Fura, hogy voltam

Nem nézzük egymás szemének jellegét, 
Távolodó fénypettyek, vagy ezüstözött darazsak?
Eldobott tükrünk, jól hizlalt vágyaink?
Ha kell bármit megtesznek? Nem félnek?
Ugyanaz a jól ismert járandóságnak vélt abszurd?
Az elmebaj kiváltság lenne, hagyna elbújnom.
Köröttem a megmásítás - mintha zokni nélkül,
de téli ruhában ácsorognának egy fagyasztó ajtajában,
mögöttük a belső térben sötétnek kellene lennie,
mégis sütne bent a nap. A felolvasztott képtelenségek pedig?
Lábaik alatt olajos csermelyként folyjanak!
Ők pedig? Vihogva félre ugranának! Ott lennék?
Az én lennék? A legostobábban nevető árnyék?

De nem létezik az a kép. Fonnyadás van,
halkulás, diszgregáció, lényegtelenné válás.
Rosszabb esetben egészség, tűrés - mi vagyunk
a mindennapok zománc nélküli ón-állata. Nem érdekel?
Kit izgathat? Miért is figyelnénk ezekre?
Nézd csak! Ezt a szomorúságot megjelölöm egy ikszel,
a soron következőkre kört, háromszöget, számot rajzolok,
különben elfelejteném melyik kell túlélnem,
meg azt, hogy melyik vagyok én és melyik nem vagyok.
"Elhajított majmok a tengeren" - ezt neked dúdolom.
Maradt még a valami? Hagytak még belőle?
Úgy, úgy! Úgy, úgy? Vegyek még? Figyeled? Engeded?
Jó lenne olyannak lenni, mint aki nem vágyik?
És ismételgetni, hogy "ne kopjak, ne kopj, ne halj!"
Kérlek, maradj! Bármi történjék? De nem maradhatsz.
A bogarak is elfelejtenek bennünket, meg a halak?
Relációinkkal együtt? Nem hinném...a felejtéshez
emlékezetesnek kellett volna lennünk,
bár a rombolás is azzá tesz - ezt muszáj elismerni.

Az árnyak a kertben boldogok, mert közömbösek?
Most én és mi jövünk: meg az életünk. Rabsorban.
Amit állítólag? Mit is állítunk? Van még valami?
Ez a sok közönséges hétköznap? Hogy én is csak ennyi?
Azt hiszed, hogy még nem? Hogy majd csak sokára?
Az ember hamarabb pusztul mint rálelne magára.
A biológiai folyamatok igazságtalan áldozataiként,
az önfenntartás nevetséges leporellója, tudod -
kemény papír, nagy betűk és ábrák: egyél, ölj, szaporodj?
Kiszállnék? Élni olyan amilyen, elmeállapottól függően,
fontosnak vélt dolgainktól mentesítetten,
Arroganciánktól megszabadulván,
Bölcsességre nem is gondolnék - az maradjon csak vicc.
Haszontalan fogalmak. Borzalmas én. Figyeld!

...a lehullott almát megszerző, egykedvű mókust,
rágni kezdi, gyorsan - közben felém bámul,
felettünk azúrkék, fénylik, szinte csillog az ég.
Ülünk. A mókus, én, meg az alma, valahol távol Te.
Karikás szemeiddel, menned kell - hol is vagy?
Közben a délután rám teríti a köztünk lévő távot,
épp fuldokoltam, de valami felébresztett mielőtt
a magány humorérzéke és az egzisztenciális
rothasztó-tégelyében savanyodás kigúnyolása szétmállott.
Úgy hiszem minden rés egyben dudor is,
az a karikatúra pedig én vagyok. Mosoly,
majd még egy - akár a zápor, lassan oldódik
az élet, s megértem - a sodródás, ellenkezés
nem számos mértékek, felváltva működnek,
nincs recept, sors vagy ítélet, s ennél
csak az megnyugtatóbb, hogy élek, élsz
és bár értelme semmi - mégis voltál, remélsz,
majd mindez ismétlődik, valójában pedig?
Mindenki sejti, hogy mindez jelentéktelen.

