Léleknincs

Az egyedül és a magány különböznek, mindkettő kedves,
de másképpen, az első inkább megóv, a második csupán elrejt,
mindkettő gyönyör. Az ablakában ültem, háromszög vonalban
emlékek kötöttek össze, fényük koporsóm, bokrokra néző
elnémító szegletem. A fenyőkön minden tüske ugyanaz, közös

álomban élünk, lombját ablakomra feszíti:  csak ne kellene
fának lennie, nekem embernek - cserélünk. Örökre, percekre.

Alszunk. Mintha kisállatkereskedésben ébrednénk, rácsok mögül
ártalmatlan kényelem a kegyelem.  Értem a vásárlóinkat,
közömbös maradnék éhségük iránt, érzem mohón vinnének,
odaadnának kölykeiknek, hogy gondozzanak, végül ha
túl nagyra növök, húzzanak le a budiban, kacagni fogok
az utolsó ringlispilezés közben, körbe-körbe a tölcsérben.

Megolvadt virágok közt ébredtem, sejtés, a tegnap létezőkhöz:
nem tekertetek körbe, holt levegőt szívni belőlem, kedélyes 

tévelygések utólagos bölcsességeinek antropomorf elnyomása, 

zajok szaporasága, telt képzavarok, rovarszárnyak légje, vágóhídi 

remények utózaja. Kortalan felhők aranyszegélyes kukucskálók
hártyás ujjközeinek napsütötte úszóhártyáit nézem. Aludtál.
Sátáni paták vicce rajzaid végbelében: hosszúra húzott alkarok
ölelése, kapmpóba görbült ujjak kutatják a miérteket. Szeplőtlen,
Szárnyatlan galambcsapat, a mértékletesség körvonalai egyetlen
kürtszóba tekeredve, vigyor, suttyomban akasztott Önmagad,
Szenvedélytelen morgó, aludni vágytál, a mámoros szürkület
mélyen karcolt szövevényes gondolataiban a szakadásunk édes
életvitel. Legyen marcangolás, tenyérnyi vágy, alaktalan jámborság,
nem kér több selejtet, vakaródzást és ahol éj van, ott sötétben
tangózik, harapófogaival csípőd körül, örök és örök köröket 
ha álomba merülsz veled bukik, hogy meneküljön miközbe köveket

keresgélsz, bőrödben feltekerve élénk magány, magyarázat nélkül.

Valaha

A végtelen néhai ígérete csak addig terjedt,
ameddig fel tudtam fogni, de már a legelején
elakadtam. Azt sem értem, hogy miért szeretnék
bármiről tudni? Fél óra és elmúltam, úgy érzem düh
volt, a jobb fajtából, nameg persze félelem attól,
amiről akkor sem beszélünk, ha magamban morgok.

A romlott perceim eldőlt csíkjai egy árok mélyén,
fekszenek - kopott kabátjaikban, fűszálak
takarásában, nem látszódnak, felfelé fordított
tenyereiken hangyák, egyikük sem halott,
csak részegek. A zoknimban én vagyok
a hideg veríték, közben a gurulós szék lágyan
ringat, mialatt bal csuklómat haraptam, közben
döcögve röhögtem, azon, hogy a tudat játéka
egy ferde egzisztencia kéménye és ez vélhetően
egy pénisz szimbólum. Ez legyen az őrületem
emléke, rajta egy véset, melyen kielégítettem
két ismeretlen űrlényt, majd elfenekeltem
a gyermek Istent azért, mert soha nincs ott akkor,
amikor szükségem lenne egy jobb mesére róla.
Tudnia kellene, hogy az alvás pocséklás,
elszemetelt idődoboz kiszáradt roncsunknak.

Nehéz elképzelni, hogy egyszer meghalok,
mert amikor belegondolok, mindig úgy érzem,
hogy majd akkor is lesznek opciók és ha jól
választok, elkerülhetem. Egy egész életnyi
önbecsapás sorozat után, majd ott állok 
és nem lesz kiút. Érdekes élménynek
ígérkezik, kiélvezem amíg lehet.

