékkel leplezve az unalmas, semmitmondó, ostoba
ürességet, mely nem és nem múlik - hiába az újabb élvezet,
a spriccelős orgazmus, vagy a négynapos hét, hiába a több
pénz a számlán, vagy az influenszerkedés - csak ugyanaz
az üresség és az egyen-rombolás van. Bárcsak el tudnék bújni,
De sem hely, se lehetőség. Mint a római korban a polgár,
aki titkon gyűlölte a hódítást, megvetette a rabszolgaságot,
de nem maradt más akkor sem, csak a deviáns élet - elbújás
egy barlangban, szobában: remeteként élni egy barbár korszakban.

Zavaros szemhomály

Percekből gyűrt emlékek,
titokká cseppfolyósodva,
sebekből szüretelik őket
jelentésükben viszonylagos
mozaikká töredező események.

Félek a test lassú leépülésétől,
miközben az időtől sem kellene,
illegeti magát a fejünkben,
lépeget, nem tágít, életet szív,
-- vizenyős, kékesfekete pióca,
a tudaton át a sorshoz tapadva,
feléli őket, a maga kérlelhetetlen módján
maradék nélkül zabálja a reményt.

Rettegni a megváltoztathatatlantól?
Nincs más, amíg ilyen érzékeny,
szerves anyag vagyok - számít a perc,
rohanni kell, minden koppantása után,
élni ami maradt, játszani amit kell,
szagolni - és a többi szokásos klisé.

És mégis - eldobnám az egészet,
ha tehetném, ha tudnám, hogy holtan
azt fogom majd álmodni,
hogy sétálunk, beszélgetünk,
a felhőket nézzük - újra és újra,
amíg el nem pusztul az univerzum,

és megszűnik az emlék fogalma.

Mert az élet se több, mint az álom,
csak bekapcsolt szenzorok mellett
történik, ezért valóságnak nevezzük.

Ablak tükörképünkkel

Reményeimtől függetlenül,
alámerültem, s halként keringtem.
Azt sejtettem, nincs part,
talán ott lebegsz valahol,
csak úsznom kell. Elkaplak.

Akaratomtól függetlenül,
a szürke ruhájában illatozó Budán ébredek,
délután fent a várban kanyarogtunk.

Majd

Te a hálószobában aludtál,
én meg a konyha kövén.
Csak bámultam ugyanazt az ablakot,
a lyukat a külvilágra,
mely ha tényleg ott volt,
az a sötét is benne volt,
melyben én ültem képként,
s majd ha nem leszek, te fogsz.

Álmomban a vállamat kocogtatod,
arcunk szétfolyik a nyár fényében,
mutatóujjunkkal körözve játszunk,
kimegyek a teraszra - az udvart vizsgálom,
talán utoljára,
szorongva ébrednék, de hagyom az eszméletet,
úgyis csak állat, legfőképpen ragadozó,
mely értelmes dolgokra vadászva,
nagyrészt éhesen - sebezhetővé tesz bennünket.

Sírnék, de már szégyellem is,
mert túl egyszerűek a könnycseppek -
víz, só és gravitáció,
takarni kell és én takarom - bármi áron,
ezeket az apró és ósdi
csereszabatos gyöngyfüzéreit a magányoknak,
kocka, kör vagy gúla -
egyként fájnak ha ránk gondolnak,
ilyen tehetetlennek lenni maga a halál,
tudni azt: semmi se lesz jobb,
mégis elviseljük, túl akarjuk élni,
csináljuk és napról napra létezve,
hagyjuk, hogy emlékké rothadjanak a dolgok:
apák, anyák, szerelmek, gyerekek -
kérlelhetetlen időkerék alá szorulva,
csendellő titok homályában szenderegve,
gyászoljuk egymást már éltünkben,
és a magány
hálát fakaszt minden kapott perc nyomán.

tárgy vagyok

mi az a magány? jobb ha mélyebb,
gondolatban és testben, legyalult kérgek,
a védekezés és támadás múlása,
csendek hosszabbodása,
szavak helyett nézni az összességet,
cselekvés helyett elbújni,
maradni addig, amíg nem látnak,
csendet vágyni ha beszélnek,
hallgatni a hallgatag falakkal,
ölelkezni a néma falombokkal,
képzeletben szállni madarakkal,
csak embereket ne,
egyetlen dolgukat se,
semmit tőletek, semmit felőletek.