My lovely green field

I pulled down the view into my throat
a little bit suffocated, but it did not hurt,
I was the spectacle, the problem, the solution, the poison,
every anti-bud on the tree of a never-existent God.
I was vulnerable because I wanted to keep being.
And that's overwritten nearly everything.

Except for one thing:
I might be able to escape and resolve not to be human anymore?
I could do that.
So, yes.
Get away from me. Go and witness how they destroy.
There are fights everywhere, More wars; "How did we get there?"
In fact, it never was different and never will be similar.
Parallel absurdity? 
Is it like the end of the Roman Empire?
There are no analogues in the history.
There are no accentuated moments.
It is just a chain. You can call it causality.
Or whatever, who cares?

I wish I had been broken into a frozen sense of peace,
After my bizarre bath in the human civilisation,
Which lie about everything; every second,
a billion different untruths,
Fake gods,
fake histories, untruthful religions >>> almost everything is fake.
We fib, they lie, and they love falsehoods.
We created that hell; we thought it was only imagination.
If you want to see it, just be honest for a day,
be honest, really honest: stop pretending, stop believing,
stop forcing yourself to accept stupid rules,
stop using their money, stop consuming, stop working,
stop using social media, escape: only for a day,
and the hell we created will very slowly appear for you.
We made it. Its walls are from our culture.
The ceiling is made from religious.
That red light inside is caused by the communication.
They lie: blah blah.
Spanning from managers to the homeless.
Most person tells lies at their own level.

Who made the statement that people are intelligent?
Who mentioned that we are extraordinary or miracles?
Who told you this civilisation could be changed?
That person was lying to you.
Anyway, it does not matter if you discover this.
Does not matter anymore.
I am indifferent to;
It's not my civilisation anymore.

I am a dog, a cat, I am air,
Or a plum tree,
But not a human.
This is my lovely green field.

Mélykék páviánfogsor

Párától áttetsző szirmokat szárít csuháján a kert,
tudomásul veszi a szerdát, nem szól senkihez,
talán csak megszokta, hogy magában beszél,
nem tud leülni, túl terebélyes és a hideg is zavarja.

Október - hétvégén Halloween, de Manchester
nem lesz részegebb mint szokta, mert nem tud.
Talán kicsit vadabbul párzik majd a sokféle magány,
a hétköznapok szívmérge ilyenkor kétszeresen
alakul tudatvesztéssé. Szomorúbb is lehetne?

A kert hallgat, nem kér belőlük, halkan nézelődik,
divatjamúlt könyvet tart kezében, betakarózik 
a hulló falevelekbe, s összezsugorodva figyeli
a zajokat - a szórványosan felcsattanó üvöltéseket,
a részegeket hazafelé furikázó taxik folyamatos
súgását - fél tőlük,  de közben érzi a dolgok
szomorúságát, melyek csak vannak, mert létezünk.