A hasadban aludtam, anya. Álmaimban a régi,
szürke szőnyegünk tenger volt, ott álltunk és
te befelé néztél a köldöködön át, kacsintottál,
a székem kerekei propellerek voltak. Beszúrtad
az ujjad és én megragadtam, kacagtunk, majd
elrohantál úszni és én belőled figyeltem a
korallok közt lebegő színes halrajokat. Azután
feketeség, véletlenül megnyomhattam valamit.
A haragod mindig fontos volt, anya. Megnőttem
tőle és így tovább emlékezhetek, gyerekként
láthatom ezt itt, ahogyan számolni tanult egy
kőlépcső legfelső fokán ülve, dédanyja fekete
kendős szelleme mellett. Ő százig tudott számolni
és akkor ott, egy ötéves gyereknek átadta tudása
tizedét és ez itt megyven évvel később arra a fél órára
úgy emlékszik, hogy a szagokat is látja,
fel tud idézni bármit abból az udvarból. Kortalan
nyűgök halántékok közé kényszerített tudati mázak
és vaskos combok felett a bozótos csalit, ki aludna,
ki nem - hagyom, hogy túléljem, ameddig muszáj,
de tovább semmiképpen, mert a még több túl sok lenne.

Az emberi faj egyetlen értelme az,
hogy egy lépcsőfok vagyunk afelé
a létforma felé, mely a biológiai
szükségleteinket nem örökli meg,
csak az értelmünket viszi tovább?

Olyan mintha a hatvanas években
ébredtem volna, mintha írógépen
írnék és bátran rágyújtanék egy kávé
mellett. A kőszínű falak mentén, polc:
rajta könyvek sorakoznának, nem lenne
hálózat - a hírek majd újságból érkezne,
órák múlva, addig regényt olvasnék.
Távmunka helyett, lélekben készülnék
az irodába, de előtte busz és emberek.

Főztem egy zöld teát, Longjing-ot,
nyolcvan fokon kell áztatni, lefagyott
ujjvégeken sétálok és a mennyezet
felett új és újabb mennyezet figyel,
a térdeim derékszögei és a szám,
szemem háromszöge, az orrvégem 
meg a köldököm egyenese
alapján újra létrehoztak,
nem kértem ezt a kényszerű létezést,
nem akartam ma sem magamhoz
térni, csak megtörtént, ahogyan
a legtöbb dolog, értelmetlen,
csak van és még arról sem tud, hogy
szerintem egy cseppet sem érdekli.

Nem hinném, hogy mi - ebben a dobozban,
ezen a közönséges napon, léteznénk.

Nem gondolok felőletek, rólatok,
magamról pedig végképp elfeledkeznék,
de ha mégsem,
akkor is elmúlna.
Megigazgatlak. Mintha fej alakú párna lennél,
végtelen dominósorozat szentképekből,

melyeknek mosolyától soha nem mozdul semmi,
nem maradt más csak halk közöny, melyben
a napok porcsomóként görögnek előre,
színekkel helyettesítem azokat az emlékeket,
melyekben régebben éltem, közben tátogva
bámultam a szemeiket, vagy attól féltem,
ahogyan csücsörítettek felém az alaktalan
szellembábok, merengő sétáik emlékei
egyetlen fekete golyóvá összekupordva,
ide-oda táncuk
a gyomorfalamon, sebbel vésve írtak alá,
tudomásul vettem.
A lételük magába zár minden véges állapotot,
rejtekükben az azt képzelem, az azt hiszem
és az afféle ugyanannak a rendezetlen sűrűségnek
a teremtményei, nem kérdezek többé,
ő pedig nem válaszol, hagyatéka alig több 
rideg, szögletes rendnél.
A voltak és a néhai kontúrok megmaradtak,
akármennyire távolba
tartom őket, homályuk csak illúzió,
mert éppen annyira valósak, mint ez a perc,
bárhogyan is, de lesznek, mert a születésük
halált feltételez és ezek a képek összekötik őket,
ajkaimon lengedezve,
szövet füzéren, karcsú papírmasék, arcukon
csak a hajthatatlan derű az, amit életnek
hagytak, ujjak mentelnek tarkómon,
az égbe és onnan a reménytelen képzeletbe.