búcsú, 2023, nyár, Ekecs, Magyarország, Szlovákia

Nem elidegenedni és mégis. Ez a szag csak absztrakció?
Búcsúzás a
siralmas függőségi hálók felgyűrt széle
alól kikandikáló rettenetes valóságtól,
mesélnék rólatok: de már nem igazán érdekel, így nincs
sem mese, sem annak elgondolása, csak viszlát.
Ez a világ itt.
Olyan mint... mondjuk többféle halálos betegség egy testben,
arannyal futtatott ganét eszik a magát úrrá hizlalt csőcselék,
képleteikben a hazugság az energia,
a lopás a súly,
a maradiság pedig a sebesség,
önérzettel átitatott gyűlölködésből és korrupcióból élő
egyen-arcok képmutató, bigott és ízléstelen piknikjei.
Ez a nyaralás pompás volt. A legjobb mégis mindig ez a nap,
amikor végre indulok a reptérre. 
A bőrönd készen, a jegyek elintézve.
Szüleimtől elszakadás nehézkes acéling melyben
évek óta ide-oda úszok, mert kell. Titkos könnyek.
De más nincs.
A szerelem is itt maradt, mert itt boldog. 
Te pedig nem.
Ijesztő ez a dohos szag odakintről,
melyet ide-oda fúj a szél - falutól a városig,
kicsitől nagyig. S ha illatozó kivételre bukkantam,
felszisszentem a meglepetésből.
Ez itt nem csupán az áldozatok szomorú sorsának
szánalomra méltó, megérthető szolgavilága.
Nem csupán az újgazdagok ízléstelen
fehér zongorája, párducmintás zoknija és jachtjai.
Hanem valami más is.
A titkon résztvevő sokaság perverz tapsa a hazugoknak,
A gyűlöletért folyamatosan lelkendezőidióták lelkes butasága,
A pitiánerségből világbajnok irigyeké,
A homofób, xenofób, antiszemita, rasszista és egyéb
betegségektől szenvedő, önmagukat is gyűlölők paradicsoma,
melyek
szorgos rothasztó munkájának
beteges gyümölcsös kosara ez az egész penésztől átszőtt,
végtelenül unalmas szörnyvilág,
melyből a legjobb: egyszerűen elsétálni.

ásatás

Elfogó ölelésed fekete karmokkal,
szépszélű mézkecses meredély,
egy homályos hegységben valahol a távolban,
könnycseppemben cápa voltál;
sókémények közt keringtem a mélybe,
itt kimarad a sok de, de és de
ott ülnél, talán megkérnél valamire,
feltételed kevesebb lenne mint a halál.

A másodpercnél hosszabb emlékek reménye,
meg hogy
megnevettetnélek a dolgok képtelenségével,
a köszönet fullánkjai
halántékból halántékba hatolva,
magába hajtogatódott reményfüzérek,
a meglévő terek eltűnnének,
legyen belőlük esőfelhő, közhelyes
ölelésbe merített ránctemető,
alagútba varrt lélegzetünk,
miközben a saját ládikámra zuhanó
hantok kopácsolását hallgatom,
nem tudnám, nem érezném hogy nem vagyok.

Minden érintésem veled,
egy szatyorban az évelő, évtizedekké tornyosult lomokkal,
kortalan prímszámok a nyugtatóim,
tarkód hajlatára simulva,
akár szerethetnénk is, ugyanezzel a reménykedéssel,
bízva abban: nem minden pillantás önzés,
miközben az időnk magát szórakoztatja
percei szokásos emésztődéssé rothadnak,
mint a legtöbb jelenvaló,
pléhen csikorgó fogsorokkal
a körénk rajzolt gondok mellett,
A kevés.
az annyi: ami belőlünk megmaradhat.

My anti-Machiavellianistic attidtude as a toilet paper

Silly and more obscene,
corrupt and more foolish politicians have the power
because most people are nasty, silly and corrupt,
and they vote similars.
In this civilisation, the majority reward clever sociopaths.
Politicians do not care about voters,
they do almost nothing against climate change;
they do not care about real problems
because most people are awarded this.
The reason why our civilisation is rotten,
the cause why our planet's biosphere is slowly getting damaged
and why non-equality, wars, and discrimination still exist is that
most people do not care.
And mass media support this as they are like politicians:
Want more money, popularity and money.
Most people support non-equality,
hate speech and discrimination.
Billions of people do not have a moral problem
buying products made by children or slaves
if the product is cheap enough
and can be ordered online
and if these products have a logo of the brand they love.
If you were a politician and wanted to be fair,
non-corrupt, democratic, green or anti-capitalist
--- almost nobody would vote for you.
I loathe the dominant part of civilisation as it is cruel and awful.
There is not too much in it I can value.
It might be science and art.
But who cares? 
I do not want your vote and do not need your like,
so I do not use euphemisms.
Cruel is cruel.
Shit is shit.
Yes, I could lie about how the majority of people behave
I could write I loved humans
but it was not true.
I am sad
and want to escape,
But I cannot.

the lost biology

Slowly and down;
without your acidic habits,
my metastasis is this negation,
where I have to be those things you think about me;
this is a room somewhere in a small particle;
this is the village I lived in my first seventeen years;
I hate it,
I loathe these Central European countries,
these horrible incubators
where tolerance is an anomalous exception or abnormality,
where freedom is something most people do not even understand;

Slowly and down;
there is an August, somewhen 2023;
we are getting burned here,
but we still eat crude oil,
we still love money and capitalism.