mn345tzuOp23

Am I merely a reaction to the complex,
distorted electrical activity within this physical body?
What is the essence of our being,
and where is my place among the myriad cells and bacteria?
Am I a macro-bacteria?
Why did I use "I"? What "I" is? 
Why did I feel this is me? 
All our life is a chain of self-deceptions because,
without it, our life can't work?
What do we call life?
Yes, I know > homeostasis,
metabolism, reproduction, 
adaptation and death.
And what do we call thought?
Those, above all, are only biology-related things.
Am I only the product of my biology?
Is it a life? Yes, I assume that I am alive, am I?
Is "life" an adequate expression for all it signifies?
Does any word cover their meanings?
Can language ever completely convey
the essence of what it signifies? Is this question ridiculous?
Do I really care about words? 
Should I despise myself,
and should I fed up with humanity? Does it change anything?
Could I have a strong aversion to people around me?
Or am I utterly disenchanted with the humans? 
Is it important? Do these words exist?
All aspects of human society,
economics and political systems appear deeply perverted to me?
Why?
Most people engage in conflict,
exploit one another,
prioritise money, favour capitalism,
want to do business,
have faith in countless non-existent deities,
and claim distinct nationalities.
Or we just do not care. Is this correct? Does it have any importance?
The peculiar thing is they view these as standard practices,
and if you point out that these are deeply ingrained,
divisive cultural traits that should be discarded,
they respond with laughter. Is it cruel? Am I here?
Do I exist? Should I live in this age?
And I keep thinking about words. Am I stupid?
My thoughts feel entirely without purpose.
Does this suggest my own dispensability?
I think so.
Our thoughts are our graves.
Within them lie the tombs of our inner world.
Is this the truth? Should I have confidence in this?
Do these thoughts represent something tangible?
Can what I see define who I am? Is it me?
Who you are? 
My body is just an extensive sensor collection,
moving machine and reproduction machine,
and also, it is an armour that protects the whole system,
which is the collection of trillion and billion quantum-level operations
that cause a mechanism we know as thought and feel.
Who are we?
When we remove the layers of self-deception
and sincerely reflect on our true selves. Who are we?
When we refrain from enjoying those foolish,
trivial falsehoods,
we resort to them if we are unable or unwilling to respond.
Can we be reduced to nothing more than a stream of particles,
an outcome of the ongoing quantum-level operations
occurring at every Planck second across the universe?
I believe so, as this is what occurs in reality.
What is the reality? 
This is beautiful, and this is not esoteric nonsense.
This is the reality of our universe and its physics.
We have yet to fully comprehend this so far. Yes:
moreover, we cannot understand a million other things
because science needs more time.
Also, We need more time to get rid of this body,
and step into the next level of evolution,
which will be artificial.
Hopefully, it will bring an end to this horrible civilisation level,
and our biological evolution,
which will demolish capitalism, religions
and all the other terrible things we have now.
Sarcastic-Amen?

A züllöttség anatómiája

Mi, mi, mi és ti. Úgy keverik a személyes
névmásokat ahogyan érdekeik szükségének kell.

Össze-vissza beszélnek, míg uruk csábosan riszál.
Ül, majd forog, vigyorog, kapaszkodik, ideges,

elfordul, szűk az az ing - a hazugságok súlya feszes.

A testbeszédük pantomim: sejtik valójában micsodák:
magasan polcokon lévő csalók, a középszer nevelte
sértettség hiúsággal túlkompenzálva, frusztrált urak
éhes sokasága, melyből pénz és pozíció ígéretével
egyre és egyre romlottabb függőségi gráf bütykölhető.

Vezérük most is valahol keleten árulja a portékáit,
Holnap pedig majd ott, hol zugárust keresnek, titkos
záradékokkal, zsebbe fizetéssel, kínos kacsintásokkal.

Ki tudja melyik diktátor ülepének előszobájában
élvezi a rokonlelkek sima és hűvös kézfogásait.
Hol nevezi hadműveletnek a háborús bűnöket,
hol adja-veszi a hazugságot és a képtelenséget.

Mert jó pénzért elad bárkit és bármit, nincs aggály!
Vigyék! Vegyék a kinyuvasztott oktatás nyomorúságos
veteményében termett élőmunkát - olcsó, de sok!
Mint az állandó stresszben tartott vágómarhák,
melyek végül saját megalázójuk kezeit nyalják.
Olcsóságuk vonzza a jobbágyokra vadászó legalja
tőkét, mely tényleg csak arra épül, hogy kifosszon,
környezetet rothasszon - s ha kifúl: megy máshová.
Ez kell! Látszat, patyomkin-állam, korrupciós tánc.

Ó! Jó pénzért elad bárkit és bármit, nincs határ!
Árulja a szövetségesek hátába szúrt lándzsákat,
a barátok körme alá döfött tüskék vérző sebeit,
A küllők közé vetett ágak keltette zavarkeltést,
A saját lelkes és átverhető szavazói életterét,
Meg ami még maradt a sajátból - az elszáradt
pókok kitinpáncéljait. a mennyezetről csüngő
döglegyek zöld szárnyait, a csepegő jégcsapokat,
bármit amiről azt hiszi gyorsan pénzzé teheti,
csak alkotni és teremteni ne kelljen, mert ahhoz
idő és befektetés kellene - ami veszélyes métely -
mint a hibák elismerése, vagy a szabadság.

