Ernyedt délután, szaglik, ahogyan szokott,
deres gyepet hallucinálok, aranyeső-ágakat,
anyakézzel, szarvasbogárral. Érdem szerint,
lokális és globális premisszák gyönyöreivel,
a szokásoktól való félelmek,
hogy az ott
valódi,
nem csak dorombolás az enyészet
hasán, miközben a hasonló
helyzetek megkerülhetetlen
szabályait átaludtam. Odafent.
A felhők lakatlan lehetőségek,
vágyaink kartondobozokban,
változásnak álcázott menekülések,
vándor szerepei mellett,
szüleim csődje,
az első tanár ízléstelen ruhája,
halok, ébredek::: homályok, éji neszek,
fáradtan, kettéhajtva magam ölében.
Emlékszem, hogy a képzeletben bíztam,
később az enyészetben. Gondolkodni.
Szemérmetlen élvezés a homályban,
tekergőző
derűs képtelenség.
Amíg mesélek életben maradok?
A meglepetés örömétől,
hogy nincs bennem semmi,
az örvények díszes luxusa értéktelen,
szövettani mintha csípődből,
példány, rend, kedv, ernyedés,
sokszorosított magány,
én voltam a képeken, ígéretes
alkalmakkal összezárva.
Mégsem sikerült.
Az önkény magáról álmodik,
története hisztériás
arcunk, vízköpővé torzult,
habjában az
egyszerűség készség a
szélsőségre, de reggelre elmúlik. Ijesztőbb
elképzelés mint a gyerekkor. Ez a halott molyok
szekrénye, testük aláhullva,
felélt örömök, táncot, kedvet > elcsépelt
megváltást, kuncogássá formált újjászületést,
a képletek számokat reggeliznek.
Habzsolásuk lárvái tangóznak húsunkban,
felejtés történet közben, kitekert történelem,
esendőségünk vergődése,
kényszeresen ismételt, szótlan napok,
a legalsó tartományokban ismétlődve.
Az akarat hiánya
egyenlőbb mindegyikünknél, ott ragadunk,
abban a szegletben,
hol a téridő búgása mély tályog,
morgó zuhatag,
kormos párát fúj a tükörre,
egykedvűen
ugyanott ácsorogva siratjuk az illatok
keltette
déjà vu játékot, őket
és a mezítelen teret, melyből a
figyelem ijesztő, de viszont figyel.
(St Albans, 2021)
No comments:
Post a Comment