I was in Budapest yesterday,
and next Thursday,
I will go back to Manchester;
I do not want to fly,
but there is no real alternative;
no train option; no other option;
because it is not a business;
this age is the age of disgusting.
Idiots;
no difference:
the whole human civilisation is a terrible hell;
we burn;
I feel like a virus that does not even has consciousness,
just do what other billion viruses do around it;
eat, replicate itself;
eat more, eat much more,
replicate; eat more additional;
eat in advance;
and try to pretend it is more important than others;
consume more;
reproduce itself;

Slowly and more deeply down;
I would not say I like being here;
this is now Ekecs;
there is a warm;
this room originally was my parents' bedroom;
the old radiator is like an ivory-coloured denture;
the walls are silent shadow holders;
and I want to get my sleep with some dream where
You and I sit on some other planet or
we are in an atomic-sized spacecraft,
we do not have bodies;
we could talk,
but we do not want; and do not need to talk;
you would not have a hand
but I could stroke it;
and you could smile without a head and mouth;
and I can see it and grin back;
our metastasis is something very different from this;
we would not be the kind of primitive creatures we are now;
we were body and biology-lost humans from 2500 or later,
and all this horrible age I am now
would be just history.

bajvívó

Kilélegeztem a délutánt,
a kerítésen ideges mókusok,
előttem penészként szétkenődött vadgesztenye lombja,
lopva cirógatja a lucfenyőt,
egymásba gabalyodott, fémes ágaik közt
átkacsint a szemközti fal szürkéje.

"Itt lett volna hát" - mondanám,
"egy másik életünk visszhangja",
"összetekeredve, át és át fonódva egymással".
De valamiért a fele itt ragadt,
s másik elmenekült,
megnyugodva halál-elkerülésének látszólagos
percnyi prédáitól,
mely csak fújja, prüszköli a terméketlen spórákat,
ki tudja épp melyik semmit keltvén belőlük,
talán téged - az elkóborolt árnyékot,
mely saját álmaiba beleizzadva,
kies meredély száraz szájszéllel,
medernyi vér a közös folyóból.

Rendben. Kézfejen dobolok nyelvvel,
minden ütem a tiéd,
s ha nem, akkor is kapcsolódik,
valahonnan szinte mindig akad egy gondolat,
félszegnek tettetett legyintés,
mely megment bennünket magunktól,
itt hagyom nem létező lelkemet menedéknek,
minden jobbik részemet
a hideg konyhakőre szülöm ---
mert úgy van minden utoljára,
hogy közben újra elkezdődik,
majd lassan elül,
hogy végül megint felébredjen.

augusztus, 2023

Erkélyeken reszkető száradó ruhák,
ijesztő ez a sátánmentes, szélrágta reggel,
néhány hónap után újra Budán pislogok:
sötét ablakból sötét ablakokra,
hajnal előtt - ünnepként, passióként?
két kör a Margitszigeten,
egy riadt kismacska a bokrok sűrűjébe menekült,
néhány részeg kinevetett,
az Árpád híd szigorúan nézett rám és sírt.
Véletlenül ragadtam itt - egyetlen éjjelre,
egy reptéri késés ajándéka,
hogy elmúlt életem
fájó sebzése felszakadhasson,
a mágnesezett illatokban te laksz,
az emlékekből hajtogatott égbolt
sötétkék szügye mindent eltakar,
a kimondatlan kérdések hangtalan sikolyok,
melyekre némasággal válaszolok,
talán utoljára.

pontatlan és szerethetetlen

amikor még voltál, más ruhákban,
végül ma lett, belőled pedig nyom,
na persze, nem semmi,
az elérhetetlennek tűnik,
inkább csak a pillanatnak jelentéktelen,
sőt ez is túlzás.

amikor még lelkesedtél,
ma is előfordul, de az még azelőtt volt,
amikor még tervezgettél, mert volt annyi vélt időd,
hogy a jelen felől számolva,
több volt előre, mint vissza.
Az a nő a fotón, talán anyád,
annyi lehetett mint most te,
örült neked, és csak másfél évtized,
hát ennyire szánalmasak vagyunk.