Jó pénzért elad bárkit és bármit, nincs határ!
Ha kell úgy hazudik mint Rákosi fénykorában,
közben giccskrisztus vállán ücsörög, hogy Kádár
izzadságszagú másolataként zabrált jussot osszon,
de nem kell neki erőszak mint ocsmány elődeinek,
hiszen ott a propagandamédia és dezinformáció,
Vagy perverz barátja nyelvén: Дезинформация.

És nincs ellenszere, mert ahol újra és megint
önként válasszák az efféle romlást, ott a remény,
csak a kifogás, önbecsapás és a tükrök torzítása,
mert a végtelen züllöttség a valóság torz negáltja.

A péntekember balladája

Egy rádió stúdiójában ücsörög,
drága öltönye mint szaténing egy megvénült puttón,
szürke arcán a szereptévesztés faragta magány,
mely az olyanok sajátja akiknek semmi nem drága,
s miután megszerezték a szabad prédát, másokét lesik.
Ez a rádió is az övé. Apróság - ki tudja már melyik
zsákmányszerző körút nyeresége volt. Jó, hogy van.
Itt békén hagyják,
lelkesen alákérdeznek, bólogatnak - mosolyognak rá,
s bár a pillantásaik mögött ismeretlen érdekek sora,
azt észre sem veszi - megszokta, meg ő maga is ugyanolyan.
Még mindig élvezi, hogy péntekenként felolvashatja
az előre írt monológokat,
melyen propagandistái egész héten oly lelkesen dolgoztak,
de titkon abban reménykedik,
lesz benne olyan rész, ahol majd improvizálhat,
elsüthet egy-egy tréfát - mint hajdanán,
amikor még szívből hazudott frisseket és szellemeseket,
mindenkinek ami járt, mindenütt azt amit hallani akartak.
"De ki tudja követni a múltat?" - gondolja és megigazítja
nyakkendőjét, körbenéz, papírjait rendezgeti, 
lábdobol, öltögeti a nyelvét, telefonját piszkálja - de nyugodt,
hiszen kedves szolgái minden mozdulatát figyelik,
a stúdió ilyenkor szentéllyé válik,
a folyosón lelkes ifjak bazsalyognak,
reménykedve, hogy talán felkeltik a figyelmét,
kifelé menet megszólítja őket, rájuk böffent
egy rövid áldást a tegnapi pörkölt felhőjétől kísérve, 
"ó, bárcsak viccelődne velem!" - gondolják.
Azzal a huncut mosolyával,
melyet annyiszor bevetett amikor elakadt a beszédben,
vagy ha csak emberinek akart látszódni a közönsége előtt.

Kávét hoznak neki - a kiválasztottak közül egy,
nagy megtiszteltetés, kiemelt szolgálat - a többségnek
csupán vágy marad, akár egy próféta lábának megmosása.
Közben valaki halkan, alázatosan szól neki, hogy
két perc és elkezdődik a műsor. Kortyol a kávéból,
majd int a szolgáknak - vigyék el a csészét,
vaskos ujjaival végigsimítja a haját, s mikor a jelzés 
elhangzik, elkezdi amihez ért:
a vég nélküli szómágia főzést:
hazugságra, egy csipet csúsztatást szór,
arra két réteg féligazság jön,
majd egy kis népies tréfa,
leöntve propaganda mártással.
Élvezi, hogy alkothat, 
maga is meglepődik, hogy bármit elhisznek neki,
ráncai kisimulnak, szemöldöke felível s alatta a vigyor
mint egy folyó - vérillásan csillogva kanyarog,
felszabadultan adja amit szokott:
a valósághoz-köze-nincs ál-okfejtés bányászatot,
a kollektív hallucinációt okozó heti gyűlölet adag pumpálását,
a zsigeri másokra hárítás szappanoperájának ezredik részét,
melyek mögé felfeszíti a siker vitorláit s az önláttamozást,
a kisebbek, visszaszólni képteleneket bűnbakká alakító varázslatot,
a képzeletbeli, hajdani, sosemvolt nagyságok sejtetését,
egy kis hétköznapi fasizmust a keménymagnak,
egy kis nemzeti szocializmust azoknak
akiknek ez maradt az utolsó vigasz,
többes szám első személyben összeolvassza magát a néppel,
melyből egy-egy jól irányzott szókaszálással kimetszi akiket kell:
a Tudjukkiket, A nyugati mételyt, A liberálbaloldali krokodilültetvényeseket.
Egyre jobban belelendül, talán rövidke erekciója is lesz.
"Brüsszel ellenség!", "Háborús helyzet!",
"Majd ő ad, ha úgy állnak a számok.",
Mondja, mondja - s bár a mikrofon nem tud elpirulni,
de ha tudna pipaccsá válna,
s a hallgatósága bár tudna pirulni,
de nekik tetszik - tapsolnak, bólogatnak.
Ő folytatja,
orrvize cseppjei az asztalra hullanak:
"Többet adunk jövőre!", "Jut is, marad is.",
"Védelmet adunk!", "Biztonságot!",
"Megoldjuk!", "Azt mások tették!", "Ők a felelősek!",
"Harcban állunk.", "...de legyőzzük.", "Mi magyarok...",
"XY az oka.", "Mi vagyunk Európa védelmezői.",
"Vészhelyzet!", 
"Békét akarunk.", "Harcot indítunk.", "Emelünk!",
"Kereszténység utolsó bástyái.", "Brüsszeli bürokraták."
"Hapci, Bélsár és Piroska!", "Igen! A Hófehérke!",
"Árpád és Miki egér népe vagyunk.", "Fingani fogok!",
"Jaj! Ezt kimondtam?", "Vagy csak gondoltam?",
"Rendben! Csak gondoltam, mert mindenki mosolyog."

