KLOper45HJD

Csupán foltokban szívtalak fel a sarokból,
a szaruhártyánkon keresztül valaki bekopogott,
próbáltam elhúzni a függönyt,
de elakadt a zsinór,
végül letéptem, de csak a sötét volt mögötte,
egy zebra nézett rám a fotelból,
megsajnált és odaadta a szarvacskáit,
felraktam, hogy szeressen,
de csak röhögtünk és idegenek maradtunk.
A hűtőbe jégkásává fagyott gorillák költöztek,
kérték maradhassanak június végéig,
természetesen: mondtam és bevásároltam gyümölcsből,
úgy gondoltam sokat esznek.
Közben egy papírra neveket írtam,
címekkel együtt, hogy ha nem sikerülne a kísérlet,
akkor a takarítók tudják kiket kell értesíteni.
Vidámak voltunk, baltával kergettük
a nappaliba beköltöző szúnyogokat,
de soha nem öltük meg őket,
csak a félelmüket élveztük,
gonosz játék: de a vérszívás bosszúval járhat,
ha náluknál vadabból szívnak nedvet.
Legyen tánc - kiabálta a zebra barátom,
nevettem rajta, mert még letérdelve is elakadt
a nyaka a csillárban, végül átöleltem
és csak tangóztunk, azt mondta ha zebra lennék
lefeküdne velem, de így csak táncolhatunk,
közben a falak belefolytak a poharainkba,
hófehér löttyé olvadva, nem értettem miért,
és mi az a pontatlanság, mely oly furává teszi
ezeket a napnak nevezett emberi mértékeket.

HZieop35373

Szépen alszunk, ahogyan kell.
A magány mi vagyunk,
soha nincs visszatérés
korábbi pontokhoz,
de a folyamat - az maga a legszebb folyó,
még ha könnyeket szállít is a tengerbe,
ahol minden lélek öröme és fájdalma
együtt hullámzik. Igen, végül egyedül leszünk,
de az út jelentéktelen porából
a szél összeborzol néhány olyan arcot,
melyek belénk vésődnek,
velünk sétálnak, ragaszkodnak és elhagynak.
Nincs más csak ez az út,
ez a véges és végzetes séta,
mindenki egyetlen pont felé tart
és hiába az ellenkezés, az összes hatalom,
pénz, vagy cinikus humor,
nem segít tettvágy, vagy fegyver:
ugyanúgy átzuhanunk majd azon a ponton,
amely mögé már oly sok mindent képzeltek,
mert nehéz elfogadni, hogy onnantól nem lesz semmi,
az emberi agyunk alkalmatlan a "semmi", "végtelen"
értelmezésére, ezért központosít, behelyettesít,
egyszerűsít, mítoszokat kreál.
Én a semmi helyére egy színes, meleg és puha álmot képzelek,
melyből soha többé nem kell felébrednem,
nem lesz benne semmi különleges,
egy lakatlan szigeten leszek,
egyedül ücsörgök a sziklákon,
mosolygok a szélbe,
olykor meglátogat majd egy ismerős,
mindig a távolból, egyedül sétálva elő,
ilyenkor tudni fogom,
hogy ő is elérte azt a végső pontot,
megöleljük egymást és elmeséljük mi történt azóta,
hogy elhagyott, elhagytam, nem beszéltünk,
vagy egyszerűen csak nem volt ideje,
majd békésen elköszönünk,
én kiülök a sziklákra,
és csali nélkül horgászok,
nehogy megsértsek akár egy halat is,
de jó emlékezni azokra a helyekre,
ahol gyerekként, a falu határában
lévő csöcsöki tóban,
igazi horgokkal halakat gyilkoltunk,
és oly keveset tudtunk a világ
valódi arcáról,
hogy még álmaink és terveink sem voltak.

Miközben létezek, folyton alszok, csak éjjel nem. A fény csupa zörej, akarat és látszat, mintha beszorulnék a pokolba, nyüzsgéssel körbevont táplálkozás, leplezett vágyak moraja, minden önmaga visszhangja. Az éjszaka - éjjel egytől az első fénysugárig, olyan mintha a dolgok elfáradtak volna a tettetéstől, így amit nappal eljátszottak abbahagyják, abban az idősávban álca nélkül maradnak. Félem a fényt, alatta a hétköznapi, ordenáré és a látszat az idő léptékeit maga képére formálva, olyannak mutatja a világot, amilyen nem volt és nem lehet, mégis létrehozza, talán mert szereti nézni a szenvedést? Ki tudja.

