képek, betűk

Mostanában, volt úgy, olykor, manapság, előfordul, hogy mielőtt dolgozni kezdene sétál egyet a városban, nem azért mert megszokta, hanem mert jó érzés volt lesétálni a Verulamium park északi részén elterülő tóig, ahol nyáron és ősszel a víz felszínén pipázgató pontyokat figyelte, a tó melletti fák alatt szinte észrevétlenül meglapuló Ver folyóban pedig domolykókat, sügereket és keszegeket leste s olykor pisztrángot is látott. Xalbans olyan volt számára mint egy múltból itt ragadt hippi kolónia, ahol a hajdani tinédzserek meg-korosodtak, de a szokásaikban, öltözetükben megtartottak valamit abból a divathullámból valamit, ami leginkább formálta őket, s mint bármelyik generáció tagjainak többsége, nem tudtak szabadulni ezektől és nem is akartak. A mostanra középosztálybelivé változott lakók nagy többsége öltözködésében a hetvenes éveket és a hétköznapi, mondhatni sportos-féle viseletet keverte, mintha ezzel a lezsernek ható gúnyával a szabadság iránti úgymond: elkötelezettségüknek, s eközben a politikai ízlésükben is megpróbáltak megfelelni - többségükben a liberális pártra szavaztak, ezzel Hertfordshire megyében egy olyan szigetet képezve, ahol a jólét és a drága ingatlanárak biztosították azt az szabadság-illúziót, amely képes volt valamiféle megvalósult képmutatásból és egy idealizált szabadságszeretetből olyan közeget képezni, ahol jó volt élni és gyereket nevelni.

Előfordult, hogy munka előtt sétált egyet a városban, néha az volt az érzése, hogy az itt élő idősek hajdanán hippik voltak, akik idős korukra bár megalkudtak, de egyes szokásaikban és különösen az öltözködésükben megmaradt valami abból a lezserségből, ahogyan hajdan öltözködtek, s emellett szabad szellemüket és eszméiket sem feledték, fura szigetet képezve ezzel a megyében. Séta közben leért egészen a Verulamium parkig, ahol volt egy nagy tó, melyet egy sétány választott el a Ver folyótól, melyen mindig lassan ment végig, hogy közben a halakat figyelhesse.

Szeretett munka előtt Xalbans utcáin sétálni, figyelte a sok lezser, konformista és jó karban lévő korosodó embert - kik hajdan volt hippinek tűntek, s olykor lebandukolt a Verulamium parkig, ahol a volt egy tó, melynek az északi részét egy utacska választotta el a Ver folyótól - s ő ezen bandukolva a halakat figyelte.

Katie a felhőket figyelte, nem vett észre semmi szokatlant - valahol olvasta, hogy vannak emberek, akik alakzatokat kutatnak a bolyhok közt, de őt ez soha nem érdekelte, bár egyszer biciklizés közben látott egy elefántot az egyik zivatarfelhő pocakos aljában, de szinte azonnal szem elől is tévesztette, mert meg volt rémülve a közeledőnek tűnő égzörgéstől. 

Katie az embereket közbülső állapotnak tekintette, tizenegy éves múlt akkoriban amikor a tanárai először szóltak a szüleinek, hogy a lányuk szinte teljesen bezárkózott, az órákon nem figyelt és csak az ablakon bámult kifelé, ha szóltak hozzá leggyakrabban észre sem vette, nem is észlelte azt, csak ült és nézett kifelé, egyenesen előre, olykor pedig kissé felfelé, mintha nem lett volna konkrét célja a nézésnek, mintha a figyelésnek tűnő állapot csak egyfajta merengés lett volna.

Az embereket közbülső lényekként értelmezte, melyeket arra kárhoztatta a biológiájuk, hogy olyan határok közt éljenek, ahonnét minden felfedezés, minden ráeszmélés és a valóság felismerése felé vezető lépés időkorlátos szenvedésnek tűnjön, ahol az egyedek születése és halála közt csupán annyicska idő telt el, hogy a példányok fel sem tudták fogni, hogy az általuk természetnek nevezett egység legkülönfélébb részei miként hatottak rájuk, s ez - sok más dolog mellett olyan attitűdöket helyezett előtérbe, amely valamiféle biztonságot tudott nyújtani az általuk káosznak látott, amúgy valójában egyszerű valóságon belül. Volt olyan kor, amikor kitalálták az időt és a teret - mert elképzelhetetlennek tartották, hogy mindaz a sokaság, amit ők ijesztően hatalmasnak láttak csak az ő szemszögükből volt az, s minden amit időnek éreztek szintén csak azért létezett, mert valahogy mérniük és számolniuk kellett.

Munka előtt szeretett a városka utcáin sétálni, s bár végül mindig lesétált a Verulamium parkabn lévő tóig, hol a halakat bámulta, s közben arra gondolt, hogy az a sok fiatalosnak ható idős ember valaha hippi lehetett, s azóta bár megalkudtak, valamiért - talán bűntudatból, próbáltak szabadnak tűnni.

Katie az ablakon át az ablak tükröződését is figyelte, közben azt gondolta, hogy úgy kellene éreznie, hogy a felhőket fogja bámulni egy utcán, amely egy parkig vezet, ahol a tóban víz helyett felhők látszódnak és az ég kékjében a közelben folyó Ver folyócska domolykóinak szemében egy szingularitás felé vezető kaput vél majd felfedezni, melynek a sugarát és a vektorát még akkor ott nem fogja tudni megfogalmazni, mivel számolni próbál, közben a tanár szólítaná, de nem tud figyelni, mert egy gondolat nem engedi önmagát befejezni.