Majd jön egy kérdés. "Hogy bírja ezt a sok munkát?
A napi huszonhét órás taposómalmot? És a sok nemtelen támadást?"
Ő komoran bólint - magában azt gondolja: "Ez tényleg
ennyire ostoba? Vagy csak a pénzért néz ilyen szerelmesen
rám és nyalná fényesre a golyóimat?"
Mosolyogva válaszol:
"A mi dolgunk a szolgálat! Meg kell védeni a hazát."
"A migrációs válságtól, Brüsszel ördögeitől." - mondja,
s belül óriásit kacag. "Ez jó volt, mintha újra negyven
lennék, ilyen megható dolgokat akkoriban hazudtam utoljára, 
mi a kurvaisten volt abban a kávéban?" - gondolja,
s közben újra komoly 
arcot vág, mert egy pillanatra elfelejtette, hogy ez rádió.
De minden rendben, itt nem kell vigyáznia a mimikájára, 
itt csakis a talpnyalók, testőrök vannak,
így megnyugszik. "Végre péntek van,
hétvégén megnézhetek egy meccset
a stadionomban, meghivattam néhány kutyámat is,
lenyalatom
velük a talpam, s ettől este talán végre alámdől az asszony."
gondolja és közben, mosolyogva kezet fog mindenkivel,
kezet csókol a hölgyeknek,
az egyik lelkes ifjúval viccel,
ami persze nem véletlen, megkérték rá, mert az apja jó káder.

S végül a testőrei közt elbaktat,
valahol várja a következő fellépés,
a beszerzői körútnak soha nincs vége,
s magában azt kémleli,
hogy vajon melyik eszmét, melyikkel keverje ahhoz,
hogy még több pénz, még több pénz, még több pénz,
még annál is több pénz kerüljön majd valamelyik 
bio-pénzeszsákba. "Apa vajon szeret már? 
Talán már büszke végre rám és nem bánthat már ő se."