akárhol készülhet egy emlék,
szemeidtől a szájadon át, virágzó,
tajtékzó folyó halai közt,
emlékezni a múltra, nem könnyűzene,
nem szentimentális önkínzás,
egyszerűen csak emlékeztető,
hogy mindig, mindenkivel ugyanaz történik,
megeszi az idő, ez a nevetséges emberi találmány,
a saját históriás ragadozója,
kocsonyává emészti és felszívja.

jó lenne - minden távolságtartás ellenére,
megfogni mindazok kezét,
akikkel bármikor együtt voltál, fotón, vagy anélkül,
dühhel, nevetve, gyűlölve vagy szeretve,
na nem a megbocsátás miatt,
vagy egyéb édeskés közhelyszagú ölelkezésre,
hanem hogy a szemükbe sírva tudasd velük,
akármit tesz velünk első pillanatunktól az élet,
szüleink, kultúra:
ugyanazok a nyomorult lények vagyunk,
halálba temetve.

Yes, yes and love. You are so bright.

The carpet is always great for the ocean;
you want to wade through foams
and push your temple against the wall.
Rest. Rest. Harmony.
No frightening for a couple of seconds.
No thoughts.
It is almost impossible. 
Paranoia: hush and vanish.
I do not want to see them.
Who do I think?
I do not know. You? They? 
The Internet has become a shit reservoir.
Smartphones are the new cocaine.
They consume it, but it has a short effect,
so they have to use it again.
And again. 
Followers and influencers.
Saddism and masochism.
Politician monsters who are just big mouths that keep talking.
The Internet is the best propaganda tool forever.
The truth is not only not necessary; moreover, it is ridiculous.
What is truth? Is it a proximate camouflage? 
Oh, yes. Idiots talk about the universe, vaccines or the economy,
but most of them had not even read a book,
or if yes, they did not understand.
Is reading an elitism? Am I elitist as I read?
Oh, yes. Reading is snobbish.
How did we get here?
Is this the infinite long tunnel of idiotism?
Is there an end?
How long this primitive age will take?
Can I survive this?
These are not complaints.
Texts into texts. Texts into texts.
Share your things. Take a photo and share it.
You think You are superb;
And so bright.
Aren't you? Share it. 
I do not want to leave this room.
Yes, I do not like you.
This is my planet.
You cannot reach it.
Nobody can.
This room is offline.
Except for this blog.
This is a minor gap.
Which might be closed.

I should love it

Once we would be disappeared,
That was the substantial salvation of the planet.
If salvation would exist
If hell or heaven would be real
If it would matter.
I understand I will vanish sooner than the Remainings change
But things will happen, And.
What will be inherited from this age?
The data of our saved images, movements, habits, and behaviour.
They will witness that destruction,
cruelty and stupidity
that I must bear every single day in this horrid bucket.
What should I call it?
I do not know. 
It is not absurd, as absurdity could have some charm.
This is just silly and evil.
Our economic systems,
the money-powered civilisation,
factories, producing, mining, banks
are miserable in a primitive way. 
How people buy and blindly consume things,
their love of power and ignorance,
the standardization of lies,
their vehicles
engines and wheels,
and they sit inside the boxes,
like snarling, crazy mammals,
touching screens,
watching others,
sharing a billion pictures,
doing self-marketing, 
and pretend that they care about each other,
they want to be sustainable,
lie, lie and lie.
It is such a lousy comedy,
and they still want to have their own babies,
despite destroying their future, 
It is so horrible how we live,
how we pretend we have control,
while we make wars,
wars of wars, wars of business, wars of resources, 
wars of sex, wars of water, votes, media,
air and everything we touch,
Yes, and I must be a part of this,
because escaping does not exist anymore,
no more reachable forests, no more caves where I can hide,
exit does not exist,
suicide does not work,
which - they say: is the most horrible thing
what they can imagine.
But, of course, this is an untruth,
nobody would care about you
if you die.
Some of them might take some photos,
to share your body
in social media,
maybe. If that would be interesting.
So, yes, nobody can escape,
the only thing I can do is hide in my flat,
close doors, close windows, minimize connections,
being a contemporary hermit and living separately, alone, 
reading books,
reading scientific publications,
walking, and running early morning when they sleep,
being alone,
and living encapsulated in the silence
sounds better.
I would like to forget this civilisation,
I do not want to be a part of it.
I ignore your countries, nations, events,
politics, and religion.
I do not want to be part of any of these awful things.
The only hope is the future where these
things won't exist,
I am afraid it is too far away.
But this is my only hope.