Ami Ukrajnában történik az a kortárs Európa szégyenfala, egy teljes kórkép, látlelet, betegség és agonizálás - eddig. A teljes halottság állapota még nincs, de affelé haladunk.
Én 2017-ben jártam Kharkovabn, az akkori munkahelyem (Nagy-Britanniában) egy kharkovi céggel dolgozott együtt és egy körülbelül húsz fős csapatot kellett irányítanom három hétig Kharkovban.
Soha nem felejtem el azt a várost, az éttermeit, a borzalmasan szegénynek tűnő utcáit, a lepukkant tömegközlekedést, a hatalmas és burjánzóan zöld parkokat és a jó ételeket. És nem felejtem el az embereket akiket Kharkovban megismertem, többségükben nagyon rendesek voltak velem - mint a legtöbb helyen, élték a saját életüket, volt aki kedves volt, volt aki mogorva, volt aki jó fej és volt aki kevésbé, ahogy az lenni szokott. BOrzalmasan sajnálom, hogy végig kell néznem, ahogyan az orosz agresszor egy őrült és szociopata diktátor akaratából lerombol egy egész országot, rossz nézni ahogyan senki nem segít az ukránoknak, az európai országok Lengyelország kivételével képtelenek bármilyen önfeladásra, a saját kényelmükből és biztonságukból semmit nem akarnak feladni - pedig enélkül segíteni csak ritkán lehet. Szívszorító tudni, hogy Kharkov, ahol annak idején olyan sokat sétáltam - nagyrészt elpusztult.
Én leginkább amiatt szégyenkezek, hogy miközben embereket ölnek, emberek alszanak metróalagutakban, a földön, mindenüket elveszítve, százezrek menekültek el, addig az európai politikusok az olaj és a gáz miatt nyafognak, teszik mindenzt úgy, hogy a globális klímaváltozás miatt már rég le kellett volna jönniük a foszilis erőforrásokról, vagy legalábbis sokkal kevesebbet kellene használni, most látszik, hogy semmit nem tettek, Európának se hadereje, se a klímaváltozás ellen nem tettek semmit, se semmilyen foszilis üzemanyag felhasználás csökkentéséről szóló nemzetközi egyezményt nem teljesítettek. Vagyis folyamatosan hazudtak. Most pedig meg akarják úszni és olyanokat mondanak, hogy majd 2030-ig ez lesz meg az lesz. Nem lesz, természetesen. Szégyen ez az egész, hogy ilyen szar alakokat választunk vezetőknek, hogy hagyjuk, hogy ilyen alacsony morális színvonalú civilizációnk legyen ezen a bolygón, ahol a legnagyobb gazemberekből lesznek vezetők. Az oroszoknál egy diktátor pöffeszkedik és a saját elmebaját egy egész civilizációra rá tudja kényszeríteni, mert pontosan tudja, hogy az elvtelenség, gyávaság, kicsinyesség, korrupció, tudatlanság, ostobaság és a kényelem neki dolgozik, Putin sokszor épített már erre a stratégiára és mindig bejött neki, mert tele van a világ elvtelen, gyáva, kicsinyes, korrupt, tudatlan, ostoba és kényelmes emberekkel, nem csak a politikusokra értem, hanem mindenkire. Szar hely ez a bolygó, mert az emberek többsége szar.

A téglafalak árnyékai szuszognak, felpüffednek mint a pulykák torka, várom, hogy felrobbanjanak, kifordulva belülről ahogyan a fészekből kihullott verébfiókák ha rájuk taposnak, rózsaszín cafatok és eperszínű hús, kegyetlen járása a tőből kiszívott életnek, olyan mint te, a remény összes rángásával körbevéve, széltében megrágott, összefércelt börtön, ahol a sejtek csupán máz, alatta a mélység és a parányok felfedezetlen kritériumok, egyetlen feltételt kiértékelve ùjra és újra pusztulnak. A fáradtság kiértékelhetetlen oszmózis, nincs felőle semmi meglepő, hacsak nem a halál, persze nem: ki akarna olyat? A számonkérés feleslegben hagyott zúzalékát, ahol a kacagás csupa magány, a volt és az itt pólusok aljas szuszogása,lenne még alakból alkatilag alkalmatlan szójáték? Hagyna még türelmesen valami kórt, amiben ellebeghetünk, szükség szerint, parancsra vagy anélkül, csak hogy eszmèletünknél legyünk, valami más határán, ahol a dadogásból kórus lesz, ahol anyád új arcot kap és mosolyog, élvez vagy csak megölel, ahol a szép megszorozza magát és csendèletet rajzol összegyűrt testekből. Vagyok járása szüntelen aggodalomból, kétkedés oratórium mély pampampjai, mint dörgedelmes parancsolatok, szűretlen mimóza sikolyok, dülöngélő árnyak, torokreszelős kuncogás, porból morzsolt összeszorított száj, könnyek újra és megint, hallatlan zéró az egész. Elhagyott test, menekülő tudat és élet- árny alaktalan p.

Ha tökéletes lennék mint egy gömb, gurulnék, próbálnék úgy maradni, amíg lehet, határ nélkül lenni, amíg nem nő rajtam szeglet. Van egy olyan szegmense a létnek, melyet csak akkor látsz, ha magányosan bámulsz egy ablakból. Megérted, hogy az önzés nem öncél, hanem kihívás, melyből bármelyik kérdés szomorú virágszirom hullás marad. Amikor a szél megszólít és már csak ti vagytok, szájat húzol neki, mosolygós vonalat, az utolsók indulatával, abban bízol beszélni fogtok, vitatkozni a lét rothadásáról, ahol összefolynak a betűk, hol előjel nélkül havazik és az összefüggő hangok széttört hegek, kristályként csilingelő zúzódások, a csend hámló bőrét csipegető madarak, sárgás csőrük mint kíméletlen varrógép tekintet nélkül váj beléd, nem hagyva a lélegzetnek szünetet, csupán saját aljasságuk az ami hajtja őket, arra van a bőr, hogy ezt formába csomagolva elrejtse előlünk.