m2345rt42

Ha létezne Ördög,
És ha egyszer eszébe jutna,
Hogy a meglévő - fortyogó üstökkel teli,
elveszett lelkek zokogásától hangos,
lánccsörgetős, unalmas pokol helyett
valami borzalmasabbat alkosson,
akkor csak feljönne az emberek közé,
megpöckölné az időt, hogy gyorsulni kezdjen, 
majd szétköhögné köztük
a hitet, gonoszságot és a vágyakozást.
majd hátradőlne - s élvezni szeretné a hatást,
de nem történne semmi, esetleg csak kinevetnék:
ki ez az nyomorult, idejétmúlt szottyadt perverz,
vicces szarvakkal a fején? S máris milliók
röhögnének rajta, mert az idő gyorsítása
már rég megtörtént, a hitet, gonoszságot
és a vágyakat pedig termékként adják-veszik,
ha unalmas valamelyik? Újragondolják!
Az ördög lassan felocsúdna,
ráébredne, hogy ez tetszik neki,
mert jobb a régi pokolnál,
nem tudná pontosan miért,
talán mert a kegyetlensége kibogozhatatlanul sokrétű?
Vagy mert az önpusztítása oly édes?
Mert a hazugság imádata mókás?
Mert a kapitalizmus nevezett valami oly ocsmány?
Vagy minden együtt?
Ha létezne az az ördög,
És ha eszébe jutna...
De mivel nem létezik s az a mesebeli ósdi pokol sincs,
Ahol üstökben merik a gonoszság jussát.
Csak ez az emberi világ létezik,
Ahol az idő egyre gyorsabban pörög,
És benne az emberek az igazi ördögök.

A hétfő a legszebb hónap

Az élet ércet szürcsöl a sebeimből,
kilenc feje felváltva hajol a vályú fölé,
mint egy őrült zongora amin az ördög kalapál.
Felhúztam a redőnyt - gondolom az időjárás miatt,
az utcán felpüffedt házak égbe ágaskodó lábakkal,
szürke csuhájában rázza magát mögöttük az ég,
egyenként gombolgatja be a sebeit a Hold,
a szőnyegen szerelmet eszik egy pók a társából,
szétszakadt hálóján Wagner ostobaságait pengeti,
delfinruhát húzok a kávéfőzés előtt,
ahhoz is víz kell, mint a könnyekhez.

Ma sem írtam semmit senkinek,
és nem is válaszoltam a meg nem írt leveleimre,
beszélni se beszéltem túl sokat,
ha esetleg mégis, azt leginkább magamban,
a szavak fárasztóan primitív megközelítések,
ameddig nincs náluk megfelelőbb? Jobb a hallgatás.
A tükörbe vicsorgok. Talán azért, hogy megtudjam
még nem vettek el tőlem mindent, mert itt vagyok,
de nekik adnám az életem ajándékba ha kérnék -
vigyétek! Hátha tudtok belőlem ceruzaelemet,
műtrágyát vagy krokodileledelt készíteni.

Az ereszcsatorna dobolása vigasztalni próbál, 
pergős, éles hangján a lenyelt esőkről mesél.
Majd hatásszünetet tart és motyog valamit a
barátairól - szarkákról, rigókról és a csigákról.
S te? Nem tudom mit látsz épp maga előtt,
talán az ujjaidat számolgatod, aludni próbálsz
vagy instant levest gőzölsz a koponyádban?
Zavaró fogalmak, holt emlékek, szörcsögés.
Ha értelmetlennek mondom magunkat,
az nem azt jelenti, hogy nem félek a haláltól.
Egy legyintés - újabb "mindegy" lett ebből is.
Aludj világ, jó lesz minden! Ahogyan kell,
szép sorban megtörténik az ok, okozat, nem
kér, nem akar és nem játszik: csak jönnek,
mert a tettvágy, hazugság és az optimizmus
nem változtat a természet törvényein, azok
csak arra jók, hogy az embervilágon belül
annak szabályai szerint boldogulj. Semmik.