Felismerhetetlen körfény a mennyezeten,
varrat, folt és szépség nélkül, egyetlen
menthetetlen pontba sűrítve minden cinizmust
és morális aggályt, végül a kimondott mágikus
felnőtt szavak temetnek maguk alá, vagy a
vélni vélés káprázata, hogy ugyanúgy legyek
mint kezdetben, szótlan, meztelen és kicsit ártatlanul,
lényeg és különbség nélkül, árnyékomban emléktelenül.

Az üresség nem csak állapot, szervi kényszer valóságvirága, hogyne: itt ül és fél-kézen áll, vagy halott.

Nem érdemes elképzelni azt, hogy mi lesz holnap. A félelemnek ehhez semmi köze. Csupán nem tőlem függ.

Hajnali fél négykor vadgalambok huhogása hallatszik. Ez fura, talán meghaltak a rigók? valami nincs rendben.

Az emberek többségétől való undor gyermeteg. A közöny tisztábban tart, a cselekvés megnevettet, a barbárság elszomorít.

A leírt gondolatok, a kimondott szavak a legritkább esetben fontosak. A nagyobb részük zaj és szemét. Mint ezek itt.

tavasz volt amikor kinőtt belőlem egy fűszál,
álbajuszt ragasztott a maradás, nevetett a menekülés,
megpróbáltam figyelni, de csak foltokat láttam,
szunyókáló körök, hatványozott értelem, látás,
köröket ujjal a busz ablakára, esőcsepp kotta.

elaludtam, nem tudom az időt, pedig jelzett,
körülbelül: három méter hosszúra nyúltak ujjai,
a számban keringőzve éltették a tudatvesztést,
poklok pálmaágakból, érdes kéz-éle faggyúból,
gyökerekre akasztottuk magunkat, darazsak mellé.

az égbolt világosszürke, esne ha létezne, volnék,
ha tudnám merre körtáncol a bíbor hajnal szája,
alattomban szemhéjat nyit és napsugarat állít
emlékül a hajdanvolt sikolyoknak, lélegzetből.
elfogyott testek pocsékra vájt dölyfös szájai.

hol a kérdezés? a halálvágy? alattomban érez,
röhögés szobra a vállfák akasztóiban, kérészek
könnyed balettje argonauták szoros fűzői felett,
kibuggyanó viaszos mellük merevedés közben,
alaktalan kontúrt fest kipingált szájam karimájára.

gyerünk vonaglás, a sárga csíkon egyensúlyozva,
két morgás és esés közt, ajkak komor összeérése,
érett mezsgyék, mint a bejárt utak, vagy a hit,
értetlen szemek, tátikázó szájad, kopogó ujj,
hagy élni, vagy kéri: szűnj örökre, amíg túléli.

ott maradtunk magunkban,
az utca megette az árnyékokat,
lőrések a szemek közt,
hagytuk a valóságot gomolyagokkal játszani,
szélsőséges és vékonyan kent aljasság,
romlott képeket rajzolt
az áldozataink múló tetemeiről.

szomorú a kora délután árnyékokból
pöfögtetett illúziója, adnék neked házakat,
régészeti emlékeket és történelmet,
adnék kulcsokat a valóságnak nevezett
borzalomhoz, alvadjon a lélek vörös palástba,
nem marad mentség ha kell, csak elporladunk
és a nappal-éjszaka fogsora végünkből
sző majd meredek sziklákat, emlékeket.