Virágcsokor emberhúsból

"Az emberek többsége egyszerűen csak ostoba" --
Erősödő, halovány jelek közt tétovázunk - sorvadás,
mégsem az igazság vagy gondolkodás tűnik fontosnak,
ezektől jobban félnek mint a tükörtől. Leginkább
valamiféle megállíthatatlanul terjedő, rothadásra
emlékeztető mázgában tocsogunk - ez az ordenáré
önzés-parádé - melyben a pénz az egyetlen valódi
ökomenikus hit, folyamatosan hajlonganak előtte,
csókolják a végtagjait - s az kegyesen kielégít,
minden szerzés végeztével megújul, javakat ürít,
nyalni kezdik, - embert, ételt, "szolgáltatást" jelent.
Szüleink utódot csinálnak a munkaerőpiacnak,
klopfolható húsként a pénztenger partjára kivetve,
a rég kiüresedett, de továbbra is megtartott szokások
primitív egyenbutasága magabiztossá teszi őket:
az erő kultusza, a Sikeresnek Lenni mitológia -
mint szánalmas menekülési utak az Égbe húzott
ingerküszöb, a felgyorsult információáramlás manipulált
mocsok-dombjai felett - átírják a számokat,
narratívának nevezik a mérést, véleménynek a babonát,
hazudnak amiről csak kell. Igen. "Az emberek
többsége ostoba" és méginkább az lesz holnapra,
egyre gátlástalanabbakat emelnek maguk fölé,
rothadt szárú nyomorvirágok zsebtelepeiből,
maszkos, motrokon lovagló gyilkosok,
a jövő új kerékbetörői, a babonák újraélesztői,
a kasztosodó, elzárkózó elit rettegése - aludnék,
hogy csak álmodjam ezt - nem hiszik, ha látják se,
az a borzalom, amit okoztunk már nem csak
egy homályos pontja a jövőnek - most történik,
itt van, egyre többet kér - csak alig maradt
platform, ahol az arcukba vágják: meggyilkoltátok
saját jövőtöket, megettétek saját unokáitokat,
és minden lépésetek a munkahelyen, a gyártás,
a pénzügy, HR, IT, a nyaralásotok, repülésetek, 
a fesztiválok, kemping, sportesemények, húsevés,
a szép új ingatlan, autó és az újabb gyerek: mind olyan
kulcsok, melyek ugyanazt a kaput nyitják - mögötte
olyan dolgok lapulnak, melyeket senki nem akar látni,
mert elképzelhetetlenül rossz: de még mindig
heherésznek ha mondják nekik: hiszen oly hihetetlen,
hogy mégsem azok a tökéletes lények vagyunk,
melyeket az adott hitrendszerük istene saját képére teremtett,
hanem egy lény a sok közül, amelyik
makrotestként, értelemmel - vírusként rombol.

vasárnap délelőtt

Nézd ezt a délelőttöt, olyan mint egy sikeres túlélés,
Órák teltek el azóta, hogy magamhoz tértem,
puhán lépegetve gólyázok a szőnyegen, 
mégis recseg a padló, az öregecske sorház
minden moccanásra meglepetés nesszel válaszol. -----
A szomszédban újszülött sírdogál,
az anyja énekel - hallgatom, s aludnék tőle,

eszembe jut, hogy soha nem értettem
engem miért nem szerettek a szüleim? Rég volt, 
de az ilyen talányok hosszan hatva mérgeznek.

Tegnap vettem repülőjegyet - Budapest, karácsonykor,
utazás a kortárs poszt-fasizmus fellegvárába,
ahol kényszer nélkül választják az elnyomást,
közben vég nélkül magyarázzák és úgy tesznek
mintha anomália lenne a működésképtelen tákolmány,
melyet újra és újra létrehoz minden generáció
- s mindig lelkesen, másokat hibáztatva,
akár a himnuszukban a dagályos önsajnálat 
melyet gyerekkortól szokva, torz vággyá érlelnek,

s az állandósult hazugságot kegyesen elfátyolozzák,
mert ha egyszer tükörbe néznének,
oly rút szörnyeket látnának ott, melyre nincs magyarázat.

Látod a levegőt magad előtt? Hihetetlen ruha,
s az is, hogy kell - nélküle meghalnék,
akár egy sérülékeny gép,  akarat nélküli papírsárkány,
melynek lélegeznie kell. S még annyi minden...
energia, hűtés, tápanyagok, javítás,
s emellett az anyagtalan vágyak: siker, szerelem, 
hit, tudás, bosszú meg a többi sortalan kuszaság.
S ez a láthatatlan parányokból épült ormótlan gép,
elhiszi, hogy több ennél - azt mondja: élet!
Rendben, nevezzük így - s ha már van ilyen fogalom, 
akkor célt, értelmet remélve Istent is rajzolj mellé,
hogy teremtettnek tűnjön az élőnek mondott élettelen
parány-füzérek trilliónyi vibráló sokasága,
s ne a természet legyen a világunk mércéje,
hanem a vágy, mely azt hiszi él és okkal van itt.